Kard és kereszt – teljes szöveg július 11.
2004. július 14., szerda 16:25
267 olvasás
Ágoston István szerkesztő: – Jó napot kíván a szerkesztő-műsorvezető, Ágoston István. Ezen a vasárnap délután messzire indulunk, egészen eljutunk a kis-ázsiai Örményországba, hogy aztán visszafelé megnézzük Tolcsván, a hajdani zsidó iskolát és a Dessewffy-kastélyt. Majd a fővárosban, a Szent János Kórház kápolnájában lévő ápolástörténeti kiállításra is benézünk. Történelmi csatáink közül ezúttal az 1686. szeptember másodiki budavári győzelmet meséli el a hadtörténeti író. Ha tetszett az ajánlat, tartsanak velünk a következő félórában!
Ágoston István szerkesztő: – Mint ahogy ígértem, messzire indulunk, és meg sem állunk Örményországig. Budapest Jerevántól 300 kilométerre van, nem csak miránk, de az örmény népre is elmondható, hogy vendégszeretők. Egy adoma szerint a vendéget mindig úgy ültetik le az asztalhoz, hogy étkezéskor, ha kitekint az ablakon, szemben legyen az Ararát hegyével. Ami azt illeti, az örmények egyes történészek véleménye szerint velünk együtt érkeztek a Kárpát-medencébe, IV. Béla sokszor igénybe is vette szolgáltatásaikat. Az viszont biztos, hogy a XVII. században Apafi Mihálytól letelepedési engedélyt kaptak Erdélybe, és Gyergyószentmiklóson, Csíkszékben, Erzsébetvárosban és Szamosújváron jelentős örmény kolónia alakult ki. Az 1848-49-es szabadságharcban 70-nél több örmény származású tiszt és mintegy 200 katona vett részt a harcokban. A XIX. század vége felé 15000 örmény származású honfitársunk élt az osztrák-magyar birodalomban. Szinte el sem hisszük, de örmény gyökerei vannak Csíky Gergely szépírónak és a gépészmérnök Pattantyús Ábrahámnak is. Az örmények történetében a XX. század a tragédiát jelentette, amikor 1915. Április 24-én másfélmillió életét oltották ki a vérengző ifjú törökök. Akiknek sikerült elmenekülniük, azok Libanonban, Görögországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban kisebb-nagyobb örmény közösségeket alakítva találták meg új hazájukat. Természetesen, ebben a néhány percben mindent nem lehet elmondani az elő-ázsiai nép gazdag történelméről, de azt még mindenképpen elmondom, hogy a világon az örmények tették államvallássá 301-ben a kereszténységet. Ezek után átadom a szót Zsoldos Barnabás és Avenasian Alex kollegáimnak.
Avanesian Alex: – Itt állunk azon a helyen, ahol világosító Szent Gergely álmában látta, amint Krisztus megmutatta neki azt az utat, hogy hol kell felépíteni az első templomot. A legenda szerint ő álmában látta, hogy egy arany kalapáccsal megmutatják azt a helyet, ahol föl kell építeni a templomot itt, és ez 301-ben történt.
