A közelmúltban az Egyesült Államokban megjelent egy magyar vonatkozású könyvérdekesség. A könyvet egy New Yorkban élő magyar származású építészmérnök, Koerner András írta és saját rajzaival illusztrálta. A Taste of the Past című könyv műfaját nehezen lehet meghatározni: történelemkönyv és szakácskönyv egyidőben.
Az itt következő tudósítás egy személyes beszámoló egy beszélgetésről, amely az ’Egy tizenkilencedik századi magyar zsidó nő mindennapjai és ételei’ alcímmel megjelent könyvről és a könyv kapcsán egy családról és az elmúlt idők magyar történelmének néhány jellemzőjéről is szól.
A University Press of New England kiadásában megjelent könyv címe magyarra fordítva Kóstoló a múltból. A könyv címe kettős értelmű, hiszen egyrészt megismerjük a XIX. század második felének Magyarországát. Másrészt, az alcím – Egy tizenkilencedik századi magyar zsidó nő mindennapjai és ételei – pedig egyértelművé teszi számunkra, hogy a könyvből egy hölgy életén keresztül kapunk ízelítőt a kor szokásaiból. Ugyanakkor megismerjük a hölgy receptgyűjteményét, amely az ízek világán keresztül jellemzi magát a személyt és a kort egyaránt. A könyvben ismertetett receptek természetesen megfőzhetők, hiszen a könyv szerzője átültette azokat a ma ismert és kapható alkotó elemekre. Így tehát nemcsak elménk, hanem gyomrunk is megismerheti a XIX. század Magyarországát.
Nemcsak a könyvet, de a szerzőjét is megismerendő hosszasan elbeszélgettem a könyv írójával. Egy elegánsan berendezett New York-i toronyház, – vagy ahogyan korábban mondták: felhőkarcoló – 19. emeletén, a XIX. századba csöppent vissza a tudósító. A szoba falán, ahol leültünk, egy amerikai kávé mellé beszélgetni, a könyv írójának, a XIX. században élt őseinek portréi függenek. A képekről a XIX. század Magyarországának jellegzetes arcélei tekintenek le a beszélgetőkre. A beszélgetésünk természetesen a könyv műfajának meghatározásával kezdődött.
WHJO: Mi is a könyv műfaja egyáltalában, szakácskönyv, történelemkönyv, családregény?
K.A.: Könyvem mindez együtt. – kezd hozzá a meséléshez Koerner András. – A könyv ugyan az egyik ősömről, Riza néniről szól, de nem családtörténet. Ugyan a könyv kétharmada receptekből áll, mégsem szakácskönyv. Megpróbáltam egy elpusztult kultúrát rekonstruálni. Őszintén szólva, ha bárkiről annyit tudtam volna, mint amit tudok Riza néniről, aki egy példája volt a XIX. századi kisvárosi magyar zsidó kultúrának, akkor másról, de megírtam volna ezt a könyvet. Tehát, nem azért érdekelt a téma, mert Riza néni a dédnagyanyám volt. Szerencsés véletlenek sorozata folytán nagyon sok anyagom van Riza néniről. Ezekből a dokumentumokból született meg ez a magyar, kisvárosi, zsidó kultúrát, a recepteken, a szokásokon és egy személy életén keresztül bemutató kötet.
WHJO: Honnan ismeri a kort, a XIX század Magyarországát? Hogyan jött az ötlet, hogy szakácskönyvet, illetve családtörténetet ír?
