Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Lövegváza

Magyar nők az iszlám világban – Libanon, a háború iskolája (2.)

2004. szeptember 4. (28. oldal)

Margittai Gábor – Major Anita

Rakéták hatoltak ruhásszekrényeikbe, évente mindenük megsemmisült, házukat földig

rombolták. De a magyar asszonyok nem

mozdultak férjük mellől, a legrosszabb időkben sem. Nevetve mondják: egy nő mindig el tudja foglalni magát, még a háborúkban is.

De a túlélésnek ára volt: egyikük géppisztollyal védte gyerekeit, másikuk mesterlövészek

célkeresztjében mentette

megmaradt

ingóságait.

Libanon területe talán három magyar megyényi, de lakói ma is zavarba jönnek, ha egyik városból a másikba kell utazniuk. A tengereket, kontinenseket agyafúrtan gyarmatosító Fönícia utódai évekkel a háború, az izraeli kivonulás után is kétszer meggondolják, hogy északról délre, a forró tengerparti lapályról a cédrusszagú havas hegyekbe, maronita keresztény vidékről síita muzulmán területre vagy fordítva induljanak. Az emlékek bénítóak.

Föl északra, a Kadisa-völgybe például nem szívesen megy muzulmán. A Libanoni-hegységet csaknem kettészakító, ötven kilométeres hasadékban hemzsegnek a kora keresztény eredetű zarándokhelyek, szent barlangok, kolostorok és kőbe vájt kápolnák, amelyek a maroniták zárt világát bástyázzák körül. Ez a Szíriából származó szekta vette föl először a kereszténységet, egyedül ők fogadták tárt karokkal a keresztes nehézlovasokat, s tértek sebesen a katolikus egyház kebelére; a polgárháború idején viszont az izraeli megszállókat támogatták hasonló elszántsággal a belőlük verbuválódó falangista milíciák. A Kadisa-völgy hatalmas természetes erődítmény, mely évezredek óta vigyázza a felekezeti kisebbségeket; valamint az olyan eszelős zseniket, mint amilyen az itt született Khalil Gibran, A Próféta című misztikus mű szerzője vagy a megvilágosodott iglói patikus, Csontváry Kosztka Tivadar volt. A völgyszakadék két oldalán futó országút vezet Bcharré városkához, majd kétezer méter fölé, a megritkítottságában is szíven ütő cédrusligethez. Csontváry ezer évnél öregebb fáiból – amelyekért Gilgames király megküzdött a cédruserdő szörnyével, Huvavával, az ótestamentumi Salamon belőlük emeltette templomát, és a művelt ókori világ, ha luxusra vágyott, ezekre a szirtekre kaptatott föl – ma alig maradt tucatnyi. Ám ami megmaradt, abból megérthető, hogyan imádhattak a régiek istenként a fákat.

Lent délen pedig nem szívesen téblábol a keresztény. Jóllehet vannak helyek, ahol még az igazhitű is sietősebbre fogja lépteit. Ilyen a Szidón mellett fekvő Ain el-Hilveh, ez a túlnépesedett, nyomorult gettó, amelyben lomokból tákolt barakkok tapadnak egymáshoz, az ivóvíz fertőző, elektromosság, csatornázás nincs, csak szenny és bűz mindenütt, meg a falakon kívül járőröző katonák, őrtornyok és befelé fordított lövegű tankok. A legnagyobb libanoni palesztin menekülttáborba jószerével csak a hadsereg meri betenni a lábát, hogy időnként ráncba szedje a bent garázdálkodó, állig felfegyverkezett csoportokat, melyek már többször ki-kicsaptak a városba is fosztogatni, gyilkolni. Vagy még a hadsereg sem. A köztörvényes bűnöket elkövető nem palesztinok is itt keresnek menedéket; s ha idegen vetődik Ain el-Hilvehba, nem biztos, hogy élve kitalál.

Ma alig van libanoni, aki ne úgy tartaná: az országukat földig romboló polgárháború és az izraeli invázió a palesztinoknak köszönhető. Hiszen a többnyire muzulmán elűzöttek nem csupán Libanon területéről folytatták a zsidó állam elleni támadásaikat, de fölborították a kényes felekezeti egyensúlyon alapuló libanoni államrendet is. Lent és fent, Észak és Dél, kereszt és félhold összhangja ma sem állt vissza. Úgyhogy a libanoniak, ha tehetik, inkább otthon maradnak.