Avanesian Alex: – Az ecsmiazi szó azt jelenti, hogy a földre száll. Végleges keretformáját látjuk a templomnak. Ha bemegyünk, akkor a színvilága, amit látunk az oltárnál kicsi festmények, vagy az épület a hátatok mögött, vagy itt láthatjátok, hogy van úgynevezett perzsa beütésű ornamentika. Ez azért van, mert ugye, hosszú ideig, több száz évig perzsa elnyomás alatt volt az ország, így az a színvilág is meg ornamentikavilág is felfedezhető az örmény építészetben, és itt a templomban is megtalálható. Érdekessége, ennek a templomnak, hogy Örményországban, két templomban van két oltár. Az egyik az Ecsmiazinban látható, a másikat pedig szombaton fogjuk látni a Verati kolostorban, ahol úgyszintén van egy elő oltár, és van a főoltár. Itt pedig a katolikusok vannak eltemetve, akik itt éltek ezen a területen és szolgáltak. Bal oldalon látható a szeminárium, ahol most körülbelül 400 papnövendék tanul, mint ahogy tudjuk, az elmúlt 70 esztendőben a papnevelés el volt hanyagolva, vagy nem annyira engedélyezték, épp ezért az örmény egyház paphiányban szenvednek, és ezért olyan nagy létszámú a szeminárium. Mökörtics Vartapetpodurjan, az utolsó igazi örmény katolikus pap, aki Erdélyben szolgált Szamosújváron, és ezekben az örmény városokban. 1881-ben született, majd az iskoláit Velencében végezte el, és őt nevezték ki Erdélybe papnak. 1959-ben halt meg, nyugdíjazásakor a rendház visszarendelte őt Velencébe, de ő nem ment vissza, hanem úgy döntött, hogy eljön Örményországba az örmény apostoli egyházhoz. Itt élte le idős napjait és itt is van eltemetve a templom sírkertjében.
Riporter, Zsoldos Barnabás: – Megtekintettük azt a síremléket, amit tulajdonképpen az utolsó olyan erdélyi örmény pap, aki majd mikor lejárt a szolgálati ideje, akkor visszajött, de én úgy tudom, hogy az Erdélyben élő örmények deklarálták, hogy nekik már nincs közük az örményekhez. Igaz ez?
Avanesian Alex: – 930-as években volt, amikor az örmény katolikus egyházat elismerte a román állam. Ugyanis a regati részen, tehát az oromanej részen az örmény apostoli egyház működik, az erdélyi részen az örmény katolikus egyház, és Bodurjan után még Gyergyószentmiklóson volt a Fogoján atya, ő is velencei szerzetes volt, és most neveztek ki vikáriust a négy örmény területre, tehát Szamosújvár, Erzsébetváros, Csíkszék és Gyergyó. Gyergyói székhellyel egy Puskás Attila nevezetű urat, de ő nem szerzetes pap, ő a római világi örmény papneveldében végzett.
Riporter, Zsoldos Barnabás: – Ők a vörös köpenyesek?
Avanesian Alex: – A vörös köpenyesek azok mások, azok Gyergyóban vannak, ez egy régi hagyomány. Hét ember van beöltözve, egy gyertyaszimbólumot tart a kezében, és a nagy miséket, tehát amikor a nagy ünnepek vannak, különböző mozdulatokat végeznek az oltár előtt, és egy csengősbotot használnak. Már ők nem tudják, hogy ennek mi a jelentősége, és ezt csak a keleti egyház használja, de mint a szokás, – megmaradt. És például minden nagy ünnepen, amikor körmenet van, például a Szent Miklós napi búcsú van Gyergyóban, akkor az örmény egyház külön vonul a vörös köpenyesekkel, és most ugye, hogy van papjuk, hát a papjukkal, mert sajnos, máshol már nincsen pap.
Riporter, Zsoldos Barnabás: – Kitől kaptam ezeket a számomra is nagyon fontos információkat?
Simon Zaventől. Én ugyanúgy, mint az Alexnak a szülei, tehát a második generációsok vagyunk. Akik még a nyelvünket is megtartották, vagy újra tanultunk örményül. Az én nagyapám a törökországi örmény mészárlások elől menekült Magyarországra, hetvenen jöttek akkor, akiket befogadott az ország, és ezek voltak az úgynevezett nanzen-útlevelesek.
Ágoston István szerkesztő: – Az örmény építészet hetedik századi fénykoráról beszélt többek között Avanesian Alex Zsoldos Barnabásnak.
Ágoston István szerkesztő: – A következő perceket töltjük a hegyaljai borvidék egyik központjában, Tolcsván. A zempléni település 220 kilométerre található a fővárostól. Kevesen tudják, hogy aranylábú Tolcsvának is nevezték, amely arra utal, hogy valamikor aranyat ástak, illetve zúztak a bányában. Kiss Lajos etimológus szerint a település arról a patakról kapta a nevét, amelynek a mentén épült. Viharos történelméről árulkodik a volt zsidó iskola és a Dessewffyek kastélya. Mindkettőhöz Bősze Valéria kíséri el hallgatóinkat Pál Miklós paróchus segítségével.
