Forrás: Magyar RádióA két Reismann – a beszélgetés teljes szövege
2004. szeptember 15., szerda 10:34
– Mennyire találod helytállónak, vagy mennyire megkérdőjelezhetőnek azt a jellemzést, azt a karakterrajzot, amelyet Reismann Jánosról Ruffi Péter adott, aki a barátja volt? Ez nagyjából így szól: Egész életében valósággal lézengve, sétálgatva, tréfálkozva, pénzt szórva, poharazva, könnyelműen, magának semmit sem gyűjtve, a tékozló tücsök életvitele szerint élt…
Kincses Károly fotóművész, fotótörténész:- Legendásak voltak Szent István körúti lakásában a péntek esténként tartott vendéglátások, ahol Reismann János, ha nem volt pénze, akkor beadta a zaciba a fényképezőgépét, vagy ha nem volt pénze, akkor kölcsönkért azért, hogy a barátait a lehető legbőkezűbb módon megvendégelje. Számára ezek a találkozások, hogy egy nagy hosszú asztalt leterített, rárakott rengeteg ennivalót, bort, és összejöttek azok az emberek, akik számára fontosak. Számunkra pedig az a fontos, ha belenézünk a névsorba, hogy központi helyen ült például Csurka István. Voltak ott liberálisok, voltak kommunisták. Mindenki, aki létezett ennél az asztalnál, szót tudott érteni, és jól érezte magát. Reismannak ezek a hétről hétre megismétlődő közös vacsorák, éjszakába, hajnalba nyúló beszélgetések, borozások szerintem a legeslegfontosabbak voltak. Mindenki, aki a barátja volt, aki közel került hozzá, az valamilyen módon meg is jelenik a fényképein. És általában nem úgy, mint más, kimondott portréfotográfusok képein. Ugyanis gondoljunk bele: megáll előttünk egy ember óriási lámpákkal, a fényképezőgéppel, állvánnyal és mindennel. Az az egyetlenegy célja van, hogy rólunk hiteles portrét csináljon – abban a pillanatban bemerevedünk. Csak azok, a fényképészek által készített portrék kivételek, akik nem ezt a módszert alkalmazzák, hanem emberi kontaktust teremtenek valakivel, és úgy mellesleg ott lóg a kezükben egy fényképezőgép. Lehetőség szerint olyan, amelyik nem pentaprizmás, tehát hogy az ember és a portré közé fölemelek egy gépet, és onnantól fogva nincs a face to face kapcsolat, nincs arc az arccal, hanem csak egy hidegen csillogó optika. Reismann János egy tüköraknás Rolleyflexszel fényképezett, itt lógott lenn a hasán. Innen föntről néha belenézett, de semmi nem akadályozta azt a kapcsolatot, ami két ember között nagyon fontos.
– Reismann János számára kétszeresen súlyos csapás lehetett, hogy 1949-ben a koholt vádakra épülő kirakatperek egyikében életfogytiglani börtönre ítélték. Öt év esett ki az életéből. Öt évig a fotózásra sem volt lehetősége, olyan módon, ahogyan azt ő létformaként kezelte. Mennyire hagyott nyomot 1954. utáni képein ez az iszonyatos időszak, amikor valószínűleg élete mélypontjára jutott el?
– Őt a Rajk-per egyik mellékperében, a Mód Péter-perben valóban életfogytiglanra ítélték. Negyvenkilencben életfogytiglani börtönbüntetést szenvedni ártatlanul, úgy, hogy a saját elvtársaival, a saját eszméit vallókkal együtt ül azoknak a börtönében, akik elvileg ugyanazt az eszmét vallanák – ez hihetetlenül nehéz dolog. Reismann János, amikor „49 szeptemberében az ávó letartoztatta és elítélték, egyáltalán nem lehetett abban biztos, hogy csak életfogytiglant kapott. Ő minden napot úgy élt meg, hogy csörren-e a zárkaajtóban a kulcs, szólítják-e a nevét. Mert ha szólítják, az általában rossz dologgal asszociálható, ugye; és hogyha nem őt vitték el, hanem a nyolcfős cellából egy másikat, akkor megkönnyebbült. Ráadásul Reismann János hónapokat töltött magánzárkában, egy három méter hosszú és másfél méter széles lukban, amiben semmi más, mint egy priccs nem volt. Na most egy embert, akinek az élete arról szól, hogy tevékenynek lenni, hogy ezer szállal kötődni a valósághoz, hogy minden idegszállal arra figyelni, hogy mi van, és azt megörökíteni, részt venni benne – az ilyet egy magánzárka nem mondom, hogy nem őrjíti meg. Számomra példaértékű az a dolog, amit az egyik levelében olvastam – nem volt eddig publikálva, most, itt a Két Reismannban nyert nyomdafestéket először – melyben azt írja le, hogy hogyan próbálta átvészelni ezt a magánzárkát. Reggel, amikor megkapta a csajkát a reggelijével, akkor