Klára Daher isteni szerencséje, hogy Bejrútban és a déli Nabatiében egyaránt otthon van. Ő sem a háború alatt, sem utána nem tudott ölbe tett kézzel ülni: olykor naponta tette meg a két város közötti utat, miközben az országút két oldalán tüzérségi tűzzel, légvédelmi zárótűzzel, gyalogsági támadásokkal ütötték el az időt a harcoló felek.

– Amikor megindult egy-egy támadás, hirtelen mindenkinek furcsa mehetnékje lett az egész országban – emlékezik Daher doktornő. – Mondok egy életképet a múltból: megkezdődik a bombázás, én nagyon örülök, mert éppen az egész család itthon van, megvetem odalent az ágyakat, ma a pincében alszunk. Remeg minden, kint lőnek, egyszer csak csöngetnek. Beteg érkezik. Hát te meg hogy jöttél ide, kérdem meghökkenve. Annyira fáj a vesém, feleli; de ez nem igaz, csak rájött a mehetnék. Néha saját magunkat is alig bírtuk visszatartani, mert elkapta az embert az érzés, hogy valahova el kell menni, valamit meg kell csinálni – halaszthatatlanul. Amikor bombázás kezdődött, mindig megindult a betegáradat. Ráadásul nyílt területen lakunk, szemben voltak az izraeli ütegek, így a páciensek ki voltak nekik szolgáltatva, amíg fölértek hozzánk. De ez nem zavartatta őket.

Klára asszony a háború alatt ugyanúgy ingázott a bejrúti és a nabatiei rendelő között, mint ma. Ugyanúgy fogadta éjnek idején is a betegeket, mint most: beszélgetésünket időnként megszakítják a gyakran bekopogtató páciensek. Síró kiskölykök, aggódó anyák, derékfájós parasztbácsik érkeznek, akiket Daher doktornő kedvesen betessékel a nabatiei villa rendelőjébe. Mint mondja aztán, Libanonban csak az az orvos él jól, akit bármikor riaszthat és felkereshet a kezeltje, és akinek így biztos a „törzsközönsége”. De hírnevüket a háború alatt vívták ki azzal, hogy férjével, Ahmeddel nem menekültek el az izraeliek által megszállt délről.

– Akárhova mentem beteghez, a gyerekek velem voltak az autóban. Mindig ismételtettem velük: a keszthelyi nagyapátoknak ez a neve, ez a címe, a telefonszáma, és hogyha bármi történnék, mit kell tennetek. Mindezt játékosan tanultuk; soha nem tettem hozzá, hogyha velem történne valami.

A libanoni magyar asszonyok csak nevetnek, ha a túlélésről faggatják őket, és azt mondják: egy nő mindig elfoglalja magát, még a háborúban is. Angol, olasz, francia szépségek is feleségül mentek ínyenc libanoni férfiúkhoz, ám őket jobban összezavarta a puskaropogás. Amikor kitörtek a harcok, a legtöbbjük kézen fogta gyermekeit, és az első repülővel hazautazott Londonba, Rómába, Párizsba. A férjük otthon maradt, robotolt tovább veszélyes körülmények között, hogy küldözgethesse asszonyának az ezer dollárokat Európába. A magyar asszonyok nem mozdultak Libanonból: hímeztek, pulóvereket kötöttek, mindenféle munkát elvállaltak, amikor rossz anyagi helyzetbe került a családjuk.

Marika Kuradjijan például géppisztollyal védte házukat és a gyerekeket, míg férje, Leon, az örmény felcser a fronton volt.

– Túlzás, hogy védtem, mindenesetre géppisztollyal aludtam minden éjszaka. Most is megvan – büszkélkedik Marika, mire Leon eltűnik, majd egy kifogástalanul beolajozott, betárazatlan kalasnyikovval tér vissza. Kezünkbe nyomja, felhúzzuk, s Kormosra, a farkaskutyára célzunk vele az udvariasság kedvéért. – Itt lehet állítani, hogy egy-egyet lőjön vagy sorozatot. Leon tanított – mutatja az asszony szakszerűen. – Akkoriban esernyővel is aludtunk, mert nem volt tető a fejünk felett. Aztán a kommunista párttól lakást kaptunk. Keresztényként a mozlim drúz vidék kellős közepén laktunk két kisgyerekkel, muszáj volt hát fegyvert tartani akkoriban. De szerencsére sosem kellett használni. A baloldali milicisták gyakran tankkal jöttek hozzánk látogatóba. Leállították a járművet, szépen lejöttek a pincébe, s mi megkérdeztük, na, fiúk, hogy vagytok, mi újság? Az itteniektől sosem kellett félnünk, csak az idegen pártkatonáktól, mert azok nem ismertek bennünket. Egyszer éjszaka beállított egy fickó a lakásunkba, amikor Leon éppen a fronton dolgozott. Három-három kézigránát a mellényén, páncélököl a hátán. Nagyon fáradt, nagyon fáj a háta, meg kellene őt masszírozni, panaszkodott. Kirúgtam. Minden fegyvert leveszel, akkor bejöhetsz, mondtam neki, itt két kisgyerek van. Tőlünk harminc méterre fegyverraktár volt, mi lett volna, ha véletlenül fölrobban az egyik gránát?

