Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

A Jó Név mestere

Haszidok és huculok együttélése a Kárpátokban

2004. szeptember 4. (36. oldal)

Száraz Miklós György

Stanislaw Vincenz megemlíti egyik írásában a braclawi Nahmánt, Jiszráél Baál Sém Tóv dédunokáját, aki nem tudott elaludni újonnan épített faházában, mert úgy érezte magát a frissen illatozó gerendák és deszkák közt, mintha holtak közé fektették volna. Vincenz ír egy hucul férfiról is, aki kénytelenségből elszegődött favágónak, s valamivel később elkeseredetten vallotta meg a gyóntatószékben, hogy védtelen lényeken elkövetett tömeggyilkosság részesének érzi magát.

Braclawi Nahmán, aki 1772-ben született és 1811-ben halt meg (hívei szerint soha nem hagyta el a világot), a haszid mozgalom alapító atyjának dédunokája volt, maga is misztikus haszid térítő. A huculok a Kárpátok hegyei közt, a Tatár-, Vereckei-, Uzsoki- és Duklai-hágókon túl, a bukovinai és galíciai oldalon élő, pásztorkodással, főleg lótenyésztéssel foglalkozó rutének voltak. És hogy hogyan kerül egymás mellé a nevezetes zsidó cáddik, az „igaz ember” s a névtelen hucul favágó?

Jiszráél ben Eliézer, más néven Baál Sém Tóv (a Jó Név mestere) Podóliában született, s árvaként nőtt fel. Dolgozott rituális mészárszékben, volt samesz (szolga) a zsinagógában, s volt korcsmáros is. Semmi köze nem volt a rabbik méltóságos, Mózesig és Áronig visszavezethető leszármazási ágához. Sokan műveletlennek mondják, hitgyógyítónak, ördögűző mesternek, varázslónak. Igaz, ami igaz, a haszidizmus atyja amulettszövegeket írt, Isten nevének betűmozaikjaival démonokat űzött, gyógyított, jövendölt, varázsolt. De ami a legfontosabb: karizmatikus egyéniség volt. Olyan ember, aki otthonosan mozgott Podólia erdőségeiben, a Kárpát zord hegyei között, s aki a természetben is megtalálta és szerette a teremtő Istent. Élvezte az életet, a dalt, a bort, a pálinkát, a mámort – imádságos elragadtatásában olykor táncra is perdült. Vándor tanítómester volt, aki képes megvigasztalni, megörvendeztetni, magával ragadni az embereket. A legszegényebbeket is. Talán elsősorban is őket. Úgy tartják, hogy aki a környezetébe került, megtisztultnak érezte magát. Híveinek száma gyorsan szaporodott, mígnem egy mozgalom, a zsidó pietizmusnak is mondott haszidizmus atyja lett.

Baál Sém Tóv híveit eleinte eretnekeknek tartották. Műveletlen mágusoknak, szemfényvesztőknek, amhorecnek, „földi ember”-nek, vagyis tudatlan parasztnak csúfolták őket. Lehet is benne valami, hiszen Baál Sém Tóv, a „Kárpátok remetéje” tényleg nem sokat adott a formákra. Nem ijedt meg a kétkezi munkától, hiszen előfordult, hogy fuvarosként vagy agyagbányában csákányozva tartotta fenn magát és családját. És ne tagadjuk, híres boszorkánymester, démonűző tekintély, nagy varázsló is volt. Így aztán természetes, hogy hívei is az egyszerű és szegény emberek közül kerültek ki: parasztok, pásztorok, favágók, fuvarosok, vándorkereskedők, kézművesek, kocsisok. Parasztruhában, szőrmekalapban jártak. A zsinagógát kerülték, inkább saját imaházacskáikba vonultak viszsza, ahol mindenki olyan módon imádta Istent, ahogy neki tetszett: ittak, pipáztak, hajlongtak, himbálóztak, bukfencet vetettek, kurjongattak, zokogtak vagy örömittasan énekeltek, táncoltak.