Riporter, Bősze Valéria: – Tolcsván, itt állunk egy épület előtt, ahol az a meglepetés ért engem, hogy egy zsidó szöveg olvasható. Mi is van itt kiírva az emléktáblára?
Pál Miklós paróchus: – Erre az emléktáblára az van fölírva: „Ezen intézet néhai Rossenwald által a héber ismeretek átadásának céljából saját, valamint atyja, boldogult Rossenwald Bernát emlékére 1871-ben tett nagy alapítványából épült, hogy itt városunk zsidó ifjúsága ingyenes oktatást nyerjen”.
Riporter, Bősze Valéria: – Tolcsván éltek zsidók?
Pál Miklós paróchus: – A XIX. század közepén Tolcsvának az egynegyede zsidó volt.
Riporter, Bősze Valéria: – Mivel foglalkoztak?
Pál Miklós paróchus: – Borkereskedéssel, hiszen innen szállították Lengyelországba a különböző fajta borokat, de ugyanakkor a szellemi életből is kivették részüket, mert hiszen gyógyszerészek, orvosok, tanítók voltak.
Riporter Bősze Valéria: – Ma milyen emlékeik vannak az akkori időkről itt a zsidóknak Tolcsván?
Pál Miklós plaróchus: – Ez az emléktábla hirdeti, hogy itt iskolájuk volt, de ugyanakkor romjaiban még megtalálható a volt zsinagóga és a sahter háza. Emellett nagyon sok zsidó ház hirdeti még az itt létüket, amelyet a második világháború után megvásároltak, és abban ma is laknak.
Riporter (Bősze Valéria): – Akkor ezek szerint Tolcsváról is hurcoltak el zsidókat?
Pál Miklós plébános: – Igen. A ma még élő idős asszonyoktól hallottam, hogy amikor elvitték a pajtásaikat, azokkal, akikkel nap, mint nap együtt játszottak, találkoztak, akár a boltban, akár az utcán, azokat, akiket vittek el, egy-egy bőröndöt vihettek magukkal, és szomorúan nézték őket, köszöntek egymásnak. Páran jöttek csak vissza, de ők sem maradtak itt a faluban.
Riporter,Bősze Valéria: – Beszélnek erről az emberek ma Tolcsván?
Pál Miklós plaróchus[i]: – Nagyon nehezen, tabuként kezelik. Mint hogyha valami olyan érzés lenne bennük, amire rossz visszaemlékezni, hiszen azokat, akiket elhurcoltak, azokkal sokan együtt játszottak, akiknek kereskedésük volt, náluk vásároltak. Az orvos nap, mint nap gyógyította őket, gyógyszerész kiszolgálta őket orvossággal, gyógyszerrel, és rádöbbentek sokan arra, hogy bizony, itt a meglévő, akkor meglévő zsidó vagyont, zsidó ingatlanokat sokan elfoglalták, egymás között szétosztották. Voltak igaz, akik a zsidó hitközségtől megvásárolták, de nagyon sokan csak beleköltöztek. És amikor egy-egy család visszatért, szomorúan látták, mi maradt abból, amit itt hagytak. Volt olyan, aki kért egy kis kalapácsot a háziaktól.
Riporter, Bősze Valéria: – Kitől kérte a kalapácsot?
Pál Miklós paróchus: – A háziaktól, akik már ott laktak az ő házukban, és mikor kapott, akkor az általa elrejtett dolgokat kiszedte és elvitte. És mindenki csodálkozott, kis rejtekhelyeket fedeztek fel, mert hiszen egy bőrönddel, egy pár kilós csomaggal indulhattak csak útnak.
