Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Fahrenheit mínusz 9/11

Ami Michael Moore filmjéből kimaradt

2004. szeptember 2. (5. oldal)

Tóth Szabolcs Töhötöm

Michael Moore röpke két óra alatt még mértéktartó vélemények szerint is majd hatvan alkalommal vezeti félre közönségét, néhány esetben kifejezetten valótlan állításokkal új „dokumentumfilmjében”. A Fahrenheit 9/11 legnagyobb csúsztatása azonban az, amit a rendező kihagyott mozijából.

Ki ennek a háborúnak az igazi haszonélvezője? – tette fel a kérdést Michael Moore közönségének 2003 novemberében, Liverpoolban. A rendező a Haver, hol a hazám? című új könyvének bemutatója apropóján érkezett az angliai városba, amely nemcsak a Beatlesről nevezetes, hanem arról is, hogy a XIX. században főként Liverpool kikötőjén keresztül keltek útra tömegével a nincstelen írek, akik Amerikában akarták újra kezdeni életüket. (Moore maga is ír bevándorlók leszármazottja: üknagyanyja Liverpoolban szállt tengerre; „ne haragudjatok rá, hogy titeket, fiúk, itt hagyott” – vetette oda a komikus liverpooli közönségének).

Nos, a költői kérdés elhangzott – legalábbis az amerikai The New Yorker című hetilap beszámolója szerint, amely elég rangos újság ahhoz, hogy szavait komolyan vegyük. Moore segít közönségének: „A Halliburton& no, ki más húzott még hasznot (az iraki és afganisztáni háborúból)?”

„Izrael” – kiabálják be többen is a nézőközönség soraiból.

„Mind egykutya, nemde?” – veszi vissza a szót Michael Moore. „Az olajvállalatok, Izrael, a Halliburton.”

Nos az olajvállalatokról, a Halliburtonról elég sokat hallunk az iraki és afganisztáni háború kapcsán Michael Moore új filmjében, a Fahrenheit 9/11-ben – meglehet, nem alaptalanul. Izraelről viszont egy szót sem.

„(Bush) máris elég sükebóka elnöknek tűnt. Mivel minden balul sült el, azt tette, amit mindannyian tettünk volna: szabadságra ment” – gúnyolódik Moore filmjében George W. Bush első nyolc hónapos hivatali idejének kudarcain, és a Washington Postra hivatkozva azt állítja, hogy az elnök 2001. szeptember 11-e előtt idejének 42 százalékában volt szabadságon (most ne foglalkozzunk azzal, hogy ez a 42 százalékos szám erős csúsztatáson alapul, és hogy az első pár hónap nagyon is sikertörténet a Bush-kormányzat szempontjából: a kongresszuson nagyon rövid idő alatt sikerült például átverni a republikánusok fő választási pontjának számító adócsökkentéseket).

Mindenesetre Moore a magyar nézőktől némi együttérzésre számíthat, hiszen ha valakik, hát mi, magyarok már láttunk olyan miniszterelnököt, aki előszeretettel utazott titokban és viharos gyorsasággal szabadságra a tornyosuló problémák elől&

Ez az együttérzés azonban ne tévesszen meg bennünket annyira, hogy ne vegyük észre, amikor Moore kifelejt valamit a mozi egy későbbi „vakációs” jelenetéből. Emlékezetes, mert szuggesztív képsorok ugyanis, amikor Bush elnök egy golfpályán ad interjút a média ott jelenlévő képviselőinek, már a terrortámadások után, egészen pontosan 2002. augusztus 4-én: „Meg kell állítanunk a terrort. Minden nemzetet arra szólítok fel, tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy megállítsuk ezeket a terrorista gyilkosokat. Köszönöm.”

Aztán Bush folytatja a golfot, és még kiszól a kamerákhoz: „Most pedig figyeljék ezt az ütést!”

Kár, hogy a nyilatkozatnak kimaradt egy olyan része, amiből kiderülhetett volna, hogy Bush nem az al-Kaidára gondolt, amikor ezeket a szavakat kibökte. Az amerikai konzervatív média zászlóshajójának tartott – és ezért Izrael-ellenesnek vagy antiszemitának aligha nevezhető – Fox News hírcsatorna Különtudósítás (Special Report) című műsorának két riportere ugyanis megszerezte az eredeti felvételt, amelyből kiderült, Moore melyik részt vágta ki a nyilatkozatból. Íme: „Az izraeliek érdekében, akik támadás alatt állnak, meg kell állítanunk a terrort.”