A haszidoknál hiányzott az évezredes klasszikus-rabbinikus műveltség, nem volt meg az aprólékosan leírt, ezerszer és ezerszer átrostált, ellenőrzött rituálé ismerete. Le kellett hát mondaniuk a szertartásrend szolgai végzéséből fakadó elégedettségről, de kaptak helyette mást. Talán többet. Igazi hitet. Mérhetetlen vitalitást. Bennük aztán nem hunyt ki, sőt megerősödött az isteni jelenlét. A Mindenható mindig és mindenben való jelenlétének mámorító bizonyossága. Dehogy akart Baál Sém Tóv eretnekké lenni! Dehogy fordult el a zsidóságtól, a zsidó vallástól! Ő és hívei igazán jámbornak és istenfélőnek vallották magukat. Szeretettel és jó szándékkal teli, alázatos embereknek. A hagyomány igazi híveinek.

Baál Sém Tóvról sok régi szerző, számos mese és legenda állítja, hogy egyáltalán nem volt műveletlen. Igaz, nem annyira a Tóra és a Talmud, hanem inkább a Kabbala foglalkoztatta. Úgy gondolta, hogy nem a parancsolat, hanem az ahhoz kapcsolódó érzelem a fontos. A szerető Isten nem szabályokban, hanem az ujjongó örömben, a fűszálban, a madárdalban, a felhőben is jelen van.

Baál Sém Tóv merészen nyúlt a hagyományhoz.

Felélesztette a cáddik, a felsőbbrendű lény fogalmát is. A cáddik ugyan nem Messiás, de azért félig-meddig már égi lény, valahol a „felkent”, a Megváltó és a földi ember között. A héber szó jelentése „igaz ember”, s állítólag az egész földkerekségen mindig, minden időben csak harminchat ilyen igaz, hitéhez hűen élő ember létezik. Ők a létezés, a világmindenség alapjai, az ő érdemük tartja fent a világot. A cáddik Isten társa, a haszidoknál a gyülekezet tekintélye, vezetője, a közösség mestere, vagyis a rebbe, aki Mózes lelkének darabkáját birtokolja, így példabeszédszerű történeteiben, anekdotáiban, meséiben tévedhetetlen. A cáddikok ősének, Jákob pátriárka és Ráhel gyermekének, Józsefnek küldötte előzi majd meg a végső megváltásra Isten által elküldött „felkentet”, a Messiást. Ő lesz az, aki a sátáni sereg, a támadó Góg és Magóg ellen vezeti Izrael hadait. Góg és Magóg egyszerre föld és személy, két nemzetség, maga a megtestesült Gonosz, akinek (és aminek) nyomában a halál angyala arat. (Ezékiel próféta Magóg földjéről beszél, melynek királya Armilus, aki a sátán és egy pogány római lány kőszobrának nászából született.) A küldött ugyan elesik, a Messiás viszont Illés próféta segítségével győzelmet arat, s ezzel véget ér az utolsó földi háború. A Megváltó, a béke hercege egybegyűjti a szétszóratottakat, a száműzetés népét, feltámasztja a holtakat, s eljő az ítélet napja, miután az igazaknak feltárja a paradicsomba vezető utat, ahol már várja őket a víziszörny, a halmonstrum leviatán bőréből feszített sátor alatt az ünnepi lakoma.

A Jó Név mesterének másik nagy újítása az ima forradalmasítása volt. Az ima nem emberi cselekedet, mondta, hanem természetfölötti aktus. Az ima által a legegyszerűbb ember is megszabadulhat teste nyűgétől. Ez a legtisztább és legtermészetesebb út a természetfölöttibe, ezen át bárki beléphet az isteni világba, a „mennyei csarnokba”.

