Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Nácivadászat óriásplakátokon

Tizenhárom gyanúsítottja már van Romániában a Simon Wiesenthal Központnak

2004. augusztus 21. (28. oldal)

Lukács János

Gustav Segal utolsó percig szorította szívéhez szeretteit – olvasható a felirat több romániai buszmegállóban elhelyezett pannón egy fekete-fehér fotó kíséretében, mely egy csecsemőt ábrázol a kép közepén egy golyó ütötte lyukkal. A plakát alján, apró betűkkel írt szövegből kiderül: Gustav Segal egyike volt az 1941 nyarán Iasi-ban megölt zsidóknak, a férfi halála pillanatában gyermeke fényképét szorította magához. A plakát arra buzdítja a lakosságot, segítsen a Simon Wiesenthal Központnak a második világháborúban megölt zsidók gyilkosainak kézre kerítésében; ezért minden olyan információt, amely a vétkesek elítéléséhez vezet, tízezer dolláros jutalommal díjaznak. Erdélyben Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Kolozsváron és Nagybányán láthatók a pannók, a Kárpátokon túli területeken pedig Bákót, Bukarestet, Craiovát, Galati-ot és Iasi-t célozták meg a nácivadászok.

A Los Angeles-i székhelyű központ Romániában az idén tavasszal hirdette meg az Utolsó Esély nevű nácivadász-akciót, és márciusban már a zöldvonal – amelyen a lakossági bejelentéseket fogadják az egykori nácikról – is működött. Az ingyenesen hívható számon viszont közvetlenül nem nyújtanak a sajtónak információt, kérésünket azzal utasították el, hogy küldjük el faxon a kérdéseinket. A vonal végén levő hölgytől még azt sem tudjuk meg, ki vezeti Romániában a nácivadászatot, a faxon elküldött kérdések pedig – mint az később kiderült – egyenesen Efraim Zuroffnál, a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi vezetőjénél kötöttek ki. Az egy hét múlva megérkező válaszokból kiderült, az ingyenes telefonszámra több tucat telefonhívás érkezett, ezek mintegy húsz százaléka vonatkozott a iasi-i vérengzésekre. A bejelentések alapján 13 olyan személyt azonosítottak, akik megalapozottan gyanúsíthatók háborús bűnök elkövetésével, állapítja meg a Magyar Nemzetnek küldött válaszában Efraim Zuroff, de – teszi hozzá – a plakátakció megkezdése óta naponta érkeznek újabb és újabb nevek. A nácivadászat szellemi atyja megsaccolni sem volt hajlandó, hogy összesen körülbelül hány egykori náci él ma Romániában – véleménye szerint mindenesetre „többen, mint azt sokan gondolnák”. Az egyes nevek esetében három szempontot vizsgálnak: valóban követett-e el az illető háborús bűnöket, életben van-e még, és volt-e már elítélve háborús bűnök elkövetéséért. A Wiesenthal-központ ugyanis csak azon egykori nácik esetében kezdeményez eljárást, akiket mindeddig semmilyen formában nem vontak felelősségre. Romániában – a Wiesenthal-központ adatai szerint – összesen 287 ezer zsidót öltek meg a második világháborúban, ez az izraelita lakosság mintegy 47 százalékát jelenti.

Hogy a plakátakcióhoz egy iasi-i zsidó férfi képét használják, egyáltalán nem véletlen. Az egyik legrettenetesebb pogromot ugyanis Románia keleti részén, a Moldva kulturális és kereskedelmi központjának számító Iasi-ban és környékén követték el 1941 nyarán. Iasi-ban a háború előtt nagyszámú zsidó közösség élt, mára alig néhány család vallja magát izraelitának. A mészárlást Ion Antonescu marsall azzal az ürüggyel rendelte meg, hogy a iasi-i zsidók együttműködtek az ellenséges orosz hadsereggel. Noha erre vonatkozó bizonyítékokkal senki nem rendelkezett, június 26-án megkezdődött a terror, zsidók ezreit mészárolták le a város központjában. Ezután megkezdték a túlélő zsidók deportálását, a iasi-i állomásról június 30-án két „halálvonat” gördült ki. Az elsőt, amelynek vagonjaiba 2500 zsidót zsúfoltak be, a dél-romániai Călărasi-ra irányították, ahova viszont csupán július 6-án érkezett meg. A deportáltaknak mintegy fele meghalt az úton, részben az éhségtől, részben megfulladtak a vagonokban. A második vonatnak csak a közeli Podu Iloaiei nevű településre kellett eljutnia, de a szerelvény a rövid távot is nyolc óra alatt tette meg: kétezer elszállított zsidó közül csak mintegy ezren élték túl a borzalmas utat. Iasi-ban egyes becslések szerint 9, mások szerint 12 ezer zsidót öltek meg a háború során, de Moldva több más kisebb településén is – köztük Dorohoion – szerveztek zsidóellenes pogromokat.

