Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Csak a félelem

Polner Zoltán beszervezéséről, egy eltűnt kéziratról és az önüldözésről

2004. augusztus 21. (33. oldal)

Stefka István

Magyar újságíró még soha nem vallotta be nyilvánosság előtt, hogy elkövette

a megbocsáthatatlant: évtizedeken át besúgta kollégáit, társait, barátait.

Vajon hányan vannak még ebben

az országban, akikben nem szólalt meg a lelkiismeret? Szeged belvárosában, csukott és lefüggönyözött ablakok

mögött beszélgettem Polner Zoltán

újságíróval, költővel, íróval

a beszervezéséről,

a III/III-as ügyosztályról

és a megfélemlítés korszakáról.

Döbbenet, sajnálat, együttérzés, értetlenség fog el, látván a lepusztult lakást, a kopottságot, Polner munka nélkül tengődő diplomás lányát és feleségét. Tömött könyvespolcok: Polner Zoltán versei kilenc kötetben, népköltészeti gyűjtései tizennyolc kötetben, néprajzi tárgyú filmjei, a falak zsúfolásig festményekkel – az önmaga elől menekülés jelképei&? Felvetődik a kérdés, ha Júdás pénze nem ömlött a családhoz, miért kellett az árulást elkövetni? Pusztán az áhított elismerés hajtotta, művei megjelentetéséért cselekedett így a költő, vagy a félelmei diktáltak? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a szegedi újságíróval, aki maga szerint is az ördög markába került.

– 1956. október 25-én kezdődött. Egy évvel korábban mint kezdő magyar-történelem szakos középiskolai tanárt kihelyeztek Pitvarosra, majd onnan átkerültem Csanádpalotára, ahol elért a forradalom. Egy tanárkollégám szaladt értem, hogy valakinek el kell mondania a Nemzeti dalt, mert különben a tömeg lebontja a tanácsházát. Ez a valaki én voltam. Felmentem a tanácsháza erkélyére, és hangosítás nélkül elszavaltam a Talpra magyart. Aztán lejöttem az emberek közé, kezembe nyomták a nemzetiszín zászlót, és a temetőben, Kelemen László sírja előtt a magyar szabadságharcról beszéltem, 1848 és 1956 közös vonásairól s arról, hogy eljött a mi szabadságunk ideje. Ennyi történt. 1957-ben visszatérhetett Szegedre Vaszy Viktor, és ismét a színház igazgatója lehetett, operát alapított. Érettségi után egyetlen álmom volt, hogy színházrendező lehessek. Ekkor közel kerültem álmomhoz: Vaszy alkalmazott opera- és segédrendezőnek. 1958 nyarán megölték Nagy Imrét, ezután üzentek a direktornak, hogy ha Polner másnap még a színházban van, akkor letartóztatják őt. Elbocsátottak.

– Miért követelték távozását?

– A csanádpalotai eset miatt. Aztán a versem miatt is, melyet Gyerekek a barikádokon címmel írtam, egyértelműen a forradalomról szólt, és amelyet 1956. szilveszter éjszakáján elszavaltam tanártársaimnak. A pufajkások ezt a verset keresték. Januártól áprilisig minden hétfőn agyba-főbe vertek a rendőrőrsön, hogy adjam elő a költeményem kéziratát. Nem adtam elő. Április végén már cigarettával kínáltak. Letettek arról, hogy előkerül a vers, nem volt bizonyítékuk. Kaptam egy írásbeli megrovást a művelődésügyi osztálytól.

– Amikor Vaszy Viktor felmondta a szerződését, visszament tanítani?

– Nem. Elmentem Budapestre segédmunkásnak. Egy év múlva, 1959-ben ismét visszamehettem tanítani Ferencszállásra. Ebben a faluban voltam három évig, aztán Kiszomboron tanítottam három évig. Mindent oktattam: oroszt, magyart, földrajzot, matematikát és amit még kellett egy kis iskolában. Egyetemi végzettségem ellenére soha nem kaptam tanári állást. A hat év alatt kezdtem hozzá néprajzi kutatásaimhoz, gyűjtéseimhez, ebből születtek könyveim. Végül 1965-ben alkalmazott a Csongrád megyei pártbizottság lapja, a Csongrád Megyei Hírlap újságíróként. Közben megszereztem a doktorátust Thomas Mannból, és feljártam a fővárosba az újságíró-iskolába, újságírói diplomát szereztem. 1967-ben a Stefánián megállt mellettem két ember, az egyik azt mondta: Mi ismerjük önt. Van-e kedve a Hungária étteremben velünk beszélgetni, hogy támogassuk a munkásságát?

– S volt?

– Mit tehettem? Megittunk három sört, bemutatkoztak, hogy a belügytől vannak, tudják, milyen tehetséges költő vagyok, és szeretnék irodalmi munkásságomat támogatni. De cserében azt kívánják, hogy nekik dolgozzak.