A haszid szó a héber heszed – „hű szeretet” – kifejezésből ered, s a haszidok vallási életének középpontjában valóban a szeretet, az öröm, az emberi boldogság áll. Szerintük az önfeledt éneklés által olyan felfokozott örömérzet, olyan eksztázis érhető el, mely az isteni jelenléttel, a „szerető atya” édes törődésének kézzelfogható érzékelésével, vagyis az Istenhez való ragaszkodás boldog kifejeződésével, annak megvalósulásával egyenlő. A szavak nélküli éneklés, a niggun, morgás és mormolás, a csontot rezegtető búgás, a fizikai test minden porcikáját megmozgató zümmögés a vallásos tudat mélyrétegeit is könnyebben járja át, mint sok más, megfontolt igyekezet. Táncoljunk tehát, zümmögjünk önfeledten, énekeljünk boldogan, együnk-igyunk, pálinkázzunk. A hagyományos judaizmus agyonszabályozottá lett, lendületét vesztette, kedvetlenné, már-már lélektelenné vált. Vita- és szabályanyaga beláthatatlanná terebélyesedett. Hirdessük hát meg a mindenütt és mindenben jelen lévő, szeretetteli Isten önfeledt imádatát. Éljünk, érezzünk, szeressünk, imádkozzunk! Tegyük szentté a köznapit! Csoda, ha a mozgalmat a rabbinizmus hívei tévelygésnek tekintették?

A haszidizmus egyik legádázabb ellenfele Elijáhu Kremer volt, a „vilnai Gáon”, azaz bölcs, aki tisztséget, rabbiságot ugyan sosem vállalt, már-már emberfelettinek tűnő képességeinek s tudásának köszönhetően mégis óriási tekintéllyé lett. Hatévesen prédikált a vilnai zsinagógában, gyermekként megismerte a (roppant szerteágazó) rabbinikus irodalom jó részét, s jártas volt a Kabbalában is: a hagyomány szerint bar micvája, férfivá avatása, tehát tizenhárom éves kora előtt megpróbálkozott gólemet, vagyis mesterséges embert létrehozni. Állítólag nappal is sötét szobában, gyertyafény mellett tanulmányozta a szövegeket, hogy elmélyülésében semmi ne zavarja. Félórás szakaszokban mindössze napi két órát aludt, s lábát hideg vízben áztatva olvasott, hogy le ne gyűrje az álom. A haszidizmus eksztázisától, önfeledtségétől, látomásaitól mérhetetlenül felháborodott. Félreértés ne essék: hitt a misztikus tudásban, a bűbájosságban, a varázslás erejében. A haszidokban nem hitt. Csalóknak, de legalábbis önmagukat is becsapó, veszélyes tévelygőknek tartotta őket. A haszid mozgalom talán legengesztelhetetlenebb ellensége lett (kiközösíttette őket, elégettette könyveiket), de felismerte az ortodoxia hibáit is. Végrehajtott számtalan reformot: egyszerűsítette az ima rendjét, nem volt híve a céltalan vitatkozásnak, a terméketlen szőrszálhasogatásnak, és pártolta a világi tudományok megismerését is. Baál Sém Tóv azt állította, hogy ők szeretettel teli, jámbor emberek, a hagyomány hívei. Igaza lehetett, mert midőn az ortodoxia és reformjudaizmus különvált, a haszidizmus magától értetődőn simult bele az ortodox judaizmusba (pontosabban soha nem is hagyta el azt).

