Forrás: Magyar Rádió

Korniss Dezső, az új magyar progresszívek egyike – az interjú teljes szövege

2004. augusztus 24., kedd 19:09

119 olvasás

Beke László művészettörténész:- Mi, művészettörténészek lassan már megszoktuk azt, hogy Korniss Dezső egy hatalmas művész. Időnként kénytelen vagyok én is belegondolni abba, hogy ez a kijelentés igaz. Erről győződhettem meg a kaposvári Vaszary János kiállítóteremben, ahol egy nagyon impozáns, több száz műből álló Korniss-kiállítást lehetett látni. A másik dolog, amelyet én úgy mondanék minden hatásvadászat nélkül, hogy amikor én először hallottam dr. Merics Imréről, akkor elállt a szemem és a szám.

– Az a kiállítás, amiről beszél, nem a kiállítóhely saját anyagából készült, hanem dr. Merics Imre privát gyűjteményéből.

– Merics Imre egy Kaposvár és Pécs között félúton levő parányi kis falucska, Torma állatorvosa, és ő ott szép csendesen körülbelül húsz év óta gyűjtöget; begyűjtötte az egész környék kincseit: somogyi fafaragások, szőttesek, kerámia, ilyesmi.

– Azért innen elég messze van a kortárs magyar képzőművészet.

– Egyáltalán nincsen messze: mert pontosan erről van szó, hogy ez körülbelül akkor történt, amikor Korniss Dezső hihetetlen lelkesedéssel vetette magát a cifraszűrök és egyebek geometrikus díszítéseire; és akkor már az összes fiatalok, akik ebben az időben voltak, Keserü Ilonától Hencze Tamásig, Bak Imrétől Nádler Istvánig és Csiky Tiborig, a magyar népművészetben igyekeztek az akkori kortárs avantgárd művészet legjavát kiszűrni.

– Szóval dr. Merics Imrét a magyar népművészet logikus módon vezette a korban legprogresszívebbnek számító kortárs magyar képzőművészethez?

– Pontosan. Lehet, hogy ő erről nem is tudott; mindenesetre egy kézenfekvő forráshoz nyúlt, Martin Ferenchez, aki ott élt Pécsen, és ugyanebben a témakörben utazott, csak akkor már egy hatalmas művész. Elment hozzá és elkezdett vele barátkozni, és a műveit vásárolni. Aztán eljutott Korniss Dezsőhöz, egy év múlva őt elkezdte vásárolni és tőle tanulni, és a harmadik ilyen nagy alak volt Gyarmathy Tihamér Budapesten. És ők aztán mondták neki, hogy merre kell továbbmenni, illetőleg ment ő a saját feje után is, hál’istennek, és a saját szíve a legtermészetesebben elvitte még a Bukta Imre felé& meg a Földi Péter meg a Somogyi Győző, akik ugyancsak ilyen renegát entellektüelek, akik falun élnek, természetben élnek, állatokkal együtt dolgoznak, ilyesmi, és ott az ő saját alkati személyes társait találta meg.

– Merics úr maga is elég közel van a faluhoz, a földhöz, konkrétan az állatokhoz.

– Tekintve, hogy ő praktizáló állatorvos, egy hatalmas körzetben látja el az állatokat, amit hihetetlen nagy szeretettel művel. És én ezt azért tudom úgy mellesleg fölmérni, hogy miről van szó, mert az én édesapám is állatorvos volt. Ezért vagyok elfogult Merics úrral szemben.

– Gondolom, azért is, mert a gyűjteményét magas színvonalúnak tartod.

– Hogy valaki egyenletes színvonalú gyűjteményt állítson össze, ilyen nincs. Inkább hadd mondjam azt, hogy a gyűjtemény jelentős része ma már úgy jön létre, hogy Merics úr meghív művészeket, hogy a portájával szembeni házban dolgozzanak egy hónapig, és aztán az ott készült műveikből hagyjanak ott valamit. Ebből most már egy rendszer alakult ki, tehát ő olyan embereket hív meg, akik ott azt csinálhatnak, amit akarnak; de az ő ízlése szerint, és nyilván ezek a művek nem feltétlen olyanok, mint amit én kiválasztok egy sorból, mint ami nekem a legjobban tetszik. Tehát ebben a gyűjteményben& ennek kialakult egy profilja, ennek az egyik szélén ott áll a népművészet, az eredeti népművészet, annak a tárgyai, és utána főleg figuratív művészek, természetközeli művészek; és ilyen módon a magyar művészetnek egy nagyon markáns vonulata rajzolódik ki. De a Korniss Dezsőre azért muszáj visszatérni, mert valahogy mint hogyha ő fogná át ezt az egész gyűjteményt.

– A műtárgyak számát illetően is.

– A műtárgyak számát is illetőleg, meg azért, mert a Korniss és mondjuk Vajda Lajos volt a magyar művészettörténetben a két ember, aki talán a leghatásosabban meg tudta fogalmazni a programját. Szóval ilyen programot előtte talán Fülep Lajos tudott megfogalmazni, utána meg talán senki.