Riporter, Bősze Valéria: – Ez valószínűleg igaz történet, hogy a kis kalapáccsal kinyitotta a rejtekhelyet, vagy ez csak egy ilyen mendemonda?
Pál Miklós paróchus: – Bizonyára nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Bizonyára van valami alapja, mert hiszen idős emberek mondták el.
Riporter, Bősze Valéria: – Ez egy nevezetes műemlék, ami előtt állunk, de az állaga nem valami jó.
Pál Miklós paróchus: – Igen. Tolcsva másik jelentős műemléke a Szent Imre utca 4. szám alatt található.Az emeleti ajtó szemöldökén egy évszám látható: 1659, de az épületet és a homlokzatot a XIX. században átépítették, bővítették. Egyemeletes az épület. A földszint alagsor-szerű, dongaboltozatos pince. Már az építés századában feltehetően a földszintet lakórésznek használták, erre utalnak a folyosók és az itt található toldalékok. Az emeleti főhomlokzaton Dessewffy-család címere volt, de az ezerkilencszázötvennyolcas felújításnál ezt eltüntették. A kőkeretes évszám tanúsítja az építés idejét, bár feltehetőleg eperjesi mesteremberek munkája volt. Mivel ebben az időben a Rákóczi-család mellett Bónis Ferenc volt Tolcsva másik főbirtokosa, így ő építhette a kastélyt. Bónis Ferencet 1671-ben, a Wesselényi-féle mozgalomban való részvétele miatt, – kivégezték. Özvegye előbb Uszfalussy Úz Istvánhoz, majd 1679-ben bekövetkezett halála után Semsey Györgyhöz ment férjhez, így a XVIII. század elejétől a Semsey-családé volt.
Riporter Bősze Valéria: – Ők is laktak itt?
Pál Miklós paróchus: – Bizonyára ők is itt laktak, de 1711-ben Szirmay István, a Rákóczi-család bizalmasa unokaöccsére, Szirmay Andrásra hagyta. A XIX.században került a Dessewffy-család tulajdonába. A családtagok, a kastély használói, saját igényeik szerint átalakításokat végeztek rajta. Az utolsó évtizedekben a termelőszövetkezet használta ezt a fontos XVII. századi műemléképületet. Csodálatos kertje van, és az épületet majorsági épületek, cselédlakások veszik körül.
Riporter, Bősze Valéria: – A termelőszövetkezet hagyta, hogy ennyire lepusztuljon a műemlék?
Pál Miklós paróchus: – A termelőszövetkezet használata után az Erdőgazdaságnak a központi erdészeti irodája volt, aztán a privatizálás során magánkézbe került, és most sajnos, ez lett belőle.
Riporter, Bősze Valéria: – De most kié az épület?
Pál Miklós paróchus: – Most a jelenlegi tulajdonosról csak mendemondákat ismerünk és tudunk. Valószínű, egy nagyon gazdag olasz ember.
Riporter, Bősze Valéria: – De nem lakja és semmire sem használja.
Pál Miklós paróchus: – Nem lakja, bizonyára volt vele célja, amikor megvásárolta, de mivel az épület eléggé leromlott állapotban van, nagyon sokat kellene költeni rá, lehet, hogy nem lát benne fantáziát.
Ágoston István szerkesztő: – A tolcsvai kirándulásra Pál Miklós paróchus segítségével Bősze Valéria kalauzolta hallgatóinkat.
Mv.: – Már csak a régi olasz és magyar filmekben láthatjuk az áldozatkész apácákat, akik minden tudásukkal és szeretetükkel azon vannak, hogy a fájdalmaktól meggyötört beteg minél hamarabb lábra álljon. Természetesen, bízom abban, hogy a mai ápolónők is ugyanilyen hivatásszeretettel gondoskodnak a rászorulókról. A diakonisszák és az apácák múlhatatlan érdemeiért Kocsis Istvánné, 8 évvel ezelőtt arra gondolt, hogy emléket kell állítani nekik. A kiállítás megnyílt, ahová kolléganőm, Harsányi Ildikó is ellátogatott.