azt már állva ette meg. És folyamatosan, hét óra hosszat, az ebédig föl-alá járkált a három méter hosszú cellában azért, hogy kellően elfáradjon, hogy este el tudjon aludni. Ez az élet hónapokig azért eléggé kegyetlen. És ez az ember kitalálta azt, hogy fejben regényt ír. Tehát megírta élete regényét úgy, hogy közben néha – saját leírása szerint – hangosan röhögött azokon a történeteken, amiket kitalált a saját életéhez kapcsolódóan. Ebből az következne, hogy a Reismann János baj nélkül átvészelte az életfogytiglannak indult, nem kivégzéssel, hanem ötvennégyben szabadulással, de nem rehabilitással végződő börtönbüntetést. Nem így történt. Megtört. Megtörték, inkább ezt mondanám. Reismann Jánosról hosszú ideig járta az a történet, hogy amikor már a halála előtt másfél-két évvel agy-érelmeszesedésében eléggé súlyos állapotba került – nem tudta, hol van, néha eltévedt, elvesztette a kulcsát, nem tudta hogy ő kicsoda – akkor is, hogyha valaki csak véletlenül leejtett egy kulcscsomót a kőpadlóra, abban a pillanatban idegesen összerándult: Merthogy ez az öt év nem múlt el belőle nyomtalanul. És hogyha nem hiszik el ezeket a történeteket, akkor tessék szíves lenni végignézni az életművet. 1929-től töretlen „49-ig, töretlen. Hihetetlen gyönyörű és nagyon fontos képek. „49-ben már ott tartott, hogy a Robert Capával és a David Seymurral Rómában állított ki. Akkor alakult a Magnum nevű fotóügynökség, amely a világ leghíresebb fotográfusait gyűjtötte és gyűjti mind a mai napig egybe – ha még két hónapja van, akkor Reismann János a Magnum tagja. Aztán jött öt év, amikor befelé pörgött minden szabad agysejtje. És utána kiengedték ötvennégyben – elhelyezkedhetett az Érdekes újságnál, és attól a perctől fogva saját magának nem fényképezett. A saját örömére nem. Ha kiküldték riportra, megcsinálta; jól, kevésbé jól, nagyon jól, de magának nem fényképezett. Ötvenhatot Magyarországon élte át. Még fényképezte az Érdekes újság megbízásából a nagy árvizet, a tavaszai árvizet, ebből maradtak fönn képek. És aztán nyártól fogva ötvenhétig egyetlenegy magyarországi fényképe sem maradt meg. Pedig itt élt Budapesten, a Szent István körúton. Fényképezhetett volna. És nem volt beszari, nem félt, merthogy oda ment, ahol dörgött az ágyú. És nem fényképezett. Miért? Tessék szíves lenni választ adni rá.
– Reismann Mariannról is essék szó. Hozzá barátság fűzött. Nagyon jól tudnod kell, hogy mennyire zavarta őt az a bizonyos árnyék, amely rávetült, a tüneményes tehetségű testvér árnyéka. Vagy lehet, hogy a horizontja annyira tágas volt és a látásmódja és érzékenysége annyira szuverén, hogy járta a maga útját?
– Hát a gyakorlatban igen. Tehát ez a válasz, hogy amikor csináltam az akkor még Munkásmozgalmi Múzeum néven regnáló mai Ludwig Múzeum előcsarnokában egy párhuzamos kiállítást, János és Mariann, akkor meg tudtuk csinálni a kiállítás díszlettervezőjével azt a játékot, hogy mind a kettőjük életét egy közös pontból elindítva, két párhuzamos paravánsoron mutattuk be – úgy, hogy átkötöttük direktben is a különböző éveket. Így nagyon-nagyon érdekes egybehallások voltak. Reismann János individualista volt. Hárman voltak testvérek. Kisgyerekként is csak saját maga érdekelte igazából. Az egész világot magán, a saját tükrében tükröztetve szemlélte és élte meg. Ez nem jó vagy rossz tulajdonsága, ez egy személyiségjegy. Reismann Mariann nő volt, zsidó nő volt. Szemben a Jánossal itthon élte meg a holokauszt éveit, bujdokolva. Őt sokkal erősebben törte meg ez a lét, mint az idősebb és tehetségesebb testvért – ez se biztos egyébként, hogy tehetségesebb, csak másképp tehetséges testvér. Reismann Mariann nagyon-nagyon következetesen járta a saját útját és fényképezte mindazt, ami elébe került, egy teljesen más filozófiával mint a János. Fényképészként teljesen külön utat jártak. Nagyon-nagyon érdekes játék lenne, hogyha lenne túlvilág, vagy lenne olyan valamilyen távíró, hogy a két Reismann most utólag, sok-sok évvel a haláluk után mit mond? Hogy „gondolta a fene, Károly!” Vagy azt, hogy „jól csináltad, olyat mutattál meg, amit mi nem is gondoltunk.” Vagy „becsaptad a világot.”
Ocsovai Gábor
