Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Birkózás a Birkózókért és még tovább

Folytatódnak a műkincsperek a Fővárosi Bíróságon A fő kérdés, hogy valóban a vészkorszakban elrabolt alkotásokról van-e szó

2004. szeptember 9. (5. oldal)

P. Szabó Ernő

Szeptember 16-án újabb tárgyalással folytatódik a Fővárosi Bíróságon az a per, amelyet Hatvany Ferenc egyik örököse indított tavasszal négy alkotás, közöttük Courbet világhírű képe, a Birkózók visszaszerzésére. Novemberben folytatódik az a per, amelyet Herzog Mór Lipót unokája, Martha Nierenberg a CAR, a Zsidó Világkongreszszus által alapított, az elrabolt zsidó javak visszaszolgáltatásával foglalkozó bizottság támogatásával indított az egykor nagyapja gyűjteményében őrzött több értékes műalkotás visszaszerzéséért. Mint ismeretes, évekig tartó pereskedés után a bíróság első fokon az örökös javára ítélt, a Legfelsőbb Bíróság azonban 2002 novemberében hatályon kívül helyezte az ítéletet, s új eljárásra utasította a Fővárosi Bíróságot a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a magyar állam ellen indított perben. Az indoklás szerint az ítélet helytelen jogkövetkeztetésen alapult, hiszen nem vett figyelembe olyan fontos előzményeket, mint amilyen például az 1973-as nemzetközi vagyonjogi szerződés, amelynek értelmében a család már kárpótlást kapott a vitatott képekért.

A tét óriási, hiszen mind a Hatvany-, mind a Herzog-perben sokmilliárdos értékről, a múzeumok falán függő, féltett kincsekről van szó, amelyeket naponta ezrek csodálnak meg. Ez természetesen nem befolyásolhatja a bíróság döntéseit, amelyek kizárólag jogi szempontokat vehetnek figyelembe. Csak hát nem könnyű a jogról beszélni akkor, amikor a követelést érvényesítő felek közül egyesek az eseményeket olykor a legnagyobb elfogultsággal kommentálják – s a lehető legnagyobb sajtónyilvánosságot hívják segítségül, hogy minél hangosabban szólhassanak az érzelmeket igencsak fölkavaró szavaik. Martha Nierenberg, a nagy gyűjtő unokája például arról beszélt a per indításakor, hogy a magyar kormány olyan műtárgyakat tart birtokában, amelyeket “zsidóktól raboltak el”, képviselője, Constance Löventhal a “kormányt bemocskoló foltról” beszélt, “Eichmann művének beteljesítéséről”, a korábbi kormányénál merevebb, visszautasítóbb magatartásról.

Úgy látszik, nemcsak a nagy számok, de a nagy szavak pere is a Herzog-per. És a megalapozatlan állításoké. Ezt bizonyítja, hogy 1996-ban még 29 képet kért viszsza Martha Nierenberg a magyar kormánytól, s az igényeket már az akkori kormány kultuszminisztere is megalapozatlannak találta. A per most már csak tizenegy műért indult. Munkácsy Mihály Krisztus mellképe című alkotása mindvégig letétként szerepelt a múzeumban, sosem államosították. Ezt a művet a per tárgyalásának megkezdése előtt vissza is adták. Védett kép egyébként, az országból nem vihető ki. Igaz, az országon belül tulajdonosa bármikor eladhatja. A per tárgya tíz festmény – amelyek mai értéke milliárdokban mérhető -, s amelyeket az említett gyűjteményekben őriznek A művek értéke kiemelkedően magas, de művészi értékük is az, hiszen a többi között id. Lucas Cranach, Courbet és Munkácsy Mihály alkotásairól van szó.

Bonyolult örökösödési problémák

A Herzog-perrel párhuzamosan több más pert is indítottak a magyar közgyűjteményekbe került műkincsek visszaszerzéséért. Éppen a Herzog-per első fokon hozott ítélete indíthatta a Dános-örökösöket perindításra. Az ügy időközben le is zárult, a bíróság véglegesen az állam javára döntött. A Vida-örökösök per nélkül kaptak vissza jelentős műalkotásokat. Visszaadtak egy képet a Hatvany-örökösöknek is, a többi festményért azonban ősszel tovább folyik a per. Egy Munkácsy-festményt a volt temerini főispán örököse perel.

Amint a Herzog-ügy is mutatja, minden felet kielégítő ítéletet aligha lehet hozni, így még az is elképzelhető, hogy egyes perek külföldi bíróság előtt folytatódnak. Az Egyesült Államokban időközben olyan határozatot hozott a legfelsőbb bíróság, hogy a jövőben amerikai bíróság előtt államot is perelhetnek az amerikai állampolgárok családjuk vészkorszakban elrabolt műkincseiért. Ez a döntés konkrétan az osztrák államot érintette, amelyet hat Gustav Klimt-képért perel egy idős örökös, de a magyar államot is így kívánja perelni a Hatvany-örökségért a sztárügyvéd Ed Fagan.