K.A.: Korábban már hobbim volt a szakácskönyvek gyűjtése. Több mint ötszáz szakácskönyvem van, de talán, egy olyan 15 évvel ezelőtt kezdődött, hogy a főzés is a hobbim lett. Akkor az eszembe jutott, hogy a szekrényemben lapul egy érdekes dokumentumköteg. Egy, a dédnagymamámtól, 1869-ből származó kézírásos receptgyűjtemény. Akkor, azt elővettem és megpróbáltam megfőzni néhány régi ételt. Amikor ezt elkezdtem, a nagyobbik lányom férje megkérdezte, hogy miért nem írok egy könyvet ebből. Akkor azt gondoltam, hogy én nem író vagyok és nem szakács. Különben is annyi szakácskönyv létezik, hogy minek eggyel többet írni. Azért persze nem hagyott nyugodni a gondolat, hiszen annyi mindent tudok Riza néniről, s ha mindazokat a részleteket egymás mellé teszem, akkor összeáll egy olyan kép, amely érdekes lehet mások számára is. Mindezt végig gondolva, akkor már tudatosan, elkezdtem egymás mellé tenni a részleteket és végül is összeállt a könyv anyaga. A receptgyűjteményen kívül megvan dédnagymamámnak az 1870-es évek elejéről 85 egymást, követő levele, amelyből szinte, napról napra tudom követni az életét. Ugyancsak megvan tőle rengeteg ruhadarab, abrosz, ágynemű, porcelán.
A könyv anyagának gyűjtésekor az egyik legfontosabb forrásom azonban az volt, hogy dédnagymamám nevelte, az akkor még fiatal kislány édesanyámat, akinek emlékezetéből, emlékeiből, az ő részletes kikérdezéséből rekonstruálni tudtam nagyon sok akkori szokást, az életmódot. Például rekonstruálni tudtam dédnagymamám egy átlagos napját is. Édesanyám pontosan leírta, szinte percről – percre dédnagymamám és a család életét, a lakás, a ház berendezését, hogyan ünnepelték az ünnepeket és így tovább. Magam dédnagymamámat csak fényképről, személyesen azonban nem ismertem, hiszen halála után két évvel születtem, mégis az elmesélésből, a rám maradt dokumentumokból kirajzolódott számomra egy kép az életéről, szokásairól.
WHJO: A könyv tehát nem szakácskönyv, nem életrajz, mégis egy korrajz szeretne lenni, amely recepteken keresztül mutatja be a vizsgált korszakot?
K.A.: A könyv írása során elmentem könyvtárakba és meglepett, hogy semmi hasonló könyvet nem találtam. Találtam visszaemlékezéseket, amelyek egy-egy személy emlékeit, illetve szakácskönyveket, amelyek egyes területek ételeit gyűjtötte össze, azonban nem találtam olyant, amely egy XIX századi ember életmódját és étkezési szokásait próbálta volna bemutatni. Ez azért volt számomra meglepő, mert úgy gondoltam, hogy valakit az ételrepertoáron keresztül bemutatni az a világ legtermészetesebb dolga. Az ételek ugyanis nem légüres térben léteznek, hanem egy életmód egy kultúra nagyon fontos részei. Az ételek, az életmód és a háztartás egymást értelmezik, egymástól elválaszthatatlanok. Mély meggyőződésem, hogy egy ember ételrepertoárja, az ember életének nem véletlenszerű halmaza, hanem különböző történelmi, vallási, társadalmi erők befolyásolása alapján alakul ki. Ilyen értelemben, egy ember ételrepertoárját tanulmányozni, pontosan ugyan úgy érdekes, meghatározó, mint leveleiben a véleményét olvasni, vagy a tárgyi emlékeit megvizsgálni és abból következtetni a régen élt ember életére.
A könyv, ugyan nagyon lazán dédnagymamám életét követi, de mégsem életrajz, vagy életregény. A könyv tulajdonképpen egyértelműen három jól elkülöníthető részre tagozódik. Az első részben dédnagymamám életét házasságáig írom le. Ez a rész arról szól, hogy milyen történelmi és társadalmi erők működtek közre abban, hogy őt azzá formálták, ami végül is lett. 1851-ben született, egy ma úgy mondanánk, polgári, középosztálybeli vallásos zsidó családba. Ez persze neveltetését is meghatározta. Franciául és németül egyaránt tudott. Levelei és receptjeit németül, az akkori stílusnak megfelelő kacifántos németséggel írta.
Könyvem számos dokumentuma az 1860-as évek végéről származik. Ez a kor nemcsak az 1867-es kiegyezés, de a magyar zsidó emancipáció és a kezdődő asszimiláció időszaka is.
