Barbara

sofar, 2004. szeptember 17. 22:00  JNA24 médiafigyelő, MNO Add comments

Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Barbara

2004. szeptember 18. (37. oldal)

Száraz Miklós György

Öszintébb embert nem ismertem. Fantáziátlanabbat sem.

A napokban bukkantam rá a családi limlomok közt arra a vonalas füzetre, amelyben röviden leírta az életét, és amiből kiderül, hogy minden, amit tudni véltem róla, hamis.

Amikor megismerkedtünk, ötvenkilenc éves volt. Én kéthetes.

1899-ben született, egy évvel apai nagyapám előtt. Rozsnyón, a Felvidéken. Minden vasárnap délelőtt felült a buszra, s eljött a falunkba, apai nagyanyámékhoz, ahová vasárnaponként mi is átjártunk ebédelni. Először mindig az öccsét köszöntötte. Nem volt érzelmes üdvözlés; csak egy könynyű puszi, pakli cigaretta a marokba. Nagyapám mogorva medve. Olyan izmai voltak hatvanévesen, mint egy díjbirkózónak. Nagyváradon volt hadapródiskolás. Nagy időkben kis kadét. Úgy képzelem, szerették egymást a nővérével. Szó és gesztusok nélkül. Csöndesen. Soha nem beszélgettek. Néha morogtak valamit az orruk alatt. Aztán összevigyorogtak. Nagynéném fiatalon sem volt szép nő. Markáns volt, nem felejthető. Tudtam, hogy Egyiptomban élt. Hogy miért, azt sokáig nem tudtam. Nem is érdekelt. Hozzátartozott, mint az angol. Nagynéném: Egyiptom és az angol. Bolondult a kutyákért. Hatvanöt évesen úgy tekergett velem és a kutyámmal a falut környező erdőkben, mint egy korombeli, hat-hét éves gyerek. Szűk, fekete szoknyában, pepita kosztümkabátkában, körömcipőben. Hetvenévesen is büszke volt a vékony lábára, karcsú derekára. Táncosnő volt. Alexandriában, Kairóban, Szudánban. Egy zsák fénykép maradt utána. Földet söprő, testhez simuló selyemruhák, bíborszínű, aranyrojtos függönyök, szállodák, autók, tengerpart, félméteres vörös cigarettaszipkák, kaszinók. Barbara a sivatagban. Barbara egy hatalmas fekete luxuskocsi sárvédőjén kiterülve. A tevék csak díszlet, messze a háttérben – nem hiszem, hogy érdekelték volna a tevék. Barbara a Nílus mocsarában, fél lábbal egy krokodil hátán taposva. Homokos tengerparton piknikelve. Felhőtlenül boldognak látszik Afrika ege alatt. A többiek is. A lencsébe mosolygó lányok. A fehér kalapos, magabiztos férfiak. Akkor ott mindenki mosolygott. Arany és ezüst cigarettatárcák, fehéren csillogó fogsorok. Csak a pálmafák kókadoztak. Ha nem az erdőben kóboroltunk, akkor nagyanyámék kertje végében a dombot másztuk. Barbara visítozva szaladgál. Én ötéves vagyok. Ő hatvannégy. Tarhás élvezi, vadul csahol. Loncsos gubanc. Fehér pumi. Anyám most kijavítana: zsemleszínű. Mikor tudtam meg, hogy táncosnő volt? Nem tudom. Kamaszként büszke voltam rá. Arra, ami miatt apai nagyanyám olyan megrendült elnézéssel kezelte, mint egy vásott gyereket, aki gyógyíthatatlan beteg, de még nem tud róla. Nagynéném, a hastáncosnő. A kalandornő. A vamp. Lehetett játszani a gondolattal. Ízlelgetni. Nagynéném, a díva. A delnő. Magam is inkább a kéjnőre hajlottam. Kártya, pia, kaszinók, férfiak. A cigarettatárcáját ma is őrzöm. Súlyos ezüst, benne a véset: To Baby Bear from Big Bear, Khartoum, 1939. VII. 5. Nagyapáméval és Alfréd nagybátyáméval együtt hever valamelyik polcomon. A Frédi, mondta nagynéném. Apám és nagyapám csak Zoliként emlegette. Alfréd Zoltán. Nagynéném legkisebb öccse. Sportember volt, igazi katona: síelt, lőtt, lovagolt, atletizált. Ottlik egyszer megkérdezte tőlem, van-e Zoltán nevű rokonom. Oldalvást megnézett a bozontos szemöldöke alól. Mint egy okos, nagy madár. Akinek felkeltette valami az érdeklődését. Valami apróság. “Naponta láttam őt – mondta. – A dicsőségtáblán. Amikor elhagytam az iskolát, még mindig ott volt a fényképe. Százon nem lehetett jobbat futni nála.” Nagynéném kedvenc öccse volt. Legkisebb a testvérek között. Kivégezték. Partizánvadász – ez volt a vád. Nem volt partizánvadász. Sportember volt. Nem vadászott – vívott. Nem ismerhettem, ötvenháromban akasztották fel. Barbara őrizgette az érmeit és a háborús kitüntetéseit. Ma az én íróasztalfiókomban vannak egy dobozban.