A fő kérdés, hogy valóban a “vészkorszakban elrabolt műkincsekről”, “jogellenes bekebelezésekről”, “koncepciós perekhez” hasonló elkobzásokról van szó? Ebben az esetben ugyanis aligha kellene sokáig mérlegelniük a bíróságoknak, s minden magára valamit is adó állampolgár teljes odaadással támogatná a művek visszaszolgáltatását. Nem erről, hanem bonyolult örökösödési, tulajdonjogi, büntetőjogi problémák s az államosítás ellentmondásos folyamatairól van azonban szó, s arról a fájdalmas tényről, hogy az ezredforduló rendezett jogi viszonyai nem vetíthetők vissza fél évszázaddal ezelőttre, megszüntetésükig az akkor hatályos jogszabályok szerint kellett eljárnia az illetékes magyar hatóságnak, intézménynek, amelyek orvoslására hazánkban a kárpótlás intézményében találtak megoldást.

Herzog Mór műkincseit például a nácik külföldre szállították, majd az amerikaiak 1946-47-ben visszajuttatták Magyarországra. Mivel azonban tulajdonosuk külföldön maradt, az Elhagyott Javak Kormánybiztossága őrizte az alkotásokat, majd a Szépművészeti Múzeumban 1954-ben leltárba vették azokat a műveket, amelyek Martha Nierenberg édesanyja, Herzog Mór Lipót lánya, Erzsébet (Weiss Alfonzné) tulajdonát képezték. “Elrabolt zsidó vagyonról” a másik két Herzog-örökös, András és István műtárgyai esetében sem beszélhetünk attól a pillanattól kezdve, hogy azokat az amerikai csapatok visszajuttatták Magyarországra. Bűnügyi regénybe illik viszont, ahogyan az 1943-ban elhunyt András volt felesége és a másik fiú, István felesége a műkincsek egy részét kicsempészte az országból. Leleplezésük után az országban maradt műtárgyak teljes vagyonelkobzás révén kerültek állami tulajdonba.

Átalány az Egyesült Államoknak

Az Egyesült Államokban, ahol Herzog Erzsébet 1952-ben állampolgárságot szerzett, az 1949-es nemzetközi igényrendezési törvény értelmében az amerikai államon keresztül követelhette kárát a magyar államtól mindazokért a javakért, amelyeket “államosítás, kötelező kisajátítás vagy egyéb módon” elvettek tőle. Herzog Erzsébet ingatlanok és műtárgyak kárpótlása iránt adott be igényt, 553 715 dollár értékben, amelyet az USA illetékes bizottsága 281 500 dollár értékben tartott megalapozottnak. Ebből szakértők becslése alapján 210 000 dollár jutott a műkincsekre. A magyar kormány az egyes követeléseket már nem vitathatta, ezért hoszszas egyeztetést követően 1973-ban “teljes körű és végleges” kártérítésként átalányösszeget fizetett ki az Egyesült Államoknak. A műtárgyak között, amelyekért édesanyja kártérítést kapott, hat olyan alkotás szerepel, amelyért Martha Nierenberg újabb igényt nyújtott be.

Herzog Erzsébet 1992-ben hunyt el. Majdnem két évtizede lett volna rá, hogy akár az amerikai, akár a magyar államhoz forduljon. Az amerikai igényrendezési eljárásban figyelembe nem vett ingatlanok iránt 1991-ben Magyarországon jelentkezett kártalanításért, de nem adott be igényt műtárgyak iránt a második kárpótlási törvény megszületése után sem. Később azonban lánya, Martha Nierenberg mintegy harminc, majd húsz, végül tizenegy festményt követelt a magyar államtól, hogy az “lemossa magáról a foltot”. Közülük hat olyan műért, amelyek közül a család egyszer már végleges kártérítést kapott. Ez legalábbis megkérdőjelezi azt a jóhiszeműséget, amelyet feltételezve a felperes morális-emberiességi utalásai hitelesnek tűnhetnek.

Ami nem az államé, azt vissza kell adni! Márpedig az egykori Vida-gyűjtemény remek Munkácsy-képei sosem kerültek az állam tulajdonába, ezért adhatta vissza őket per nélkül az örökösöknek Görgey Gábor kultuszminiszter. Ezeket nem a nácik rabolták el (és nem is az oroszok), Vida Jenő iparmágnás adta kölcsön őket a Szépművészeti Múzeumnak a centenáriumi Munkácsy-kiállításra 1944-ben, röviddel elhurcoltatása előtt. A Szépművészeti Múzeum anyagát ugyan valóban kivitték Ausztriába, az amerikaiak azonban hamarosan visszaadták Magyarországnak. A Munkácsy-képeket ezután leltárba vették, s 1957-től a Magyar Nemzeti Galériában őrizték, de mivel se nem államosították, se nem vásárolták meg őket, a letét minden kétséget kizárólag az örökösök tulajdonát képezte, amit egyébként az egyesek által támadott miniszteri gesztus el is ismert.