– Mit kértek?

– Akkor még semmit. Harmincnégy évesen fogalmam sem volt arról, hogy mit akarnak. Nem gondoltam semmire, kivéve a félelemre. Féltettem a feleségemet, aki tíz évig volt állami gondozásban, az édesapját, aki politikai okokból öt évet és nyolc hónapot ült. Fiatal házasként attól féltem, hogy nem fogom tudni eltartani a családomat, minden visszazuhan a régibe, és mehetek falura tanítani, nem fognak megjelenni a verseim. Volt egy másik tényező is, ami miatt a kérésüket nem utasítottam vissza. Nevelőapám, Lippóy Gyula, aki Szeged város kulturális életét meghatározta, a szegedi téglagyár ügyvezető igazgatója volt 1942-ben, mentette a zsidókat a vészkorszakban. A háború után persze azonnal eltávolították a munkahelyéről. Később annak köszönhette állásba kerülését, hogy Borból, a munkaszolgálatból megjött Gyöngy Pál zeneszerző, aki igazolta nevelőapámat, és elintézte, hogy Szegeden a Szerzői Jogvédő Hivatal helyi kirendeltségének vezetője legyen. 1951-ben azonban az ÁVO őrizetbe vette, s mint volt koszos kapitalistát majdnem agyonverték, tévedésből. Összekeverték egy másik emberrel, a Lippay nevezetű faárugyárossal. Mire azonban ez kiderült, addigra nevelőapámat úgy összerugdosták, hogy megszűnt férfi lenni. Persze az összeveretése után elengedték.

– Ennek mi köze az ön ügyéhez?

– Az, hogy ezt borzalmas tragédiaként élte meg a család, az anyám. Másrészt a félelem beköltözött hozzánk. A múltnak ez az emléke is dolgozott bennem, amikor nem mondtam nemet a két belügyesnek.

– Mikor jelentkeztek?

– Másfél hónap múlva telefonáltak, hogy találkoznunk kell, mert van egy-két dolog, amit meg kellene vizsgálni. Találkoztunk. Kérték, hogy nézzek utána dr. Csongor Győző muzeológus politikai múltjának, mert tudomásuk szerint a múzeum igazgatóhelyettese horthysta tiszt volt. Elmentem hozzá interjút készíteni az újságomnak, és persze jelentést készítettem politikai állásfoglalásáról. Számomra rendkívül kínos volt, mert baráti kapcsolatban voltam Csongorral. Rövid jelentésemben azonban csak annyit írtam, hogy kiismerhetetlen egyéniség.

– Megpróbálta elmosni a választ?

– Ez természetes. De ma undorodva veszem tudomásul mindazt, ami akkor történt.

– Csak visszatekintve undorodik az egésztől?

– Nem, akkor is undorodtam magamtól. Számomra csak egy dolog létezett: a félelem.

– De mitől félt valójában?

– Főként attól, hogy kirúgnak az újságtól. Akkor született a gyerek, és attól rettegtem, hogy nem tudom eltartani a családomat. Aztán Péter László irodalomtörténészről is készítettem feljegyzéseket. A döbbenetes az, és ezt nemrég tudtam meg, hogy Csongor Győzőt, akiről én készítettem feljegyzéseket, 1971-ben beszervezték, és aztán ő is készített jelentéseket Péter Lászlóról.

– Valószínű, hogy önről is készültek jelentések. Gyönyörű krétakör.

– Ez volt a dupla csavar. Engem a Csongrád Megyei Hírlapnál továbbra is pártonkívülinek ismertek, akinek volt ellenforradalmi szerepe.

– A hatalomnak ez volt a biztosítéka, hogy ne fogjon senki gyanút.

– Ez csak részben igaz. A múltam csak arra volt jó, hogy revolverezzenek vele. 1970-ben jelentkeztem párttagnak, de pártolóimat megrótták, hogy ellenforradalmárt akarnak a pártba beléptetni.

– A belügyben ugyanakkor ön megbízható elvtársnak számított.

– A lap pártbizottságánál fogalmuk sem volt arról, hogy engem beszerveztek. Ez volt ebben az ördögi.

– Hogyan működött a kapcsolattartás?

– Havonta egyszer találkoztam velük. Szegeden négy lakása volt a belügynek, ahová rendszeresen jártam. Vagy ott történtek a megbeszélések, vagy autóval jöttek értem, kimentünk Szeged határába, és a gépkocsiban kaptam az utasításokat.

– Amikor önt telefonon felhívták, honnan tudta, hogy a belügyesek azok?