Riporter Harsányi Ildikó: – Itt van egy fénykép a kiállításon, Florance Naitingenről.
– Ő angol ápolónő, aki valójában megalapította az ápolást, megszervezte az oktatást, és az ő általa írt eskü szövege Isten nevével kezdődik, és a hivatásra tesznek esküt. Az ápolás magas színvonalú tudást igényel, és különböző képzettségű emberek a segítőktől a szakemberekig állhatnak a beteg mellett.
Riporter (Harsányi Ildikó): – Kocsis Istvánné, Ági szíve fölött van egy kitűző: Ápolási osztály főnővér. De a Bethesda Otthonápolási Szolgálat vezetője volt régen, most pedig itt a János Kórházban megérhette azt, hogy a János Kórház kápolnájának jobb szárnyában beszélgetünk, és megnyílt az ország első ápolástörténeti kiállítása. Sőt, az egyetlen is, ugye egyúttal? Önnek ez régi álma tehát, ami most itt megvalósult.
Kocsis Istvánné főnővér: – Így igaz.
Riporter (Harsányi Ildikó): – Mikor van ez nyitva, mikor látható?
Kocsis Istvánné főnővér: – Július 1-től van nyitva a kiállítás, naponta 10 óra után 3-ig.
Riporter (Harsányi Ildikó): – Adjunk egy kis ízelítőt abból, hogy mi minden derül itt ki. Egy-egy üvegtárló alatt van egy szép nagy porcelán baba, itt az arc ugye, nincs kifestve, csak egy fehér porcelán arc, és valamelyik szerzetesrendi ruhát viseli, korhű szerzetesruhák ezek.
Kocsis Istvánné főnővér: – 90 százalékban magam készítettem, a rendek leírták, lerajzolták, fotókon megmutatták, hogy milyen volt a viseletük. Sokféle könyvet megvásároltunk, de akitől személyesen kaptam még listát, Puskelli Mária, az ő könyvében a történet le van írva.
Riporter (Harsányi Ildikó): – Van egy kis ismertető füzetecske is, amelyben szintén fényképekkel illusztrálva, ott szerepel valamennyi magyarországi ápolórend. A nevezetes személyek közül talán Kossuth Zsuzsannát kellene most kiemelni, mert hisz a teljesség igénye nélkül beszélgetünk.
Kocsis Istvánné főnővér: – Kossuth Zsuzsanna azért került ebbe a kiállításba és a park is azért lesz róla elnevezve, mert az egészségügyhöz neki nagyon nagy köze volt. Büszkék lehetünk arra, hogy Magyarország első országos főnővérét így hívták, aki Kossuth Lajos testvére, és abban az időben állt helyt a megbízatásának megfelelően, amikor arra a legnagyobb szükség volt, az 1848-as forradalom után.
Riporter (Harsányi Ildikó): – Itt az ismertetőben azt olvashatjuk, hogy 1854. június 29-én halt meg, tehát akkor most halálának 150. évfordulója alkalmából méltóképpen itt szerepel a kiállításon és a szobrát is, fölavatták.
Kocsis Istvánné főnővér: – Ebben a nagy kórházban sok-sok útnak, átjárónak van már neve a neves orvosokról, ápoló részéről ez az egyetlen és első, amit így neveztünk el.
Riporter (Harsányi Ildikó): – Hány ápolórend látható itt ilyen formában, ahogy az imént is megpróbáltuk szavakkal láttatni?
Kocsis Istvánné főnővér: – 15 ápolórend van itt. Teréz anya, – hívei Magyarországon dolgoznak, ezért ő is közte van, – ámbár ő nem a magyar rendekhez tartozik. De megérdemelte a munkássága alapján ez a rend is, hogy a szeretet misszionáriusai is bekerüljenek most már a magyar ápolórendek közé. A 16. Baba, Kossuth Zsuzsannáról felöltöztetett baba.