Jean Ancel történészt idézve a Ziarul de Iasi május 13-i száma megállapítja: ugyan a iasi-i vérengzések elkövetésére maga Ion Antonescu marsall adta ki a parancsot, ez nem menti a felelősség alól a kisebb beosztású katonatiszteket. A vétkesek között katonák és állami tisztviselők egyaránt akadnak: a csendőrség, rendőrség és katonaság emberei, a 24. számú tüzérségi hadosztály, a 14. számú gyalogos hadtest, valamint a titkosszolgálat tagjai, de civilek is, akiket az akkori hatalom nyíltan bátorított antiszemita nézeteik megvallására. A vétkesek felelősségre vonását viszont nagyban nehezíti, hogy a katonaság kötelékébe tartozó háborús bűnösök közül ma a legfiatalabb is legalább 84 éves, ugyanis a pogrom óta 63 év telt el, és a besorozottak alsó korhatára 21 év volt. Ráadásul nekik is inkább csak végrehajtó szerepük volt – véli a történész -, döntéshozó funkciót 30 éves kor alatt nem bíztak senkire. Eszerint a népirtásért felelősséggel tartozó emberek életkora – feltéve, hogy még életben vannak – meghaladja a 90 esztendőt.

A romániai nácivadászatnak egyébként semmilyen jogszabály nem áll útjában. Erről Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-szenátor tájékoztatott, aki kérdésünkre elmondta: létezik ugyan adatvédelmi törvény Romániában, de az csupán az állampolgárok és az állami hatóságok viszonyát szabályozza, és semmilyen formában nem tesz említést az adatok külföldre történő juttatásának lehetőségéről. „Semmi nem tiltja, hogy román állampolgárok adatait Izraelnek kiszolgáltassák” – nyilatkozta az ügyvéd szenátor. Romániában egyelőre adatvédelmi biztos sincs, tette hozzá a Magyar Nemzetnek nyilatkozó Eckstein-Kovács Péter. Mint kifejtette, mindeddig a nép ügyvédje is egyszemélyes intézmény volt, ennek kibővítésére a módosított alkotmány nyújt lehetőséget. „Majd ha megszületik az ombudsmantörvény, lehetőség lesz – többek között – adatvédelmi biztos kinevezésére is” – biztosított.

Romániában egyébként meglehetősen ellentmondásos a holokauszt hivatalos megítélése, bár az idegengyűlöletet és az antiszemitizmust törvény tiltja, ráadásul az oktatási minisztérium a napokban fogadta el a holokauszttörténeti, középiskolákban választható tárgy tantervét. Az ez alkalomból kiadott sajtóközlemény szerint a cél „a fiatalok véleményét újszerűen formálni a XX. század egyedülállóan tragikus történelmi tényéről”. Kényszerű engedmény ez, vagy valóban őszinte szembenézés a történelmi tényekkel? A kérdés nem minden alap nélküli.

Elég, ha arra gondolunk, hogy Ion Antonescu nevét egészen a közelmúltig utcák és terek viselték Romániában, noha a marsallt háborús bűnösként elítélték, kultuszát ápolni pedig törvényszegésnek számít. A több százezer romániai zsidó haláláért felelős vasgárdista vezér rehabilitálása viszont időről időre napirendre kerül, ennek érdekében nemcsak Corneliu Vadim Tudor, a szélsőségesen nacionalista nézeteiről elhíresült pártvezér, hanem Mircea Ionescu-Quintus volt igazságügy-miniszter, liberális szenátor és Adrian Păunescu kormánypárti szenátor is több ízben felszólalt. Păunescu annak idején a Ceausescu házaspár udvari költőjeként gyártotta kilószámra a dicsőítő verseket, de Iliescutól is kapott magas állami kitüntetést. Egyik versében például (Panaszdal az elhantolatlan Ionért) ártatlan áldozatként ír Antonescuról, akinek „tragikus végzetét” a román nép egészének sorsával hasonlítja össze: „Ion vagy te, Ion vagyok én, Ion az egész nemzet.”

Antonescuról a rendszerváltás után még Erdélyben is neveztek el utcákat, így Temesváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Kolozsváron, de a Kárpátokon túli területeken szinte minden nagyobb városban szenteltek egy-egy utcát az emlékének. Ezek legnagyobb részét csak a háborús bűnösök kultuszának ápolását tiltó törvény megjelenése után változtatták meg, mint ahogy a törvény betűjének engedve bontották le a marsall országszerte felállított szobrait is. Ennek ellenére a Maros megyei Nagysármáson az ortodox pópa saját házának tornácán adott otthont a köztérről lebontott alkotásnak (tulajdonképpen ugyanúgy köztéren van, a ház előtt elsétáló emberek szeme elől egyáltalán nincs elrejtve).