– Bemondták a fedőnevemet. Diós volt, Diós urat keresték. Tehát havonta találkoztam velük, és különböző emberekről kellett beszélnem vagy írnom. Aljas dolog volt, tudom. A feleségem 2002-ig semmit sem tudott, nem tudta, hogy besúgó vagyok.

– Nem gondolt arra, hogy megossza a feleségével ezt a szörnyű titkot?

– Soha nem gondoltam. Katona Judit, a feleségem költőnő. Hét verseskötete jelent meg. Nem tehettem meg, hogy a mélybe rántom magammal, mint Dugovics Titusz. Ez csak rám tartozott. A barátaimról írott jelentések is semmitmondóak, de igazak voltak. Mert hazudni nem lehetett. Hiszen rám is állítottak egy ügynököt.

– Tudja, hogy kit?

– Tudom, de nem mondom meg.

– A beszervezését alá kellett írni. Hogyan történt ez?

– A beszervezés úgy történik, hogy kiragadják az illetőt abból a környezetből, amelyben él. Ne legyen a családja körében, ne legyen védett környezetében. Velem is ez történt. Beültettek a kocsiba, és elvittek Hódmezővásárhelyre. A Fekete Sasban felmentünk egy szobába, ott megkínáltak egy itallal és egy fehér, üres papírral. Amelyre nagyjából a következőket kellett írnom: Alulírott Polner Zoltán vállalom, hogy az általam készült jelentéseket a belügyminisztérium rendelkezésére bocsátom. A beszervezésemről senkinek nem beszélek. Aláírtam. Amikor ezeket írtam, arra is gondoltam, hogy kiugrok az ablakon. Senki nem tudta volna meg, hogy mi történt valójában velem.

– Amikor aláírta a beszervezését, hogyan változott meg az élete?

– Látomásos éjszakáim lettek, kényszerképzetekkel. Az írásba menekültem. Beszervezőimtől viszont folyamatosan biztosítékokat kaptam, hogy minden általam írt anyagot megsemmisítenek. Az ígéretüket nem teljesítették, a jelentéseim megtalálhatók a Történeti Hivatalban.

– Ha eltüntették volna az anyagot, soha nem lép a nyilvánosság elé?

– Valószínűleg soha.

– Hogyan férkőzött Ilia Mihály közelébe?

– Ilia a Tiszatáj főszerkesztője volt. Nagyra becsültem őt, de a köztünk lévő viszonyt megterhelte, hogy huszonnyolc éven keresztül egyetlen versem nem jelent meg a folyóiratban. Feleségem – szerintem a legnagyobb magyar költőnő – életében nem jelent meg a Tiszatájban. A mi mellőzésünk olyan mértékű volt, amelyre a mai napig nincs magyarázat.

– Ezért jelentett Ilia Mihályról?

– Nem ezért. Kértek rá, mivel a Tiszatáj a nemzeti, népi, reformkommunista vonalat követte. Írnom kellett Ilia Mihályról is. Hogy mit, ne kérdezze, mert nem emlékszem rá. A félelem eltorzít. Arra sem emlékszem, hogy Péter Lászlóról mit jelentettem. Mindenesetre rendkívül kínos szituációban volt részem. Az írószövetség kiküldött egy hónapra Erdélybe. Azonban az erdélyi magyar íróknak telefonáltak a Tiszatájtól, hogy ne nyilatkozzanak nekem, nagyon vigyázzanak, mert személyemben nagy kommunista érkezett Erdélybe. Persze én Sütő Andrástól kezdve nagyon sok íróval beszéltem és hazahoztam egy bőröndnyi könyvet Iliának, mivel erre elutazásom előtt megkért. Hazaérkezésem után jelentést is kellett írnom arról, hogy Erdélyben miként vélekednek Iliáról.

– Tehát írókról is kellett jelentést készítenie.

– 1967-ben vettek fel a Magyar Írók Szövetségébe. Rá egy évre részt vettem a közgyűlésen. Amikor onnan hazaérkeztem, a megbízóim azonnal kihallgattak, megkérdezték, mi hangzott el, mit mondott Csoóri Sándor és a többiek. Azután megfogadtam, hogy többet nem megyek az írószövetség közgyűlésére, mert nem akarok jelenteni az írókról.

– Polner Zoltán azt mondta, undorodott az egésztől.

– Igen, és írtam a jelentéseket.

– Magával hogyan számolt el?

– Sehogy. A mai napig ez nincs elszámolva. Vagyis úgy számoltam el, hogy a beszervezésemet két évvel ezelőtt nyilvánosságra hoztam azzal, hogy itt tovább nincs helye a félelemnek.

– Szegeden kikről jelentett még?

