Forrás: Magyar Rádió

Hajszálgyökerek: Lavotta – teljes szövege

2004. július 20., kedd 14:06

348 olvasás

Cservenka Judit szerkesztő: – Király lehetett volna, s lett adomázó, pipázó magyarok mulattató muzsikusa. Csillag lehetett volna, s maradt fel-fellobbanó láng, amely mellett hangos hejehuják és borszagú jókedv gyújtogatták a sírva vigadás fidibuszait – írta Szilágyi Sándor a Pozsony vármegyei Pusztafedémesen 240 éve született hegedűvirtuózról, Izsépfalvy Lavotta Jánosról. Hogy önsorsrontó személyiség volt-e, vagy a körülmények okozták méltatlan sorsát, megtudjuk Kerényi Ferenc irodalomtörténésztől.

Kerényi Ferenc irodalomtörténész: – Ez egy nagyon érdekes és tulajdonképpen Lavotta életében már vitatott kérdés volt. Ma úgy látjuk, hogy a magyar verbunkos nagy hegedűvirtuóz-hármasa: Lavotta János, Csermák Antal és Bihari János három igen különböző indíttatású személyiség volt, hiszen Anton Csermák cseh muzsikus volt, Bihari János cigányprímás, Lavotta János pedig, mint az imént elhangzott, valóban nemes ifjú, akinek már az apja is jónevű műkedvelő hegedűs volt.

Cservenka Judit szerkesztő: Volt még a zsidó Rózsavölgyi.

Kerényi Ferenc irodalomtörténész: – És aztán jött a zsidó Rózsavölgyi, tehát a magyar reformkori zenei élet az valóban ilyen nagy olvasztótégely volt. Kétségtelen, hogy a reformkort Lavotta ugyan nem, de a zenéje megérte. Később nem is hegedűszólóként, hanem zongoraátiratokban, tehát megjelentek olyan nemzeti táncgyűjtemények, amelyekből aztán falusi kántorok is másolgattak. Van egy fülöpszállási falusi kántor ezernyolcszázharminckettőben, bizonyos Tóth István, aki megcsinálja zongorára, szintén kimásolja magának Lavotta dallamait azért, mert tanított másodállásban a kántorság mellett. Tehát a leghíresebb Lavottát játszó a tizenkét éves Liszt Ferenc, aki szintén virtuóz zongoraátiratot játszott belőle. Na most, Lavotta korában viszont főállású muzsikusként nem lehetett megélni.

Cservenka Judit szerkesztő: – Főúri udvarban sem?

Kerényi Ferenc irodalomtörténész: – Hát úgy igen, alkalmazásban igen, de ő koncertező művészként nem. Rendkívül nyughatatlan természete, szangvinikus vérmérséklete volt, és ez számos konfliktus forrása lett. Azokban az állásokban, ahol meg lehetett élni, tehát főúri alkalmazásban, ugye a nagy Haydn sem vetett meg ilyet, vagy egy egyházi zenekarban, hát, vagy akár egy színházi zenekarban ott csapatjáték van, tehát alkalmazkodni kell másokhoz. A nagy hegedűvirtuózok nem váltak be ezekben az állásokban, nem csak Lavotta, a többiek sem. Na most, ebből következik, hogy állandósul a megélhetési probléma, és hivatásos vendég lett, tehát nemesi udvarházakban vendégeskedett, ami viszont rendszertelen életmódot jelentett, alkoholizmust jelentett, és ez vitte ötvenhat évesen sírba is.

Cservenka Judit szerkesztő: – Volt azért közben egy kis nyugvópont, amikor színházban tudott elhelyezkedni.

