Forrás: Magyar Rádió

A felvidéki magyar cigány fiú ma egy magyarországi szlovák falu papja

Elhangzott 2004. szeptember 2-án

2004. szeptember 4., szombat 8:15

1209 olvasás

Bementem az egyik atyához, hogy szeretnék pap lenni. Kinevettek. Azt mondta az egyik atya, hogy mit gondolsz te, hiszen ott sokat kell ám tanulni! Azt hiszed, csak úgy van, hogy belőled pap lehet?

Néhány nappal ezelőtt eredményt hirdettek Ungvári Nemzetiségi Rádiós Televíziós Fesztiválon, ahova tíz országból 82 pályamunka érkezett. A zsűri a Magyarországról jövök& felelős szerkesztőjének, Vágner Máriának ítélte a fesztivál három nagydíjának egyikét „Közibétek számláltattam&” című dokumentumműsoráért, melyben cigány papok és szerzetesek sorsán keresztül azt mutatta be, hogyan emelkedhet valaki úgy ki a putrisorról, hogy nem tagadja meg az őt útjára bocsátó közösséget. Ebből a összeállításból következik egy részlet. A felvidéki Nagyléken született magyar ajkú cigány pap, Szalai Zoltán története, aki ma egy magyarországi szlovák falu, Pilisszentkereszt plébánosa.

Mi a szemétdombon játszottunk. Mindig mentünk keresni játékokat, amiket kidobtak a családok. Kutattunk, guberáltunk. Ott volt mellettünk a temető. Temetni készültek, de nem jött el a pap ministránsa. Odajött a szemétdombra, látta, hogy én nem vagyok még annyira mocskos, koszos ruhában, mint a többi gyerek, és szólt, hogy nem mennék-e segíteni. Hát persze meg voltam ijedve, hiszen még az előtt nem jártam templomba. Nem is tudtam igazából, hogy mit kell csinálnom, meg féltem is, a pap nekem misztikus embernek számított, de azért összeszedtem magam, és a kezembe vettem a keresztet. Nagyon jó érzés volt. Valaki engem megkér valamire, valamiben tudok neki segíteni, hát ilyen még soha nem fordult velem elő. Az atya összeszedte az utca cigánygyerekeit, bevont bennünket a ministrálás szépségébe. A plébánián otthon érezhettük magunkat. Beszélt az Isten szeretetéről, és végül úgy jutottam el egészen az oltárig, hogy ez a szellemiség végigkíséri a mai napig az egész életemet. A szülőfalum Szlovákiában van, Nagylék a falunak a neve. Elfogadtak bennünket. Nem is igen gondoltam én arra, hogy cigány vagyok. Pozsonyba jártam a magyar tannyelvű gimnáziumba, ott érettségiztem. Majd egyszerű munkás, ablakmosó voltam, meg építkezéseken dolgoztam. Végül a nagy döntést a katonaságnál hoztam, hogy pap szeretnék lenni. De ez nem ment olyan könnyen, mert különböző ajánlások kellettek. Bementem az egyik atyához, hogy szeretnék pap lenni. Kinevettek, nem hitték el, hogy én képes vagyok erre. Azt mondta az egyik atya, hogy mit gondolsz te, ott sokat kell ám tanulni. Azt hiszed, az csak úgy van, hogy belőled pap lehet? És akkor majdnem sírva mentem el, mert örültem, hogy az elhatározás, a döntés bennem volt, ami nem is olyan könnyű, hiszen valaki papnak megy nagyon sok hidat kell maga mögött felégetni. Nem találkoztam olyan emberrel, aki örült volna annak, hogy én papnak megyek a családomon kívül, mert nem bíztak bennem. Látták, hogy ez a cigánygyerek akar valamit, de iszonyú nagy bizalmatlansággal voltak irántam. A felvételihez kell az egyházközségnek az ajánlólevele. Én ezt a falumban nem kaptam meg, mert Pozsonyban jártam egy katolikus közösséghez, magyar templomba, hát ezt nem értékelték. Így isteni gondviselésre bíztam az életemet. Kijöttem Esztergomba, elmentem a Paskai László bíboros úrhoz. Nagyon hálás vagyok, hogy megadta a lehetőséget, hogy felvett a kispapjai közé.

Vágner Mária: – Mit gondol, hogyha akkor az a pap nem szólítja meg, akkor önből római katolikus lelkész lesz anélkül is?

Szalai Zoltán: – Én most már, ezzel a fejjel hiszek az isteni gondviselésben, mert „már anyád méhében kiválasztottalak benneteket”, ahogy Izaiásnál lehet olvasni. Nem tudom, hogy mi lett volna az életemmel, ha nem találkozom evvel az atyával. Azt tudom, hogy ő nagyon sokunknak megváltoztatta az életét. Olyan értékeket mutatott fel, és olyan nagy szeretettel beszélgetek a falumban a barátaimmal Tóth László szalézi atyáról, aki nagyon sokat tett azért, hogy belőlünk mind Isten gyermekei legyenek, de nem csak az Isten, a társadalomnak megbecsült emberei.

Vágner Mária: – Találkozott-e a hívei között olyannal, akinek azért nem volt önhöz bizodalma, mert cigány?