Amikor bevonult Libanonba az izraeli hadsereg, Marika Kuradjijan naplót kezdett vezetni. Nem a politikáról írt, csak azt jegyezte fel kivágott újságcikkek, ismerősök gyászjelentéseinek kíséretében, hogy mit éltek át napról napra. És hogy milyen összecsapások voltak.

– Ó, mindenkitől legyen távol, de halottak fölött járkáltunk: amikor a drúzok megölték a keresztényeket, majd amikor a keresztény falangisták megölték a drúzokat – emeli égnek a karját az asszony. – A drúzok fogadást rendeztek az első libanoni katonáknak, akik az izraeliek után végre megjelentek a vidékünkön, és mögöttük belopakodtak a falangisták, akik mindenkit lemészároltak a faluban. A szomszéd nő úgy menekítette a gyerekeit, hogy altatót adott nekik, s vitte őket a sötétben, nehogy az orvlövészek eltaláljanak valakit.

– És az önök gyerekei&?

– Lányom már iskolás volt. Mindig szóltak a katonák, hogy nemsokára kezdődik a harc, ilyenkor volt öt percem elrohanni Lizáért az iskolába. Sokszor úgy futottunk, hogy földet sem ért a lába. Az volt a legszebb a libanoni háborúban, hogy pontosan tudtad, mikor kezdődik a harc. Minden este fél nyolckor indult a háború, a nagyfilm után. Fél nyolckor fogtad magad, lementél a légópincébe. Mit csinálhattunk volna ott: mindenütt homokzsák, sötét, odakint robbanások, kiabálás& Felbontottam pulóvereinket, a nadrágokat, és jallah (gyerünk), dolgozzál. A vaksötétben megtanítottam Lizát horgolni, varrni. Megtanultunk együtt homokzsákokat rakni: amikor egyedül maradtam a két gyerekkel, kezükbe nyomtam a lapátot, jallah, játsszuk azt, hogy zsákokat töltünk meg homokkal. Ők megrakták a zsákokat, én meg mindet fölcipeltem az emeletre, az ablakok elé – ezzel elszórakoztattam a gyerekeinket. Amikor jöttek a katonák Leonért, hogy vigyék éjnek idején elsősegélyt adni a sebesülteknek, kiálltam az udvarra, és néztem az országutat, amint cikcakkban ment a dzsipjük, mert közben meg hullottak fejükre a bombák. Nem látszott az autó a füsttől. Hányszor, de hányszor volt így& A szívem mindig megcsavarodott, nem tudtam sosem, visszajön-e valaha. De ezt nem éreztethettem a gyerekekkel, hogy ne féljenek és ne legyenek idegbetegek. De higgyék el, meg lehet szokni. Avedisz fiam megszületett, két perccel azután bombázás kezdődött. Ők már nem féltek a bomba hangjától.

– Amikor megindultak a légitámadások, csak ültünk a gyerekekkel a pincében, és puzzle-ékat raktunk ki, hogy ne figyeljünk a kinti eseményekre – mondja Klára Daher. – Ahogy egyre jobban belesüllyedtünk a háborúba, több és többdarabos kirakósokkal végeztünk. Ma is ezek a képek díszítik lakásunk falát. Egy nő mindig talál valamit, amivel elterelheti a figyelmet a rossz dolgokról. Erre kitűnően alkalmas a házimunka is. Takarítottam, mosogattam, átrendeztem a szobát bombázások alatt, a gyerekeket is bevonva.

– Milyen veszteségeik voltak a háborúban?