Kerényi Ferenc irodalomtörténész: – Igen. Ez igen korán volt, két éve rögtön a magyar hivatásos színészet kezdete után, az első magyar színtársulat ezerhétszázkilencvenkettő július huszonkettedikei színlapján olvasható, idézem: “A muzsika igazgatását már régen különös talentumáról esméretes Lavotta úr vállalván magára, oly állapotba teszi a muzsikát, hogy nem csak válogatott szimfóniákkal, hanem nemzeti magyar táncnótákkal is gyönyörködteti az érdemes nézőket. Hozzájárul még az is, hogy több nagy nemből való muzsikában gyönyörködünk, ajánlották, hogy az Orchestrában mint muzsikusok jelen legyenek. Na most, ha figyelmesen olvassuk ezt a nem könnyű szöveget, akkor rögtön rájövünk az alapvető ellentmondásra: szünetben nemzeti táncnótákkal mint hegedűvirtuóz szórakoztatta a közönséget. Miután a hagyomány szerint II. József is kamarazenélt vele, tehát a nagy nemből való műkedvelők szívesen léptek volna fel vele, hiszen ő is nemesember volt. Igen ám, de a színházi muzsikusnak más dolga is van, délelőtt korrepetálni kell, megadott szövegre dallamot kell estére komponálni, hangszerelnie kell. Na most, ezek nemszeretem munkák, ezeket a becsületes német muzsikusok nagyon jól ellátták, Lavotta részben nem kedvelte, részben nem is értett hozzá. Ugyanez történt, amikor ezernyolcszázkettő és ezernyolcszáznégy között a kolozsvári színtársulatnál volt muzsikadirektor, tehát zeneigazgató. Na most, ennek a kolozsvári tartózkodásnak van egy nagyon szép dokumentuma, hadd mondjam el ezt röviden! Nemzeti könyvtárunk zeneműtára őriz egy partitúrát ezernyolcszáztizennyolcas másolatban, tehát még Lavotta életében, amely Lavotta neve alatt szerepel, és az Égi háború című énekes játék partitúrája. Ez egy osztrák zingspil (fon.), amit lefordítottak Kolozsvárott, méghozzá a kolozsvári művészeti vezető, Kócsi-Patkó János, aki maga is zeneértő ember volt. Na most, azt hinnénk ugye, hogy ez Lavottának a karmesteri kötelessége, hiszen szerződésében benne volt a komponálás. Mondom, ezernyolcszáztizennyolcas a lejegyzés, viszont ezernyolcszázháromban már játszották a darabot, nem Lavotta zenéjével, hanem Kócsi-Patkó alkalmazta Dittersdorf muzsikáját, az általa lefordított magyar szövege is úgy ment. Tehát látszik, hogy Lavotta megpróbált dolgozni a színház számára, de erre nem volt alkalmas. Egy alkalommal lehet, hogy éppen emiatt össze is verekedett Kócsi-Patkó Jánossal, aki hasonlóképpen szangvinikus alkatú ember volt. Tehát maradt ez a furcsa vándormuzsikus életmód, időnként fölbukkan nevelőként, zenetanárként gazdagabb nemes családoknál, arisztokratáknál. Fölvetődik az ötlet, amikor a tanítványaival a debreceni kollégiumba megy, hogy Debrecenben zeneműboltot nyit, de ezek a polgári foglalkozások csak ilyen felvetődő rövid lehetőségek voltak. Lavotta nem így élte az életét, hanem tulajdonképpen vándormuzsikusként. Na most, ehhez járult, hogy a művész önérzete mellett volt benne bizony, egy kis nemesi gőg is. Nem vette tudomásul a helyzetét, és előfordult, hogy amikor egy előkelő nemes háznál vacsora volt és felkérték, hogy muzsikáljon, akkor azt megtagadta, mondván: én királyoknak muzsikáltam fiatal koromban, valóban nagy sikerű koncerteket adott ezerhétszáznyolcvanhatban már Bécsben, és megtagadta a játszást. Tehát volt egy jó adag önsorsrontás is az ő életútjában. Tény az, hogy körülbelül olyan százhúsz dallama maradt fenn, és ezek a dallamok az említett módon eljutottak a romantika hangzásvilágába, tovább éltek, sőt, jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a verbunkos stílust nem csak mi, hanem a külföld, főleg Liszt, Brahms és mások révén a magyar nemzeti stílusként fogadta el, és mint kolonitot használja az európai zeneirodalom is. Hihetetlenül gazdag dallaminvenciója volt. Ezt onnan lehet tudni, hogy a zenetanárai, akik fiatal korában képezték, azok mind német muzsikusok voltak, és mind az előbb említett tisztes békés polgári foglalkozást űzték, az egyik katonakarmester volt, a másik egyházi zenész, a harmadik főúri szolgálatban állt. Na most, Lavotta ezektől nem tanulhatott dallaminvenciót, hangszerismeretet tanulhatott, ebben volt ő igazán nagy, a verbunkos dallamok megtalálásában. De itt megint van egy nagyon érdekes feljegyzés, ugye Erdélyi Jánosnak az ezernyolcszáznegyvenkettes rövid Lavotta-életrajza, ahol leírja, és ebben minden kortárs egyetértett, hogy bizony, szeretett reggel nyolcig-kilencig-tízig az ágyban heverészni, ott egy findzsa kávét megivott, és akkor elővette a hegedűt és kezdett játszani, próbálgatta ezeket a dallamokat. Tehát komponistaként sem tudott egy szervezettebb zenekar vagy színház életébe tartósan beilleszkedni.

Cservenka Judit szerkesztő: – Valószínűleg a szerelmi élete sem lehetett valami nagyon boldog, mert ugye, magányosan élte le az életét és magányosan halt meg, csak egyik műve viseli ezt a címet, hogy Lavotta szerelme.

Kerényi Ferenc irodalomtörténész: – Igen. A XIX. század végén ebből opera is született ugyanezen címen. Ha mai huszonegyedik századi reális szemmel nézzük, akkor ugye, a korban aligha akadt volna polgárasszony, nemes kisasszony, aki egy ilyen rendszertelen életmódú emberhez kötötte volna az életét.

Cservenka Judit szerkesztő: – Egy vendégeskedés során, Tályán halt meg, és ott van eltemetve.

Kerényi Ferenc irodalomtörténész: – Stílusosan egy borvidéken, ott is van eltemetve. A sírkövét az 1831-ben egy máig ismeretlen Szatmár megyei tisztelője állította, tehát valószínűleg egy olyan nemes família, ahol vendégeskedett és akiknek zenélt, muzsikált.

Comments are closed.