Szalai Zoltán: – Nem mondhatom, hogy azért, mert cigány vagyok a hívek elítéltek volna. De mindig érzem, benne van a levegőben, hogy törik a fejüket, hogy cigány lehet ez vagy zsidó? Törik a fejüket, de soha senki nem mer rákérdezni. Hátrányát nem éreztem. Diákként mindig kellett bizonyítanom, hogy én is vagyok olyan, mint a másik diák. Most papként már túllépek ezen. Másik meg az, hogy az emberek megismernek, elfogadnak. Most, ahol szolgálok, ott nincsenek cigányok. Szlovák általános iskolában tanítok. Érzem, meg mondják is, hogy ragaszkodnak hozzám. Kérdezik, hogy ugye, nem megyek el? Nem kérdeznek rá családi történetemre, az életemre. Ha nem kérdeznek rá, én nem szoktam beszélni ezekről a dolgokról, mert félek, hogy visszaélnek vele.

Vágner Mária: – Cigánynak lenni stigma?

Szalai Zoltán: – Igen. Nagyon nehéz. Úgy nem szabad falnak futni, hogy kiáll valaki, és azt mondja, hogy én cigány pap vagyok, és akkor most én akarom megváltani a világot. Meg van anélkül is a maga nehézsége ennek a gyönyörű hivatásnak. Énnekem a szemeim, a füleim már nagyon ki vannak erre élesedve. A Rózsák terén, ahol előzőleg szolgáltam, gyakran jöttek cigányok kereszteltetni, temetni. Nemcsak azért jöttek oda, hogy én cigány vagyok, hanem érezték azt, hogy jobban tudok velük kommunikálni. Nagyon kevesen vagyunk, de sok emberrel dolgozunk, nagyon látványos feladatokat végzünk, hiszen egy keresztelés, egy házasságkötés, egy temetés az családi esemény. Már bizony odafigyelnek ránk, és felteszik a kérdést, hogy ki ez az ember, hogy hívják ezt az embert, honnan származik, miért olyan fekete a bőre? És mikor megmondják, hogy ez cigány származású, és hogyha nagyon szépen végzi a dolgot, akkor jó élménye lesz annak a közösségnek, és azt fogja mondani: figyeld, engem egy cigány pap adott össze, akivel nagyon jó kapcsolatom van, és azt is szeretném, hogyha gyermekem születik, ő keresztelje meg. Velem ez megtörtént. A legtöbb ember mást se hall gyerekkorától, hogy a cigány lop, hazudik, csal. Ha jön egy cigány pap, akkor várakozó állásponton vannak: milyen ez az ember. Rá lehet bízni a sorsomat? El lehet evvel beszélgetni, lehet ennél gyónni? És mikor lesz jó sok élménye, hogy milyen jó Isten szolgája ez, milyen jó, hogy az én gyerekemnek a pedagógusa egy fiatal cigány kislány, vagy az én házamat, majd ha át akarom alakíttatni, egy cigány mérnökember fogja megtervezni.

Vágner Mária: – Nagyon sokszor letagadják az emberek azt, hogy ők cigányok. Márpedig, ha valaki letagadja, akkor a többségnek hogyan legyen jó élménye? Hiszen ők lennének az élő, eleven példa, hogy másképpen is lehet, meg jobban is lehet.

Szalai Zoltán:: – Ezt nagyon sokszor mondták nekem. Valószínű minden embernek megvan az oka, hogy nem vállalja fel, mert ahogy mondtam, az én életemben is a putritól nagyon messze volt a szeminárium. Nem tudjuk, hogy ő mennyit küzdött, mennyit kellett bizonyítania azért, hogy eljutott egy bizonyos értelmiségi szintre, és ezt még lelkileg nem dolgozta fel. Egész életében azért küzdött, hogy ő is olyan legyen, mint a másik, és most valahogy, az Isten segítségével, vagy ha nem hívő ember, akkor azt mondja, hogy magának köszönhetően sikerült, akkor nem akar erre visszagondolni, mert valami nehéz érzés fogja el a szívét. Szóval, papként nem tudok ítélkezni ezek fölött az emberek fölött, mert nem tudom, hogy mennyi mindent tettek, csak azt tudom, hogy én mennyi mindent tettem meg azért, hogy itt lehessek. Biztos, hogy ők is nagyon sok mindent. Senkinek nem raktak követ az útjára, hanem azon a nagyon is piszkos, mocsaras úton, ahol én elindultam, saját magunknak kellett a köveinket lerakni, hogy eljussunk oda, hogy tisztességes, megbecsült, valóban a társadalomnak felelős tagjává legyünk. Nekem segített Edith Stein példája, akinek nagy tisztelője vagyok. Ő Európa társ védőszentje, szent életű apáca, aki a zsidó vallásból katolikus hitre tért, szülei kitagadták, de ő soha nem tagadta meg, hogy zsidó származású, és amikor elvitték Auswitzba, a katolikus ruhán a Dávid-csillag rajta volt, és mikor elindultak a halálmenetben, azt mondta Rosa testvérének: Gyere, testvérem, a népünkért megyünk.

Vágner Mária