Az ominózus nyilatkozat ugyanis egy Izraelben elkövetett palesztin öngyilkos merényletet követően hangzott el, és egyértelműen az Izraelben tomboló erőszakra utalt, nem pedig az Amerika ellen intézett támadásokra.

De mi történt Moore-ral – akit könyveiből és korábbi filmjeiből világszerte rámenősségéről és szókimondásáról ismert meg a közönség -, hogy filmjéből olyan szinten cenzúrázza ki Izraelt, hogy még ebből az elnöki nyilatkozatból is kioperálja az ország nevét? Hogyan lehetséges, hogy Moore, aki a Haver, hol a hazám?-at egy amerikai békeaktivistának, Rachel Corrie-nak ajánlja, aki egy izraeli bulldózer előtt lelte halálát, mikor elé feküdve saját testével próbálta megmenteni az egyik lerombolásra ítélt palesztin otthont, most hirtelenjében nem tartja fontosnak ezt a kérdést? Miképp magyarázható, hogy Moore, aki közismert Izrael-ellenes kijelentéseiről és a palesztin ügyet felkaroló nyilatkozatairól, egyetlen másodpercet sem szentelt filmjében Izraelnek?

Ha csak arról lenne szó, hogy Michael Moore a korrektség jegyében igyekszik kizárni a zsidó összeesküvést vizionáló hagymázas elméleteket filmjéből, akkor megérdemelné a vállon veregetést. A washingtoni külpolitika irányítására azonban 2001. szeptember 11. után döntő befolyással bírtak a Pentagonban és a körülötte csoportosuló neokonzervatívok. A neokonok szélsőségesen Izrael-barát beállítódása és a demokrácia erőszakos exportjában való szilárd hite pedig meghatározó volt az iraki háború kirobbantásában.

Nem kell ahhoz tehát Izrael-ellenes álláspontra helyezkedni, hogy valaki belássa: a neokonok említése nélkül dokumentumfilmet készíteni a második iraki háborúról komolytalan vállalkozás. (Igaz, Paul Wolfowitz feltűnik egy snitt erejéig, ahogy egy televíziós nyilatkozat előtt fésűjét nyálazza. Ez a bevágás azonban egyrészt övön aluli – kiről nem lehetne lopva hasonló felvételt készíteni -, másrészt semmit sem mond a neokonokról).

Idézzük ennek alátámasztására a Hááretz című, baloldali izraeli napilap egy tavalyi, Washingtonból keltezett cikkét, amelyet a szerző rögtön így indít: „Az iraki háborút 25 neokonzervatív értelmiségi találta ki, legtöbbjük zsidó, akik arra sarkallják Bush elnököt, hogy változtassa meg a történelem menetét.” Mielőtt még bennünket is csúsztatással vádolnának, másoljuk ide még a hosszú cikk végéről Thomas Friedman, a New York Times vezércikkírójának nyilatkozatát (róla talán nem túlzás azt állítani, hogy az amerikai politikát tekintve a világ legjobban értesült újságírói közé tartozik).

„Az iraki háború lenne a nagy neokonzervatív háború?” – teszi fel a kérdést a cikkíró. „Ezt a háborút a neokonzervatívok akarták, mondja Friedman. Ezt a háborút a neokonzervatívok dobták a piacra. Ezeknek az embereknek volt eladható elképzelésük, amikor bekövetkezett szeptember 11. És, istenem, el is adták. Ez tehát nem az a háború, amit a tömegek akartak. Ez egy elit háborúja. Friedman nevet: Fel tudnám sorolni annak a 25 embernek a nevét (&), akiket ha másfél évvel ezelőtt egy sivatagba száműztünk volna, az iraki háború nem következik be. Mégis, azért ez az egész nem ilyen egyszerű, visszakozik Friedman. Nem csupán a neokonzervatívok által kiagyalt fantáziáról van szó. Nem arról, hogy 25 ember túszul ejtette volna Amerikát. (&) Végeredményben erre a háborúra az hatott erjesztőleg, hogy Amerika túlreagálta szeptember 11-ét”.