Gyermekkorában Vincenz a Felső-Cseremos vidékén, a haszidok hazájában egyszer beleskelt az imaházukba. Így emlékezik vissza: „Dajkánk felügyelete alatt elsétáltunk húgommal a Zsidó kőig, és amikor visszatértünk, egy világos ablakhoz lopakodtunk a Waratyn partján. Sokáig lestem be a nagy szobába, ahol zsidók imádkoztak. Idegen világot tárt fel a látvány. Még most is előttem van, ahogy benézek a titokzatos réseken át a megszokott, hétköznapi világ falán. Mindegyik emberalak meg volt igézve. Az egyik karcsú és magas, fedett fejű fiatal zsidó mozdulatlanul állt a falhoz támaszkodva. Időnként suttogott valamit, meg-megrázkódott, mintha felzokogna, kiabált. És továbbra is mozdulatlanul maradt. Ijesztő volt. Biztos meghalt valakije, gondoltam, és így siratja. Vagy az is lehet, hogy gyón. Lehet, hogy valami szörnyű titkot ismer, és ott, valahol a falban Isten füle hallgatja? Az imádság vezetője, egy magas öregember, szigorú, kemény arcát mintha sárga csontból metszették volna, hosszú ősz szakállával szüntelenül bólogatott, hajlongott valami előtt& Kiabált, hosszan elnyújtva énekelt, és szívből zokogott. Elcsuklott a hangja, ő maga is, emlékszem, egészen megtört, és megint fohászkodó szavakat mondott. Egy idegen, számomra ismeretlen fekete zsidó lángoló sötét szemét forgatva hirtelen hadonászni kezdett a könyvvel. Rémülten néztem rá, valósággal őrültnek láttam ebben a lázban& Lobogtak a gyertyák, csillogtak a gyertyatartók. A Cseremos valahol nagyon távol csobogott& De én már teljesen el voltam kábulva az élményektől. Jóval később tudtam meg, hogy az engesztelés napja volt, ezt a napot nagyon ünnepélyesen ülik meg a haszidok. Azóta vagyok fogékony, azóta van fülem a haszid történetekre.”

A mozgalom Baál Sém Tóv halálakor, 1760 körül Galíciából, Bukovinából, a Keleti-Kárpátok hegyei közül, szűkebben a Huculföldről terjedt tovább Podólia, Lengyelország és Ukrajna egyéb területei, majd Litvánia és Magyarország felé. Hazai közösségeik főként Kárpátalján, a Tisza mentén, Máramarosban, a Zempléni-hegységben, a Bodrogközben voltak. A sokezres haszid zsidóság természetesen Magyarországon is őrizte hagyományait. Kaftános, prémkalapos, hosszú pajeszos, bozontos szakállú zsidók voltak, leginkább bor- és terménykereskedelemből, favágásból, fuvarozásból, földművelésből éltek, cipészetből vagy éppen koldulásból tengődtek. Az egyik leghíresebb haszid, Móse Teitelbaum (1759-1841) a magyar földi haszidizmus szülőatyja volt. Sátoraljaújhelyi sírjához halálának évfordulóján, Tammuz hó 28-án zarándokolnak el a hívei. Teitelbaum Mózes Přzemyslben született, 1785-ben már rabbi volt, de még haszidellenes. A híres lublini rebbét, Jákob Jichákot megismerve lett maga is a haszidizmus híve. Rebbe lett maga is, amuletteket készített, démonokat űzött, gyógyított, jövendölt, mindemellett roppant nagy tudású talmudista volt. Galíciából Magyarországra települve a magyar haszidizmus megalapítója, megerősítője lett. Jeremiás lelke lakik benne, mondták róla a kortársai, olyan jól prédikált. Több változatban is él a legenda, miszerint Teitelbaum a gyermek Kossuth Lajost is gyógyította. Az egyik verzió szerint Kossuthot anyja titokban csempészte el Teitelbaumhoz, hogy a csodarabbival megáldassa. Egy másik verzió szerint valami makacs kórral vitte fiát a cáddikhoz Weber Karolina. A rebbe mindegyik változat szerint felismerte a gyerekben a nagy embert, megjósolta, hogy világszerte ismerni fogják a nevét, s azt is, hogy rokonszenvezni fog a zsidókkal.

