Nincs jövő egy becstelennek és kiskorúnak tartott társadalommal
2007. március 1. (7. oldal)
Seszták Ágnes
Március 17., Szent Patrik napja az írek nemzeti ünnepe. Emberek milliói ünneplik Szent Patrikot Írországban és szerte a világon. Írország szimbóluma a zöld lóhere, ami ma már az ír hitet és tudatot is szimbolizálja a szerencse mellett. Március 17-én az írek zöld ruhát öltenek, zöld kitűzőket akasztanak magukra, és Guinness sört isznak nemzetük védőszentjének tiszteletére. Együtt ünnepel az utcákon és a kocsmákban a világ minden ír származású polgára.
Nekünk, magyaroknak melyik lehet ezen jellemző ünnepünk, hiszen semmivel nem vagyunk alábbvalóbbak az íreknél, és ha a kettős honfoglalást vesszük alapul, mindjárt kétezer éve táborozunk a Kárpát-medencében, egy Magyarország nevezetű helyen. Tehát? Szent István napja? Amikor a keresztények „tetemcafatokat és tökfödőket hurcolnak” a bazilika körül, mint írja egy állítólagos pap, önkéntes magyargyűlölő? Vagy vegyük a nemzeti lobogót, amit Amerikában szentként tisztelnek, de Magyarországon akkor elégedett a média, ha naponta meggyalázza valaki a piros-fehér-zöld színt? Ahol október 23-án a rendőrök letaposták és kicsavarták a magyar zászlókat a felvonulók kezéből, a nemzetiszín kokárdára ráuszították az ország másik felét, hátha még tovább osztható az egyébként is megosztott nemzet.
Október 23. után most, március 15. előtt újra a kormányhisztéria uralja az országot. Most Gyurcsány éppen „nem ünneplésre” szólítja fel a polgárokat. Majd lesz még ingyenmozi március 15-én a Riói kalanddal. A Himnusz avult dal, a koronás címer micisapkára hajaz, az angyalos címeren onanizálnak, újabban a magyargyűlölők az Árpád-sávos zászlót igyekeznek kivonni a forgalomból, és nemzeti mítoszunk madarának, a turulnak próbálják kitekerni a nyakát. Már ekkor gyanakodni illenék, milyen országunk van minékünk, amelyben programmá emelkedhet a nemzeti öngyűlölet. A rendszerváltozás idején megvolt a remény, hogy az internacionalizmus helyére végre saját nemzettudatunk kerül, ami komoly hajtóerőként működik, például a szomszédos országokban. Nem így történt. És, amikor a megosztottságra hivatkoznak, senkinek nem jut eszébe, hogy rossz helyen kereskednek pártok, vallások és filozófiák körül. A helyzet egyszerűbb, egyszersmind bonyolultabb. Teli lettünk nagy hirtelen olyan önkéntes vagy fizetett hitszónokokkal, akik mindegyre bebizonyítják, miféle semmirevaló, semmirekellő, sikertelen nemzet a magyar.
Nem tudok az előző tizenhat évből egyetlen olyan közös ünnepet említeni, amely mögött ne lenne tetten érhető a rombolás szándéka. A merjünk kicsik lennitől a ne legyen nekünk vágyunk, nem vagyunk mi senkik és semmik a világtérképenig. Nem akarom itt filozófusainkat, akadémikus történészeinket és szépíróinkat nevenként felsorolni, akik sportot űznek abból, hogy a magyarokat másodrendű, gyökértelen, mihaszna népnek láttassák. Akiknek múltja barbár, jelene kétségbeejtő, jövője egymillió bevándorlótól függ. Ezt a vélekedést némiképpen enyhítette az Orbán-kormány tudatos nemzetépítő stratégiája, amely nemcsak lakáshiteleket ígért, de megpróbálta a millenniumi ünnepségekkel gyógyítani azokat a spirituális sebeket, amelyeket internacionalista elvtársaink ütöttek a nemzeten. „Merjünk magyarok és büszkék lenni.” Ez a jelszó semmiben nem különbözik bármelyik amerikai, japán vagy ír nemzet alapvetésétől. Mielőtt az idegen szép, lássuk szépnek magunkat, aztán majd jöhetnek a többiek.