– Mindenünk elpusztult. A libanoniak hozzászoktak még a jómódú időkben, hogy mindenből a legjobb márkát veszik. Mi is a legkiválóbb minőségű amerikai ágyneműt vásároltuk meg, s még ki sem csomagoltam, már meg is semmisült. Bement a hálószobába a rakéta, átsuhant a szekrényen, áttörte a másik falat, s magával vitte az összes ruhát. Később csodálatosan kitakarítottunk, mindent a helyére raktunk, elmostunk, kiporszívóztunk, aztán este még elégedetten leültünk a ragyogó lakásban teázni. Másnap elmentünk a családhoz délre, és többet nem térhettünk vissza& Menekültek voltunk bizonyos időszakokban. Kár volt azért a sok szép új ruháért& Felhívtuk azért telefonon a szocialistákat, hogy tudnának-e bennünket fogadni. Elmentünk hozzájuk Ahmeddel, hogy másnap szeretnénk a szétlőtt lakásunkba felmenni legalább néhány apróságért, legyenek szívesek, ne lőjenek ránk. Ugyanakkor megkértük erre a szemben álló falangistákat is. Fölrohantunk a lakásba, halotti csönd volt. Vihar előtti csönd. Egy órát kaptunk mindkét féltől. Kapkodnunk kellett. Hét év múlva tudtunk oda visszamenni.

Leonék otthonában már minden bedobozolva a költözködés előtt, de Marika szívesen előkotorja a matyó babák, a hortobágyi tablóképek, az egri vár meg néhány török martalóc akvarellje, valamint a herendi porcelánok közül az ágyúlövedékek hüvelyéből kialakított vázákat és azt a hatástalanított, gyertyatartóvá csinosított izraeli rakétát, amely hajdan a házukra hullott, csak elfelejtett felrobbanni. És előveszi azokat a magnókazettákat is, amelyekre a kazettás bombák dobhártyaszaggató dübörgését rögzítették, akár a turisták a müezzin déli énekét. Minden libanoni lakásban ott vannak a háború hasonló ereklyéi.

– Ezek maradtak. Sokszor semmisült meg mindenünk, a végén olyan szegények lettünk, mint a templom egere – mutat a bedobozolt holmikra Marika Kuradjijan. – Volt, hogy egy évben ötször kellett bútort vásárolni. Megesett, hogy bejött egy rakéta az ablakon, miközben mi az ingóságokat, az élelmiszert próbáltuk menekíteni, s falhoz nyomott minket a légnyomás. Kint már azt hitték, végünk van. Volt, hogy csak annyi ruhánk maradt, amennyit éppen viseltünk. Öt éven át mindig újra kellett kezdeni. Az új lakásunkban azt hittük, már kiesünk a háborúból. De jöttek a hegyekről a katyusák, és a légnyomás összetörte a poharakat és a tányérokat, hiába raktunk le mindent a földre. Táncoltak, repültek a tárgyak. Akkor azt mondtuk, kész, elég. Nem tudunk több új dolgot vásárolni.

– Aki a repesz szaggatta bútorainkat nézi, hadd nézze, erre telik – vonja meg a vállát Leon.

– A családban, hál’ istennek, nem voltak veszteségek – gondolkodik el Marika, és zavartan babrálja az egri akvarellt. – De amikor közeli ismerősöd vész oda, mit tudsz csinálni? Ülsz. Olyan, mintha jéghideg vagy tűzforró vízzel öntenének le. Az egyik szomszédasszonyunk fölment a háza tetejére teregetni. Arrafelé igen ritka volt a támadás. Ilyenek voltak a libanoni háborúk: egy vonalon folytak, s ha arrébb mentél, ott már nem történt semmi. Azt a drúz asszonyt telibe találta a rakéta, nem is kicsi, egy százhúszas. Darált hús lett belőle. Három gyereke maradt. Elmentünk részvétnyilvánításra, de már annyi halált láttunk, hogy elfásultunk végül.

– Az újságban megjelent az én gyászjelentésem is – dicsekszik Leon. – El van téve. Pedig csak megsebesültem. De már benőtte a szövet a repeszeket. Csak az a baj, hogy a repülőtéren mindig bejelez a biztonsági kapu. Jöttek részvétet nyilvánítani az emberek, aztán én nyitottam kaput. Leesett az álluk: hát te élsz&?

Leon hahotázik, mi köszönettel visszaszolgáltatjuk a kalasnyikovot; s ekkor belép a szobába lányuk, a huszonéves Liza, aki kijelenti: ma semmit nem csinálna úgy, mint a szülei.

Folytatjuk

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001