Teitelbaum nem az egyetlen nagy hírű magyar haszid rebbe. Az „öreg kállói”-ként emlegetett nagykállói Eizik Taub 1821-ben halt meg, sírját ma is látogatják Ádár hó 7-én. Jöttek mások is, Galícia felől Rabbi Szender, Kosówból Rabbi Mendele. Munkácson élt Rabbi Spira Cvi Elimélech. Sátoraljaújhely, Máramarossziget, Bodrogkeresztúr, Nagykálló, Nagykároly, Szatmárnémeti voltak a fontosabb haszid központok. Amikor 1830-ban Móse Teitelbaum tanítványa, Friedmann Cvi Hirsch lett a szőlészkedő zsidók által lakott kicsiny Olaszliszka rebbéje, a falu igazi szellemi központtá lett.

Baál Sém Tóv dédunokája, a braclawi Nahmán nem tudott elaludni a frissen gyalult, illatos deszkák közt, mert úgy érezte, holttestek veszik körül. Lesújtó véleménye volt a hagyományos európai gyógyászatról is: azt hirdette, a felcserek az öldöklő angyal segédei, aki túlterhelt, képtelen mindenkit egymaga megölni, s az orvosok a segítőtársai. Az ember testét és lelkét nem a doktorok praktikái erősítik, vallotta a rebbe, hanem az, ha az Isten alkotta természet tüneményeiben, erdők-mezők növényeiben, a vízcsobogásban, a madarak énekében gyönyörködik.

A Keleti-Kárpátokban és annak peremén élő zsidók nagyon közel kerültek az ukrán nyelvű, előbb görögkeleti, majd többségükben görög katolikus vallásúvá lett huculokhoz, ehhez a hegyi legelőkön, eldugott völgyekben, néptelen havasokon pásztorkodó néphez, mely a ló-, kecske- és juhtartáson kívül csak vadászattal foglalkozott. A havasok egymástól távol fekvő, elszórt kunyhócskáinak remetevilágában, ahol a pásztor hónapokon át társ nélkül volt, az ember a magány mágikus bűvöletében élt. Szellemalakok, démonok, ördögi lények, varázslatok vették körül. Villámlás és égzengés, erdőségeket fogpiszkálókként ledöntő szélvihar, dübörgő kőomlás, havasi lápok fölött libbenő kósza fények, rejtélyes éjszakai zörejek, hegyek púpjain átívelő szivárvány: a természet tiszteletet ébresztő, félelmetes vagy éppen felemelő, tiszta csodái. A szájhagyomány szerint Baál Sém Tóv sokáig élt a huculok közt, s valószínűbbnek látszik, hogy nem a Kabbala könyveiből, hanem tőlük tanulta meg az állatok, a surranó rókák, behemót medvék, a madarak és a fák nyelvét, melyet később tanítványának és utódának, Dov Baernak, a mezericsi Mággidnak is továbbadott. Midőn beteg volt, a huculok befogadták házaikba, s megmutatták neki a hegyek barlangjait, ahol a Jó Név mestere hosszú magányában a Tanítás és a Tanulás köteteit bújta. Ebben a világban, a magas hegyek zárt világában gonosz varázslók és démonok, rontás, igézet veszi körül az embert. Mindegy, hogy valóság vagy képzelet, annak, aki hisz benne – s nap mint nap meg is tapasztalja -, a bűvölet valósággá lesz. „Élő tűz”, „élő víz”, „élő kő”. Az élő fába is beleköt, mondjuk még ma is. És persze ugyanilyen magától értetődően létezik az „élő szó” – a varázsige is. A röppenő szó, a messze szálló, a távolból is óvó vagy éppen gyilkoló. Jó és ártó szellemek, tétova, bolyongó lelkek& Huculok és haszidok. Hegyi emberek voltak. A nyers, érintetlen természetben mozogtak. Volt rendes vallásuk, de létezett a természet mindennapos valósága is, ezért egy kicsit talán animistákká és panteistákká is lettek. Kellett, hogy azzá legyenek. Tudták, hogy minden tárgynak lelke van. Tudták, hogy a természet minden jelensége Élet. A költő úgy mondja: „Nem szakadtak még ki a teremtés fényudvarából.”

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.