Az a fajta tehetetlen depresszió és agresszió, amelyről Kornis Mihály értekezett a tévében, többek között a mi lenézésünkből táplálkozik, hízik és válik tapinthatóan rossz közérzetté. Azért kell ennek hangot adni, mert Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt emberes méreteket kezd ölteni önbecsülésünk eróziója. Nem veszik, vagy nem akarják észrevenni, hogy mekkora rombolást végez a lelkekben az a stílus, amellyel a magyar társadalmat naponta leértékelik. Nem mindegy, hogy a rádiókabaréban hangzik el, hogy nem a zsemle kicsi, hanem a pofánk nagy, hanem a kormány veri a fejünkbe, hogy sokat fogyasztunk. Mihez képest? Mert a szocializmust túlélők nem vakok, és látják, mire jutottak azok a boldog országok, ahol nem a kommunizmus utópiájával kísérleteztek. Nem mindegy, hogy egy lipótmezei ápolt mondja, de jó törött bokával végigmentőzni a fél vármegyét, vagy a felelősségteljes egészségügyi miniszter. Az sem mindegy, hogy a buta irigység, vagy a hivatalos verdikt mondja ki, hogy az orvosok pénzéhes gazemberek gyülekezete. Hogy a szomszédom vagy a törvényt szegő kormánytag prédikál a törvények betartásáról? Hogy Kittike szerint dologtalanok és lusták a tanárok, vagy az oktatási miniszter szerint? Vagy, hogy a „bunkó” nemcsak annak jár ki, aki a lábadra lép a villamoson, hanem a nyilvánosságban elfogadott minősítés lett.
Minden olyan tulajdonságunk, amelyet azelőtt összekacsintós, pad alatti egyetértés övezett: az életrevalóság, talpraesettség, ügyeskedés, túlélő képesség, furfang, elítélendő negatívumokba fordultak. Már nem barátságos, vendégszerető vidámbarakk-lakók vagyunk, hanem kövérre hízott, zabáló, lyukas fogú, ápolatlan, adó- és táppénzcsaló, gyógyszerimádó, potyázó, nyelveket nem tudó, olvasni alig, írni borzalmasan tudó, műveletlen, panaszkodó, kihalófélben lévő konzumidióták lettünk. Akik egész nyüves kis életünkben azon törjük a fejünket, hol az a kiskapu, melyen átsuttyanva becsaphatjuk, átverhetjük, hülyére vehetjük a rendszert a felettünk basáskodókkal együtt.
Szó, ami szó, elég gyorsan vedlettünk át szorgalmas és találékony népből tízmillió röghöz kötött adócsalóvá. Nem kell ehhez nagy ész. Elég egy izmos, de kártékony cselédsajtó, egy csenevész, ám bősz pártocska, s egy olyan kormány, amelyiknek a nemzethez semmi köze. Még az sem igaz, hogy hazaárulók, globalista kiszolgálók csupán, akiknek Magyarország az olcsó munkaerő és a tömegmanipuláció színtere. Hiszi bárki is, hogy a szegény, védtelen cigányokat az agresszív magyarok lincselik sorban? Nem hiszi senki, az igazságot mindenki tudja, de erről a média hivatásból hazudik. Nap mint nap megvádolják a magyar nemzetet, hogy még mindig nem nézett szembe a holokauszttal. Ördögi ebben az, hogy generációk nőttek fel, akiknek semmi közük a második világháború borzalmaihoz, de újra és újra gerjesztik a bűntudatot, és ellenében a ki nem mondott kérdést: miért nem hagynak végre békén bennünket?
Tizenhat évvel ezelőtt mindenki azt akarta, hogy legyen vége valaminek. A puha diktatúrának, a hazudozásnak, a kettős nevelésnek, a tettetésnek, a sunyításnak. Arról nem volt szó, hogy ezek mellé feliratkozik egy újabb fejberúgás: a magyar nemzet állandó leértékelése. Gyurcsány Ferenc és kormánya, benne Kókával, Molnárral, Veressel vagy Hillerrel nem képesek megérteni, hogy bármiféle változtatás, reformtörekvés vagy szivárványos jövőépítés nem megy egy lealázott, becstelennek és kiskorúnak tartott társadalommal. Nem is fogják soha megérteni, hogy a tömegek ma nem feltétlenül a gázszámla vagy az ingatlanadó miatt mennek az utcára. Egyszerűen elegünk lett abból, hogy ötven évig Gyurcsányék előd- és eszmetársai ilyen torz társadalmat kreáltak a jóravaló magyarokból, és az új uralkodó osztály most ezt próbálja folytatni.
Szerintem a társadalom teherbíró képessége kritikus ponthoz érkezett. Nem kéne Gyurcsányéknak tovább próbálkozni újabb és újabb eszement ötletekkel: kiskorúpornó mint a törvényhozás fontos állomása, vagy egymillió ázsiai betelepítése, amihez viszonyítva az egyiptomi hét csapás múló gondolat.
Miért nem jó magyarnak lenni? Szerintem ezért (sem).
