Forrás: Magyar Rádió

Halványan ég az emberség lángja

Elhangzott 2004.augusztus 24-én

2004. augusztus 27., péntek 7:00

368 olvasás

Győri Tamásnak a holokauszt, a 600 ezer magyar zsidó tragédiája csak történelem volt, mások története volt. A régi szekrényben megtalált családi iratokból kiderült, hogy zsidó, és még a neve sem az övé. Ma Grünbergernek hívják, a családi mesterséget folytatja, és ő készítette el az örökmécsest ősei szülőhelyén.

Apja és anyja úgy nevelte, hogy neki ne kelljen szembenézni az ő múltjukkal. Mégis megtette. Ma Kötcsén él, ahol hajdan a nagyapja, és a régi nevet viseli, a régi családi mesterséget folytatja. A Grünberber Tamás által készített örökmécset, amelynek lángja a tűzben elégett emberekért világít, vasárnap gyújtották meg.

A Somogy megyei Kötcsén hajdanában 200-nál is több zsidó élt. A második világháború idejére már csak a Singer család maradt. Mára nekik is csak az emlékük él, hiszen a munkaszálgálatra hurcolt családfő kivételével mindenkit koncentrációs táborba hurcoltak, és ott is haltak meg. Az ő emlékükre gyújtottak meg augusztus 22-én a Grünberger Tamás által készített örökmécsest. A helybeliek örömmel vették a megemlékezést, azt mondják, erre szükség volt. Az az ember, akinek a háza előtt van a talapzaton álló örökmécses, büszke rá, naponta nézte, hogy haladnak a munkálatokkal. Sőt, még olyan valaki is akadt, aki azt mondta, hogy ha akadna valami elvetemült ember, aki kezet emelne az emlékműre, hát ő bizny előkapná a légpuskáját is, és megvédené.

Dr. Feledi Gyula, Kötcse polgármestere elmondta, hogy nemcsak neki tetszett az ölte, hanem az egész falunak. A testület egyhangúlag fogadta el Grünberger Tamás felajánlását, hogy a holocaust 60. évfordulójára Kötcsén a zsidóságnak állítsunk emléket.

– Ezt annál is inkább merem mondani, mert nálunk már elkezdődött kb. 2 évvel ezelőtt, hogy a németeknek emléket állítunk, egy emlékkutat fogunk készíteni, ami folyamatban van. A németeknek is lesz emlék állítva, az itt élt zsidóknak most meglesz az emlékműve, és én hiszem azt, hogy ez nekünk kötelességünk, mert ez a történelmünk része, kitörölhetetlen része. Ebbe a kis faluba élt közel 200 zsidó ember, zsidó család, tehát hozzánk tartoztak. 2004 februárjában a Magyar Kulturális Alapprogramnak volt egy pályázati kiírása, kifejezetten a 60 éves holokauszt-évforduló emlékmű, emlékhely kialakítására. Tamásnak fölajánlása volt az örökmécses, mi pedig vállaltuk az emlékhely kialakítását, amire pályázaton nyertünk, és ezúton is köszönjük az alapprogramnak ezt a támogatását.

Reichert Imre így emlékezett az 1944-ben elhurcolt Singer családra.

– Szomszédok voltunk, és nagyon jól ismertem őket. Az apósom is szembe lakott velük, édesapám a másik oldalon szembe, ugye jó viszonyban voltunk, egy kis boltjuk volt, amiben mindenféle áru volt, és a két öreg vezette azt az üzletet. Átjöttek hozzánk, és mondták, hogy hozzunk, ami köll, vigyük el az üzletből, mert nem tudják, ővelük mi lesz, visszajönnek-e vagy sem. Persze azt nem tudták, hogy biztos nem jönnek vissza. Dehát mink nem tettük. Másé nekünk nem kellett. Szerettük őket. Rendes, tisztességes, becsületesek. Soha senkit be nem csaptak. Volt a is üzletük, még olyan is számtalan esetben megtörtént, hogy elmentek vásárolni, de nem volt pénzük. Azt mondta a Singer úr, nem baj Mari néni vagy János bácsi, nyugodtan vigye el az árut, felírjuk magának, hogy mennyivel tartozik, és amikor lesz pénze, akkor megadja. Ilyen rendes család volt. Még most is előttem van, még most is, mintha látnám mindegyiket. Rendes család volt, az biztos, mindenki szerette őket. Sajnos ez történt. Pünkösd napján vitték el őket, azt tudom. A két öreget, aztán Pali bácsi feleségét, a fiát és a kislányt, a 9 éves kis Marikát. Hát aztán többet nem tudtunk róluk azután. A Pali bácsit meg elvitték munkaszolgálatra, és amikor visszatért üresen találta a házat, se család, semmi, üres volt a porta. Ráborult oda a kapufélfára, percekig sírt, zokogott. Mindenük elment, az egész család elpusztult. Egyedül maradt szegény, itt maradt még 1-2 évig, és talán ez okozta a korai halálát. Mert utána csak 1-2 évet élt.