De sokan emlékeznek például Ion Iliescu államelnöknek a Háárec című izraeli újságnak adott interjújára is. A napilap 2003. július 25-én közölte az interjút, ebben Iliescu azt állította, a holokauszt nemcsak a zsidókat érintette, hanem többek közt a lengyeleket és más népeket is. A megjegyzést számos zsidó szervezet és személyiség úgy interpretálta, mint a holokauszt relativizálását, egyedülállóan súlyos voltának megkérdőjelezését. Napokon belül hatalmas nemzetközi botrány tört ki, Iliescu elnök pedig – diplomatikus magyarázkodás helyett – letagadta a nehezményezett mondatot. Később előkerült a hangfelvétel, és kiderült: hazudott. Akinek pedig az elnök helyett is magyarázkodnia kellett, az Mariana Stoica volt, Románia izraeli nagykövete.

Az interjú egyébként csak hab volt a tortán: előtte egy hónappal, 2003. június 12-én Románia kormányközleményben tagadta a holokausztot. Miután ugyanis a washingtoni holokausztmúzeum felkéréssel fordult a Román Országos Levéltárhoz, hogy dokumentumokkal segítse a munkájukat, a kormány sajtóközleményben hozta az amerikai intézet tudomására: szívesen segít a zsidóirtás történetének kutatásában, de 1940 és 1945 között Románia határain belül semmiféle holokauszt nem volt. A kormányszintű hazugsághoz hadd tegyük hozzá, hogy több történész egybehangzó véleménye szerint a hitleri Németország csatlós országai közül Románia volt az egyetlen, amely nem német nyomásra, hanem saját kezdeményezésre látott hozzá a zsidók megsemmisítéséhez.

Az államelnöki kijelentésnél azonban sokkal mélyebb antiszemitizmusról tesznek tanúbizonyságot Corneliu Vadim Tudornak, a Nagy-Románia Párt elnökének korábbi nyilatkozatai. A magyarellenességéről hírhedt C. V. Tudor – aki a 2000-es választásokon Iliescu ellenfele volt az államelnöki tisztségért vívott második fordulós küzdelemben – a párt România Mare nevű lapjában több ízben is jellegzetesen antiszemita hangot ütött meg. Olyanokat írt például, hogy a zsidó nem lehet kiválasztott nép. „Ugyan bizony mire választották volna ki a zsidókat? Arra, hogy leköpjék, megverjék és keresztre feszítsék Jézust” (România Mare, 191/1994)? Egy másik alkalommal ezt írja: „Túlságosan szeretem Jézus Krisztust ahhoz, hogy ne gondoljak nap mint nap arra, kik voltak azok, akik kigúnyolták, leköpdösték, megverték és megfeszítették Őt. A zsidók tették ezt. A kétezer évvel ezelőtti és a mindenkori zsidók” (România Mare, 356/1997).

A pártvezér retorikája mára sokat finomodott, olyannyira, hogy filoszemitának próbálja beállítani magát. Ez év január 15-én például – egyébként mindenfajta hivatalos engedélyt nélkülözve – szobrot állított Brassóban Jichak Rabin volt izraeli miniszterelnöknek (a szoborállítás után rendre megérkeztek az engedélyek is, a városi tanács valószínűleg nem merte lebontani az engedély nélkül állított szobrot, inkább utólag jóváhagyta). A szoborállítás ellen ugyanakkor élesen tiltakozott Jichak Rabin családja, mondván, hogy nem kérnek a Vadim Tudor „kegyeletéből”, az akciót csupán a választási hadjárat részének tekintik, és mint ilyet, mélységesen elítélik. A szoborállító ünnepségen mindemellett jelen volt egy zsidó rabbi is. A néptribun személyes tanácsadója, Nati Meir egyébként zsidó származású, ráadásul választási kampánya levezényléséhez az izraeli Arad Communications céggel kötött szerződést; Eyal Arad kétmillió dollárért vállalta – izraeli és romániai zsidó szervezetek tiltakozása közepette – a Nagy-Románia Pártnak nyújtandó választási tanácsadást.

Corneliu Vadim Tudor pálfordulása elemzők szerint azzal magyarázható, hogy háttéralkut kötött a hatalommal: nem rontja többé az ország imázsát antiszemita kijelentésekkel, cserébe pedig a hatóságok szemet hunynak számtalan törvénytelen cselekedete felett, és a parlamenti mentelmi jog sokszor hangoztatott megvonása is lekerül a napirendről. A „zsidóbaráttá” vált Vadim ily módon viszont furcsa kelepcébe került: hívei elfordulnak tőle, újakat pedig – mivel őszintesége meglehetősen kérdéses – nem tud szerezni. Éppen ezért a Nagy-Románia Pártnak, amelynek a 2000-es választásokon a parlamenti helyek mintegy harmadát sikerült megszereznie, mára tíz százalék körülire csökkent a népszerűsége. Ez egyébként sokat elmond a mai román társadalomnak a zsidókhoz való viszonyáról is, aminthogy arra is következtetni enged, milyen eredménye lesz Romániában a nácivadászatnak.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001