Nos, ezek után, marad a kérdés: mindezt ne tudta volna Michael Moore, aki dokumentumfilmet forgat szeptember 11-ről? Aki Liverpoolban még egy lapon emlegeti a Fahrenheitbe be is kerülő Halliburtont, az olajcégeket és a filmből már „kifelejtett” Izraelt?

Lehetetlen persze ezekre a kérdésekre helyette nekünk megnyugtatóan válaszolni, épp ezért illik rendkívüli óvatossággal eljárni, nehogy olyan összeesküvés-elméletet fabrikáljunk, amilyet Moore a szaúdi Bin Laden család és a Bush família kapcsolatáról kreált.

Mert a képlet nem olyan egyszerű, hogy ezt az egész balhét – ahogy a Fahrenheit 9/11 sugallja – el lehetne vitetni George W. Bushsal és néhány szaúdi milliárdossal.

(A film szerint például George W. Bush a szaúdi Bin Laden családdal édesapja révén tartott fenn üzleti kapcsolatot egy befektetési cégen, a Carlyle Groupon keresztül. A cég valóban nem kis publicitást kapott az utóbbi időben. Mivel vezetői között tudhat egykori magas beosztású politikusokat – pl. idősebb Busht is -, a gyanú szerint e kiterjedt kapcsolatrendszeren keresztül juthatott zsíros üzletekhez. A szaúdi-amerikai összeesküvés-elmélet alapján nem lenne persze könnyű megmagyarázni, hogy mit keres ugyanebben a Carlyle Groupban befektetőként George W. Bush nem egy politikai ellenlábasa, például Soros György is. Így hát a film ez utóbbi tényről mélyen hallgat. Csak remélhetjük, hogy nem azért, mert Soros dollármilliókkal támogatja a Moore-hoz hasonló stílusban politizáló civil szervezetet, a moveon.org-ot, amely a demokraták kampányának egyik legolajozottabban működő fogaskereke&)

A feltételezések helyett idézzük hát magát Moore-t, aki az Izrael-kérdést az említett angliai könyvbemutató körút során a világ egyik legjobb lapjának, a londoni Guardiannak adott interjújában a Haver, hol a hazám? kapcsán érintette.

„Amikor arról kérdezem, miért nem írt többet új könyvében Izrael és Amerika kapcsolatáról, egy pillanatra elgondolkodik. A téma több futó megjegyzés erejéig is jelen van (&), de tekintve annak központiságát Amerika közel-keleti politikájának szempontjából, arányaiban kevés terjedelmet kap. »Ez érdekes – mondja Moore -, az egyetlen kritika, amit a kiadómtól kaptam ennek a könyvnek kapcsán az éppen az Izraelről szóló részek miatt volt. Azt gondolta, hogy túl kemények. Szóval, a vita paraméterei nálunk eltérnek az angliaiétól, és nagy a nyomás, hogy az ember beálljon a sorba. (&) ha arra gondolok, hogy mennyit tettem ez ügyben, akkor megállapíthatom: nem sokat. Úgy érzem, a Kóla, puska, sült krumpli (Moore előző filmje a lőfegyvertartásról – a szerk.) egyik legnagyobb hibája, hogy végigveszem az amerikai erőszak történetét szerte a világon, és egy szót sem ejtek arról, hogy mit műveltünk a Közel-Keleten, már ami az izraelieket és a palesztinokat illeti.«”

Hogy egészen pontosan mit is ért ez alatt, világítsuk meg egy idézettel a Haver, hol a hazám?-ból: „Most nem csak a rendesen antiszemitákról beszélek. Nem, én arról a felismerésről beszélek, hogy mi, amerikaiak támogatjuk Izraelt a palesztin nép elnyomásában. És hogy honnan veszik ezt azok az arabok? Talán onnan, hogy amikor a palesztin gyermek felnézett a levegőbe, azt látta, hogy egy amerikai (gyártmányú) Apache helikopter rakétát lő kishúga hálószobájába, mielőtt testvérét ezer darabra szaggatta volna a robbanás.”