“Apám tizenhatban Volhíniában, Lucknál elesett az orosz fronton – írja a csíkos füzetben. – Anyámnak négy gyermeke volt, három fiú és én, a legidősebb. Nyugdíja nem volt, eladta a rozsnyói házat, és Budapestre költöztünk egy szépen berendezett lakásba, a Práter utcába.”

Tizenkilenc éves volt, amikor egy gazdag zsidó fiú, egy orvosi műszereket gyártó cég tulajdonosa beleszeretett. “Pontban négy órakor jött, és amíg megkérte a kezemet, én a cserépkályhának dőlve almát rágicsáltam. 1919. június 15-én esküdtünk, aztán három nap, három éjjel ki sem mozdultunk a gellértbeli szobánkból. Utána Siófokra utaztunk, a családi villába.”

Neumann Lajos kártyás volt, tíz év alatt eljátszotta az örökségét, a lakást, a siófoki villát, végül a gyönyörű Silbermann zongorát, amit a nagynéném karácsonyra kapott tőle. “Harmincéves voltam akkor – írja, és egy szomorújáték önsanyargató ünnepélyességével teszi hozzá: – Elkezdődött, ami a sors könyvében meg volt írva.” Tanárt kerített, és elkezdett táncolni. Senki nem tudott róla, hogy napi négy órát gyakorol. “Ami pénzt az uram nyert és odaadott nekem, azt félretettem. Titokban gyűjtöttem. Amikor pedig, ki tudja, hányadszor, megint elvitték mindenünket, nekem már nem fájt. Az ékszereimet korábban magam tettem pénzzé.”

Akkoriban a Kálvin téren laktak egy földszinti, udvari garzonban. Barbara megismerkedett egy balerinával és egy huszonkét éves táncosnővel az Operából. Elkezdték betanulni a számokat. “Én voltam a menedzser. Kosztümök, díszletek, jelmezek: mindent abból a pénzből fedeztem, amit összekuporgattam. Amit a Lali adott. Nagyon jó ember volt. Azt hiszem, szeretett.”

Olyan sikerrel vizsgáztak a zsűri előtt, hogy azonnal szerződést kaptak Egyiptomba, Alexandriába. “Elérkezett az indulás napja – írja. – Nem lehetett tovább titkolózni: meg kellett mondanom anyámnak és az uramnak, hogy elmegyek. Nagy lelkierő kellett hozzá. Kikísértek a pályaudvarra. Ma is látom a szomorú tekintetüket, amikor elindult velünk a vonat.”

Folytatás három hét múlva

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.