Riporter (Harsányi Ildikó): – A legtöbb ruha ugye, fekete-fehér, de azért akadnak más színű ruhába öltöztetett porcelánbabák is, például a ferences szegénygondozó nővérek korhű öltözéke, természetesen, mint ahogy a ferences rendi szerzetesek ruhája is, barna színű vászonból készült. Ha szabad így szólítani, van-e Ági nővérnek kedvence?
Kocsis Istvánné főnővér: – Igen, tulajdonképpen én a kék keresztes Márta betegápoló nővéreket tartom a legkedvesebbnek részemről, mert ezek e század nővérkéi. A Márta-nővérek amikor elkezdtek dolgozni, nem is egyházi rendeltetéssel dolgoztak, és 52-ben mégis megszüntették őket. A Rókus Kórházban végezték áldozatos munkájukat. A mindennapi munkájukban már a nővértársadalom a II. világháború után ugyanezt a ruhát hordta, tehát kék ruha fehér köténnyel, és volt nekik egy nagyon elegáns kimenőruhájuk is, ami pelerint jelentett a kiskosztüm fölött. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy akkor az egyenruha mit jelentett, milyen nagy megtiszteltetés volt annak, aki ezt fölvehette és viselhette.
Ágoston István szerkesztő: – A fővárosi Szent János Kórház ápolástörténeti kiállítását Harsányi Ildikó mutatta be.
Ágoston István szerkesztő: – Történelmi csatáink sorában Budavár felszabadulásáról beszél Marosi Endre hadtörténeti író. A riporter Farkas Éva.
Riporter (Farkas Éva): – Amilyen mértékben szimbólum Mohács, az 1526-os mohácsi vereség, ugyanolyan mértékben szimbólum Budavár visszafoglalása 1686-ban. Pontosan minek is a szimbólumai ezek a nagyon fontos dátumok? Marosi Endre hadtörténeti író.
Marosi Endre hadtörténeti író: – 1686-ban túlnyomóan európai csapatok vonultak Buda felszabadítására, és Buda az európai török berendezkedés szimbóluma volt nem csak Európában, hanem az oszmán birodalomban is. Buda bevétele tehát azt jelentette, hogy összeomlott a Szávától északra berendezett török rendszer, és elkezdődhetett az oszmán birodalom kiszorítása.
Riporter (Farkas Éva): – Beszéljünk Budavár ostromáról! Ez egy nagyon-nagyon véres ostrom volt.
Marosi Endre hadtörténeti író: – A keresztény haderő fővezére, Lotharingiai Károly herceg volt, másik fővezére pedig Miksa Emánuel bajor választófejedelem. Ez a kettős fővezérség abból adódott, hogy a választófejedelem tisztsége magasabb a hercegnél, Miksa Emánuel tehát nem ismerte el maga fölött lévőnek Lotharingiai Károlyt, viszont Károly hercegnek mérhetetlenül több hadi tapasztalata és eddigi sikere volt, mint Miksa Emánuelnek.
Riporter (Farkas Éva): – Tulajdonképpen az ő vetélkedésükön meg is bukhatott volna a siker, szerencsére, nem így történt.
Marosi Endre hadtörténeti író: – Nem, mert Károly herceg jobban tudta kezelni ezt a helyzetet, mint Miksa Emánuel.
Riporter (Farkas Éva): – Kik álltak a törökök élén a várban?
Marosi Endre hadtörténeti író: – Az utolsó budai pasa Abdul Rahmán Abdi Arnaud volt, akinek az utolsó névtagja, az Arnaud albánt jelent. Ugye, az albánok és a bolgárok a török haderő legjobb katonáinak számítottak. Abdul Rahmán 70 év körüli, tehát aggastyán korú edzett katonatiszt volt, és életre-halálra eldöntötte, hogy vagy megvédi a rábízott várat a gyaurok ellen, vagy a romjai alatt karddal a kezében elesik. Dél felől érkezett Szulejmán pasa nagyvezér egy jelentős haderővel, és csak rajta múlott, hogy ezzel a hadsereggel végül is mégsem merte megkockáztatni a felmentő ütközetet Buda alatt. A várvédők statisztikailag azt gondolhatták, hogy minden eddigi ostromot sikerrel visszavertek, miért pont most ne történne így?