– Elsősorban Péter László irodalomtörténészről készültek feljegyzések, akivel baráti kapcsolatom volt, ma is a legjobb barátom. A népi imádságokat tartalmazó kötetemet ő szerkesztette. A halottaktól nem tudok bocsánatot kérni. Czine Mihályról egyetlen alkalommal kellett jelentenem. Előadást tartott Makón, a megyeházán. Arról kellett tájékoztatást adnom, hogy mit beszélt Czine Erdélyről, a magyarságról. Egy óra múlva Pesten tudták, hogy az előadó mit mondott Makón. A Kádár-korszak elején meghurcolt Bálint Sándor szegedi néprajztudósról, egyetemi tanárról is készítettem feljegyzést. De e jelentések mellett közben nagyra értékelő írásokat jelentettem meg a kutatásairól a Csongrád Megyei Hírlapban.

– Polner Zoltán kettős életet élt. Becsülte azokat, akikről jelentett, barátai voltak, és nem sejtették, hogy ön kicsoda.

– Baráti asztaltársaság voltunk, szombatonként összejártunk. Szombatosoknak is hívtuk magunkat. Ennek a baráti körnek a tagjai voltak többek között Telegdy Gyula akadémikus, Csákány Béla, a szegedi egyetem rektora, Ilia Mihály, Péter László, Horváth Dezső újságíró és jómagam. Erről a kapcsolatunkról írta Ilia Mihály nekem a következőket, amit most közreadok: „Zoltán!& én nem tiltottalak ki a szombatosok közül, ilyesmi nem szerepel az első levelemben& De azt hangsúlyosan megismétlem, hogy Te tíz évig együtt ülsz velem egy baráti társaságban, és Te nem tartottad szükségesnek, hogy elmondjad, jelentettél rólam, rólunk. Hallom, azt állítod, hogy egzisztenciális fenyegetés hatására vállaltad ezt a dolgot. Gondoltál-e arra, hogy azoknak, akikről jelentettél, milyen egzisztenciális gondokat okoztál, milyen súlyos létbizonytalanságot okoztál, milyen veszélyeztetésnek tetted ki őket? Nyilván erre nem gondoltál, mert sem akkor, sem utóbb nem szóltál erről. Gondolhatod, hogy milyen érzésekkel olvastam az erdélyi utadról szóló jelentésedet, amit rólam s az ottani barátaimról való kapcsolatomról írtál. Hogyan vállalhattál ilyesmit írótársaid ellen? Nem jutott eszedbe, hogy ez gyalázatos dolog? S hogyan ültél tíz évig a szombatosok között, ha már 1968. február 16-án jelentetted, hogy Tóth Béla szobájában Béla, Horváth Dezső, Németh András és Ilia politikai és művészeti beszélgetéseket tartottak. Nem jutott sem akkor, sem utóbb eszedbe, hogy milyen súlyos vétség ez a barátság ellen? Én nem vagyok bosszúálló és szenzációhajhászó sem. Ha az utóbbi lennék, akkor a nálam lévő 1500 oldalnyi, harminc besúgótól származó anyagot közölném. De senkinek nem akarok rosszat. A történtek után elvárhatom, hogy azok, akik rólam jelentettek, azt mondják: bocsánat! Üdvözöl Ilia Mihály, Szeged, 2001. december 1.”

– Bocsánatot kért?

– A Szegedi Szép Szóban kértem bocsánatot 2002 októberében, és megkövettem Ilia Mihályt, Horváth Dezsőt és Péter Lászlót az egyfelvonásos drámám, Az ördög markában utolsó sora után. És még háromszor kértem bocsánatot nagy nyilvánosság előtt. Ilia Mihály később a szegedi rádióban azt mondta, hogy a harminc besúgóból csak egyedül én kértem bocsánatot.

– Ki volt az a huszonkilenc besúgó?

– Tudom, kik voltak azok, a rádióban ezt is elmondta a fedőnevek szerint Ilia. Volt közöttük ügyvéd, nőgyógyász, újságíró, országgyűlési képviselő, jó barátok.

– Mikor kérték az utolsó jelentést?

– 1988. október 1-jén Szegeden megalakult a Magyar Demokrata Fórum szegedi csoportja. Csoóri Sándor, Lezsák Sándor és Püski Sándor a feleségével itt voltak az alakuló ülésen. Az volt a feladatom, hogy készítsek erről jelentést, és azt az utasítást kaptam, lépjek be a pártba. A jelentést a párt alakuló üléséről még elkészítettem, átadtam nekik. De azt mondtam, a pártba nem lépek be, uraim, vége, befejeztük. Soha többé nem láttam őket.

– Úgy érzem ebből a beszélgetésből, hogy Polner Zoltán most már önmaga ellen fordult.

– Péter László nemrég azt mondta nekem, hogy az önüldözést fejezzem be. De nem tehetem. Egy költőt nem hozhat ilyen helyzetbe az a szemét rendszer. Kálváriám nem ért véget.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001