– De Fülep Lajos nem volt képzőművész.

– Nem volt képzőművész; és az harminc évvel korábban történt vagy húsz évvel korábban. És itt arról van szó, hogy egy olyan művészet, amelynek az alapjai népiben és ősiben gyökereznek, de nem kizárólag a magyarban, hanem egy kelet-európaiban. Vajda Lajos mindig hangsúlyozta, hogy ő tulajdonképpen egy szerb és zsidó környezetből került át Szentendrére, ami, ugye, szerb és ortodox környezet is, Korniss Dezső pedig Erdélyből – de mindig azt mondogatta, hogy ő Hollandiában konstruktivizmusból is sokat tanult. Most ebből létrejött egy olyan emészthető dolog, hogy tiszta, rendezett formák és az irracionális mélyformák kapcsolata, és én szerintem ez a koncepció megy tovább nagyon markánsan dr. Merics Imre tevékenységében is.

– Egyedi-e Merics Imre esete? Mit remélhetnek a kortárs magyar képzőművészek, hogyha nem csak az állam, illetve végül is az államot jelentő pályázatok felé keresik az utat?

– Hál’istennek, Merics úr lenyűgöző példája nem egyedülálló most már, pár évvel ezelőtt még az volt. De a műgyűjtés Magyarországon kezd hihetetlen emelkedésbe átmenni. Az az érzésem, hogy húsz-harminc nagyon komoly gyűjtővel számolhatunk országszerte.

– Ez húsz-harmincféle gyűjtési attitűdöt jelent?

– Igen.

– Nyilván húsz-harminc egyéniséget.

– Igen, igen; mert én remélem, hogy a műgyűjtés mindig olyan terület marad, hogy senki nem lesz ugyanolyan, mint a másik. Ebben az a szép, hogy a művészettörténészek, a muzeológusok próbálhatnak valami közös nevezőre jutni, de erre nincs kötelezve a műgyűjtő. Akkor szokott a legérdekesebb lenni, hogyha a legszabálytalanabb gyűjteményt állítja össze. Neki nincsenek szabályai, neki nincsenek törvényei. Vass László például, akinek egy zseniális konstruktivista gyűjteményéből látható pillanatnyilag Veszprémben egy kisgyűjteménnyi – ő például az ország legjobb cipésze, cipőtervező művésze, mondjuk, és ebből kiindulva Barcsay mesterhez közelített. Az egyik kiállítása, amibe még én is belefolytam, úgy ment, hogy ő ragaszkodott ahhoz, hogy minden képe egyforma méretű legyen, harminc-negyven művésszel, és azok három sorban legyenek kirakva, mert ő azt gondolta akkor, hogy ez a gyűjtés. Megint más embertől azt láttam, hogy amikor bemutatja a gyűjteményét, főleg barna tónusú képeket állít ki; szíve joga. De a hozadéka az egésznek, hogy a magyar művészeket tiszteli meg valaki, sőt, nemcsak megtiszteli, hanem lehetővé teszi azt, hogy a művészetükből éljenek meg, amely lehetőséget még olyan nagylelkű magyar állam se nagyon tudott eddig megadni a művészeknek. Ez az új az egészben.

– Van-e olyasmi ezen a, ahogyan mondtad, hál”istennek nem szabályozott területen, ami talán mégis jó lenne, hogyha szabályozva lenne; mi vetődik ilyenkor fel?

– Nem művészeti oldalról lenne szabályozva, vagy esztétikai oldalról lenne szabályozva, hanem jogi és etikai szempontból – mert hát természetesen egy ilyen szabadnak látszó területen rengeteg, rengeteg félreértésre van lehetőség, hogy finoman fogalmazzak. Amikor előtérbe kerül a kereskedelmi oldal, nem azt mondom, hogy a financiális része a dolognak, tehát mi mennyibe kerül& hanem amikor előtérbe kerül az a kereskedelmi oldal, hogy a műgyűjtő átmegy műkereskedőbe.

– Tehát egyfelől örülhetünk annak, hogy milyen jó, hogy vannak olyan emberek, komoly saját élettörténettel, akik gyűjtenek, akik kortársat gyűjtenek, másrészt ez a terület jó néhány olyan kérdést vet fel kialakulása során, amire majd válaszolni kell – vagy nem kell, de amivel mindenképpen szembe kell nézni. Jól látom?

– Természetesen. A Falk Miksa utca táján meg lehet nézni, hogy milyen hihetetlen perek folynak az elmúlt három évben.

– A Falk Miksa utca Budapesten az az utca, ahol a legtöbb műkereskedés található.

– Pontosan. És egyre több a mai művészettel kereskedők száma is. Lehet, hogy ebből a szempontból elindulva “újra kell gombolni” az egész magyarországi művészeti életet. Mecenatúra kérdése, műkereskedelem kérdése, műgyűjtés kérdése, ez három összefüggő hatalmas terület, és szerényen ott van negyediknek, magának az alkotásnak a kérdése is.

Bihari Ágnes

Comments are closed.