Riporter (Farkas Éva): – Ezért is nem segített Szulejmán?
Marosi Endre hadtörténeti író: – Igazából nem lehet tudni, hogy miért nem segített, leginkább az a magyarázat fogadható el, hogy félt egy nyílt ütközettől, és inkább gondolt arra, hogy az egyetlen európai haderő is tönkremegy egy ütközetben, ez nagyobb veszély, mint mondjuk Buda eleste.
Riporter (Farkas Éva): – Mi volt a konkrét oka a törökök vereségének?
Marosi Endre hadtörténeti író: – A törökök mindent megtettek azért, hogy lelassítsák az ostromműveletet, és a végső rohamokban emberfeletti küzdelmet vívtak. Például a török asszonyok is fegyvert fogtak Buda védelmében, és sokukat fegyverrel a kezükben holtan találták a keresztény katonák a többi török katona mellett. A sikeres várostrom egyik feltétele mindig az, hogy megfelelő pontot kell kiválasztani az ostromra. Lotharingiai Károly a mai Hadtörténeti Múzeum sarkán álló esztergomi rondellát szemelte ki. Ezt a Rózsadomb felől is és a Vérmező felől is ostromolni lehetett. Tehát erre a kis területre óriási túlerő irányult. A keresztény sereg ostromtüzérsége kellőképpen megrongálta az esztergomi rondellát, a katonák már július folyamán befészkelték magukat a romos rondellába, és innen őket többet kivetni nem lehetett. A törökök a mai Hadtörténeti Múzeum területén egy újabb ideiglenes védőfalat emeltek, de ez nem tudott akkora védelmi esélyt biztosítani nekik, mint a korábbi várfal. E mögött az ideiglenes fal mögött várták be a szeptember másodiki utolsó rohamot. Olyan elkeseredettséggel védekeztek, hogy az esztergomi rondella területéről kitörő keresztény csapatok mindkét parancsnokát, Spinola ezredest és Michelle Baste alezredest azonnal halálos sortűzzel fogadták, és nagyon megritkították a rohamozókat is. A keresztény csapatok túlereje és elszántsága azonban érvényesült. Öldöklő közelharccal elfoglalták ezt az ideiglenes falszakaszt, és bár a törökök a mai Úri utca – Országház utca torkolatában további ideiglenes védőállást létesítettek, innentől kezdve már nem volt esélyük az ostromló feltartóztatására. Egy előre elgondolt terv szerint a keresztény csapatok a mai Tóth Árpád sétányon vagy Bástyasétányon déli irányban előretörve, a Fehérvári-kapu mögé jutottak, annak őrségét levágták, azt a kaput kinyitották, innentől kezdve a keresztény sereg zöme, Savoyai Jenő, aki ekkor fiatal parancsnok volt, vagy Lotharingiai Károly fővezér ezen a kapun keresztül bejutott a vár belsejébe. Maga Abdul Rahmán Abdi Arnaud pasa ekkor már biztosan tudta, hogy a vár elesik, és karddal a kezében az észak felől betörő keresztény csapatok ellen vonult, feltehetőleg a mai Táncsics utcán. Valahol a mai Hess András tér, és a Táncsics utca környékén esett el. Emlékműve az északi várfalon látható.
Riporter (Farkas Éva): – Hogyan értékeljük ma Budavár visszafoglalását?
Marosi Endre hadtörténeti író: – Buda felszabadítása inkább kezdete a Habsburgok elleni végsőkig elszánt küzdelemnek, semmint lezárása a török kiűzésének.
Ágoston István szerkesztő: – Az 1686. szeptember másodiki győzelmes budavári csatáról beszélt Marosi Endre hadtörténeti író. A riporter Farkas Éva volt.