A “műértő” német és Vörös Hadsereg

Dános Géza egykori műkincsgyűjteményével éppen ellentétes volt a helyzet. A tulajdonos 1948-ban helyezte letétbe Székely, Munkácsy, Szinyei és mások műveit, majd az Egyesült Államokba távozott (“elrabolt zsidó vagyon”?). 1954-ben és 1956-ban levélben visszakérte a műveket, amellyel azok önkéntes letéti jellege megszűnt. Fellépésének eredménytelensége miatt az említett amerikai igényrendezési eljárásban mintegy huszonnyolcezer dollárt állapítottak meg a képekért. Ebben az ügyben a Fővárosi Bíróság első fokon az örökösöknek adott igazat, a Legfelsőbb Bíróság azonban kimondta, hogy 1973-tól az állam jogosan tekinthette sajátjának az alkotásokat, a polgári törvénykönyv alapján pedig tíz év múltán, 1983-ban elbirtoklással megszerezte a tulajdonjogukat. Az elbirtoklási folyamatot az örökösök megszakíthatták volna, ha az elbirtoklási időszakban akár csak egy rövid levélben is jelzik igényüket a festményekre – de nem tették.

S mit kértek a Hatvany-örökösök, akiknek a pere tavasszal kezdődött, s hamarosan folytatódik a Fővárosi Bíróságon? Eredetileg öt, majd négy művet soroltak fel a bírósághoz benyújtott keresetükben: a világhírű Courbet-kép mellett Leibl nőalakja, Daubigny egyik tájképe és Menzel egyik virágrajza szerepel a listán. Mindez csak töredéke az egykor 750-800 darabos műgyűjteménynek, amelynek története nem kevésbé fordulatos, mint a Herzog-örökségé. A gyűjtemény egy része bankok páncéltermeiben élte túl a háborút, majd a Vörös Hadsereg különleges alakulatai a Szovjetunióba hurcolták; néhány alkotás fel is tűnt azóta az orosz múzeumok kiállításain. A Hatvany-villában maradt értékeket a villába költözött német tisztek “saját hatáskörben” tartották, de amikor a szovjet gyűrűn át akartak törni, a műkincsek vagy megsemmisültek, vagy szintén szovjet kézbe kerültek.

Jó néhány alkotás a szovjetek feledékenységének vagy a vakszerencsének köszönheti meg-, illetve itthon maradását. A háború után néhány évvel Hatvanynak sikerült egyenként tízezer forintért viszszavásárolnia és az országból kijuttatnia tíz képet. Hogy ez mennyire volt jogos vagy jogellenes, a mostani per aligha vizsgálja, hiszen négy olyan műről van szó, amelyet állítólag nászajándékként adott lányának, Nagy Endréné Hatvany Alexandrának, aki 1951-ben jogellenesen elhagyta az országot, ezért megfosztották állampolgárságától, és vagyonelkobzással büntették. Aki megélte ezt az időszakot, tudja, hogy ez mennyire felelt meg az emberiesség törvényeinek. Tény azonban, hogy az így elkobzott javakért a törvény szerint kárpótlás járt volna, ha kérik, de a Hatvany-örökösök ezt ugyancsak nem tették meg. Megtették már korábban, Hatvany Ferenc halála után alig két évvel, 1960-ban, hogy a gyűjtő teljes műgyűjteményének elhurcolása ügyében mintegy 400 millió márka értékben keresetet nyújtottak be a német állam ellen, noha tudhatták, hogy a Szovjetunióban, illetve Magyarországon van a gyűjtemény jó része.

A megítélt 35 millió márka felét már felvették, amikor kiderült, hogy hamis tanúvallomásokra alapozták a keresetet. Az ügyvédet, a két évvel ezelőtt, 96 éves korában elhunyt Hans Deutschot letartóztatták, de 19 hónapi vizsgálati fogság után állítólag részben rehabilitálták. Fia, Joram Deutsch nemrégiben egy New York-i El Greco-kiállításon találta szembe magát egy olyan képpel, amely tudomása szerint a Hatvany-gyűjteménybe tartozott. Ő kereste meg azután a sztárügyvéd Ed Fagant, aki most egyszerre száll ringbe a magyar és az osztrák állammal. Itt a Hatvany-örökségért, ott azok ellen a bankok, elsősorban az Erste és a Bank Austria-Creditanstalt ellen, amelyek állítása szerint a náci időkben a műkincsrablások lebonyolításában szerepet vállaltak. A “jogi huzavona” – ahogyan az időközben az Európai Parlament jogi bizottsága előtt is tanúvallomást tett Martha Nierenberg aposztrofálta a történteket – tehát folytatódik. Reméljük, legfeljebb az abszolút támadhatatlan, jogerős ítéletek megszületéséig.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.