A könyv második részében egy tipikus nap történetét írom le reggeltől – estig a vallásos és kóser háztartást vezető dédnagymamám családjánál. Ebbe a történetbe ágyaztam bele a recepteket, úgy, hogy bemutatom mindazt, amit a reggelitől, a tízórain, vagy az uzsonnán keresztül a vacsoráig ettek az akkori korban. Ezt követően sorba vettem a szombat, illetve az ünnepek jellemző ételeit is.
A könyv harmadik befejező részében dióhéjban beszámolok arról, a felbomló konzervatív, a már akkor is anakronisztikusnak tűnő világról, amely a századfordulóra jellemző volt.
WHJO: Miután tisztáztuk, hogy a könyv egy személy életén keresztül szeretne bepillantást engedni egy kor, egy társadalmi közeg és réteg életébe, azáltal, hogy élethelyzeteket, szokásokat és recepteket mutat be, logikusan következik a kérdés: mennyire adható vissza az, az íz-világ, amely az akkori Magyarországra volt jellemző? Néhány ételt említene, amelyet az olvasók ismerhetnek? Egyáltalában megfőzhetők a könyvben leírt receptek?
K.A.: A válasz egyértelműen igen. Ezek ugyan gyakran szokatlan receptek, de nagyon jó ízű ételek. Persze azt gondolom, hogy nem valószínű, hogy valaki megpróbálja megfőzni az összes bemutatott ételt. Az olvasó talán néhányat megpróbál megfőzni és ezekből képet kaphat egy kor életének szokásairól. Ezek a receptek a hagyományos, kóser zsidó ételek leírása. Megtalálható a könyvben természetesen a sólet, valamint régi fajta kugli receptek, amelyeket ma már nem is készítenek Magyarországon sem. Persze ott található a könyvben a töltött libanyak és a diós hal.
A receptek bemutatásakor megpróbáltam nemcsak az ételt, de a közeget – társadalmi, kulturális, vallási – körülményeket is bemutatni, amelyben ezeket az ételeket elkészítették. A receptek ma is könnyen elkészíthetőek, mert adaptáltam őket a mai alapanyagok, a ma Amerikában kapható élelmiszerek, a mai konyhagépek világára. Csak érdekességként említem meg, hogy a receptek között nem volt olyan, amelyben paradicsom és csak néhány olyan volt, amelyben paprika – az is csak ételszínesítésre – szerepelt. Viszont a kor ízesítő anyaga a szárított gyömbér volt és gyakran szerepelt még a sós ételekben is a fahéj és a szegfűszeg.
WHJO: Az amerikai olvasók számára idegen közeg, amit bemutat. Hogyan érthető ez számukra?
K.A.: A könyvet angolul írtam, oly módon, hogy az írás közben figyelembe vettem az amerikai olvasók várható reagálását, hogy ahogyan itt mondják, egy sztori, egy történet kereteibe ágyazva tudjam bemutatni azt XIX. századi magyar, zsidó polgári életet, egy életmódot, amely számukra teljesen idegen. Azt, hogy az ételkultúrát az általános kultúra részeként mutatom be, azt látom a könyv megjelenése óta érkezett visszajelzésekből, hogy az amerikai közönség megértette, értékeli törekvéseimet, hogy egy kulturális örökséget – vallási és kulturális hagyományokat – bemutathassak.
A könyvből is, de a beszélgetés során is nemcsak egy elmúlt kort, a kor életérzését, a XIX. század magyar zsidó kultúráját ismerhetjük meg, de egy a huszadik – huszonegyedik században élő magyar származású amerikait is, akinek az építészi munkája mellett a főzés és a szakácskönyvek gyűjtése a hobbija. Aki jól ismeri a magyar történelmet, s abból is különösen a XIX. század második felét, s jól ismeri saját családjának történetét is.
Az olvasótól itt, most elnézést kell kérnem. Tudom az újságírószakma szabályainak felrúgása az, ha az interjú készítője saját véleményét is leírja a cikkben, és ha most mégis azt írom, hogy a könyvet érdemesnek tartom az elolvasásra, akkor az ráadásul reklámnak is tűnhet, de kérem, higgye el az olvasó, a könyvet érdemes elolvasni és kipróbálni megfőzni az ott leírt ételeket. Érdekes olvasmány és jó ízek, ezért jó olvasást, jó étvágyat kíván a tudósító:
Barát Tamás