Grünberger Tamás művészi csillárkészítő nemcsak anyagilag járult hozzá ennek az emlékműnek a készítéséhez, hanem az örökmécsest saját kezűleg készítette. Hat hónapig dolgozott rajta.

– Ezeket az embereket a szabadságuktól, az életüktől és később, való igaz, az életüktől fosztották meg. Itt csak egy halvány fény jelképezheti, hogy egyáltalán van fény még az életben. Az egész gondolatot az indította el, hogy volt szerencsém a mostani Holocaust Múzeumban dolgozni, és az ott lévő tárgyak, az ott lévő bemutatott dolgok ráébresztettek arra, hogy a mai embereknek, akik túlélték a holokausztot és továbbélők, kötlességük, hogy ne felejtsék el: 600 ezer magyar zsidót öltek meg. Kimondani is nagyon sok, hát még ha az ember a saját családjában is a nagyanyját is ott vesztette el. Ez az emlékmű erről is szól. Emlékezem a családomra. Emlékezem arra, hogy itt Kötcsén a nagyapám, a dédapám és az ükapám élt. Ezt a szakmát, amit megtanultam, tőlük is örököltem, és ezt a tisztességes gondolkodás, amit itt Kötcsén láttam, predesztinált arra, hogy ezt meg kell csináljam.

A véletlenen múlt, hogy Grünberger Tamás felfedezte magának Kötcsét és végre megtudta azt, hogy a nagyszülei, az ükapja is ebben a faluban éltek. És ez összefüggésben van azzal is, évtizedekig Győri Tamásnak nevezték. A szülei ugyanis soha nem beszéltek neki a család múltjáról.

– Az édesapám, hazajőve Mauthausen Günskirchenből, csontsoványra lefogyva, rendbejőve megnősült, édesanyámat elvette, aki szintén nagy nehezen életben megúszta a háborút, így én egy leszármazott gyermek vagyok, de soha nem hallottam nagyszüleimről. Arról a mútról, amiről kellett volna beszélni, otthon nem beszéltünk, mert nem szabadott beszélni, mert mindenki attól félt, hogy ha valamit kikotyog a gyermek, akkor még abból baj lesz, és azt majd előveszik, és még probléma lesz. A szüleim szinte semmit nem beszéltek a múltról. A édesapám, aki megjárta Mauthausen Günskirchent, az egész haláltáborról egy mondatot nem mondott. Vagy nem akart mondani, vagy akkora fájdalom volt az életében, hogy nem tudta kimondani, nem tudta elmondani. Ezért is változtattak nevet, Grünbergerről Győrire. Voltak jóakarók, akik azt mondták, hogy ha a gyerek továbbtanul esetleg, vagy katonaság, hát ilyen névvel hogy lehet menni. Kigyúnyolják, és ebből majd még külön problémád lesz evvel a névvel. A szomorú az, hogy való igaz, 30 évig nevet kellett változtatnom. Feleségemet, mikor megismertem, ő volt az, aki azt mondta, hogy rendben van, hozzámjön, de egy kérése volna, hogy vegyem vissza a régi családi nevet. És ezt köszönöm neki.

Kötcsét és a múltját úgy fedezte fel, hogy egy barátja itt vett házat. A falu neve felidézte benne azt az alkalmat, amikor a régi szekrényben keresett valamit, és kezébe kerültek a család porosodó iratai, köztük egy kötcsei papír, a nagyapja születési dokumentuma: Grünberger Adolf, Somogy megye, kötcsei magyar állampolgár. nagyon szerette volna megnézni a falut. Azóta itt él, megtalálta az ükapja, nagyszülei sírját is.

– Hát nyomokban, mert sajnos a sírok állapotát nem szeretném most itt részletezni. Nagyon remélem, hogy az államnak majd egyszer lesz annyi pénze, hogy a feldöntött sírokat rendbehozza. Remélem, hogy ez az emlékmű tisztességesen fönn fog maradni. Mementóként, hogy mit történt, mi volt, és próbáljunk tisztességesen egymás mellett élni, bármilyen származású valaki, bárhonnan jött, mert ez a fontos.

Gellért András riportja nyomán