Moore tehát a Guardiannak még el is ismeri, a Kóla, puska, sült krumpliból is kimaradt Izrael, azt gondolnánk tehát, most mindezt a hiányosságot új filmjében majd bepótolja.

Hogy erre miért nem került sor, arra persze létezik egy kézzel fogható magyarázat: már így is oly sok homályos konspirációról van szó a filmben, hogy mindenki számára meglehetősen komolytalanná vált volna Moore, ha azt bizonygatja: Bush egyszerre a szaúdiak és az izraeliek bábja is.

Meg lehet persze ezt egy kicsit sarkosabban is fogalmazni. A Fahrenheit 9/11 elismerten Bush elnök megbuktatására készült. Hogy a szeptember 11-i események mélyebb összefüggéseit is a nézők elé tárja, nos ez nem nagyon szerepelt a rendező céljai között sem. Olyan propagandfilmről van szó, amely – tetszik, nem tetszik – a demokrata kampánygépezet része, márpedig a washingtoni demokrata establishment érzékenységét nagyon is sértette volna, ha a film esetleg Izraellel is foglalkozik. „A legtöbb amerikai zsidó demokrata” – írja a film csúsztatásait górcső alá vevő Dave Kopel, a konzervatív és épp ezért a jelenlegi Izrael-barát közel-keleti politikát támogató National Review szerkesztője. Kopel, aki a Fahrenheit 9/11 nem kevesebb, mint 59 csúsztatását és valótlan állítását dokumentálta, így folytatja: „ha rájöttek volna, mit gondol Moore Izraelről, sokkal inkább szkeptikusan viszonyultak volna Moore további állításaihoz is, már ami a többi állítólagos globális összeesküvőt illeti”.

E szavazói körön kívül van még valaki, akire Moore-nak oda kellett figyelnie. A szó szoros értelemben is nehézsúlyú Harvey Weinsteinről van szó, aki a filmet finanszírozó és terjesztő Miramax társelnöke, és akit a New York-i zsidó közösség hetilapja, a Jewish Weekly egy idén megjelent könyv alapján így jellemez:

„Weinstein valójában egy olyan 150 kilós filmvezér, akit a könyv egy magán uralkodni nem tudó szörnyetegként jellemez. Mindenkit letarol, aki az útjában áll, terrorizálja alkalmazottait, és ha úgy gondolja, hogy egy már befejezett film feldarabolása és újravágása javítja az üzleti kilátásokat, akkor habozás nélkül cselekszik, tekintet nélkül a film készítőjének tett ígéretekre és vállalásokra.” (A kérdéses könyv Peter Biskind Nagyon durva mozi: a Miramax, a Sundance és a független film felemelkedése című munkája).

A Jerusalem Postban a napokban a lap vezető szerkesztője közölt méltatást Biskind könyvéről, amely azt dokumentálja, miként csinált óriási üzletet a Miramax az addig kispadra szorított amerikai független filmből az utóbbi 15 évben (hogy például Tarantino olyan alkotásai mint a Ponyvaregény vagy a Kill Bill a hollywoodi mozikhoz hasonlóan tömegesen terjesztett sikerfilmek lehettek világszerte, az a Miramax munkájának köszönhető). A Post cikkírója Weinstein személyiségéről árulkodó részletet is idéz a könyvből: „(Weinstein) azokkal a zsidókkal azonosul, akik kiűzték a briteket Palesztinából, visszaverték a túlerőben lévő arabokat, és megalapították Izrael államát& Felnőttként gyakran mondogatja: »Nem az a fajta zsidó vagyok, aki engedelmesen bemasírozik a gázkamrába. Az a fajta zsidó vagyok, aki azt mondja, megkereslek és kinyírlak, te SS-es g&i, téged és a családodat is.«”

Úgy tűnik hát, hogy a szintén igen nehéz személyiség hírében álló Moore (aki Weinsteinhez hasonlóan nem kis bútordarab) a Miramaxnál emberére akadt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Weinstein a demokraták kampányának egyik legbőkezűbb támogatója, és hogy az utóbbi időben az Izraelt harciasan védelmező Rágalmazásellenes Liga rendezvényein is felbukkant, akkor talán igazságtalan is lenne Moore-tól számon kérni azt, ami filmjéből kimaradt.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001