Forrás: 168 Óra

2007.09.24., 2007. évfolyam, 38. szám

szerző: Krug Emília forrás: 168 Óra

címkék: Gábor György, Magyar Gárda, politika, Tamás Gáspár Miklós, vallás, Wildmann János

Miután a Magyar Gárda várbéli avatásán egy református és egy evangélikus lelkész, valamint egy katolikus pap is részt vett, s volt, aki megáldotta a zászlót („ettől rettegjenek a magyarság ellenségei”), a hazai történelmi egyházak ismét kényes szituációba kerültek. A társadalom – köztük a hívők nem jelentéktelen része – furcsállotta az egészet. Ám az elhatárolódás, a politikától való távolságtartás most sem sikerült maradéktalanul. Az ilyen aktusok az esetek többségében megosztják vagy a hallgatás fala mögé kényszerítik a történelmi egyházakat. Az okokat kerestük.

A múlt héten kiderült: válaszul a „rágalomhadjáratra”, szeptember közepétől a Magyar Gárda országjárásba kezd. A meghirdetett fórumhelyszínek között – presszó, hotel, művelődési házak – egy ideig református és katolikus érdekeltségek is szerepeltek. Miskolcon a Lévay József Református Gimnázium Kollégiumában, Nyíregyházán a Református Gyülekezeti Házban, Kecskeméten pedig a Piarista Gimnáziumban tartottak volna Vonáék felvilágosítást. Ám a három intézmény a nyilvánosság nyomására – kétnapos hezitálás után – visszamondta a közreműködést. A hírhedett avatóünnepség után heves nyilatkozatháború indult. A reformátusok, a katolikusok és az evangélikusok határozottan állították: a várbéli ceremónián megjelent lelkipásztorok felhatalmazás nélkül cselekedtek. Mások szerint egy lelkipásztornak nem lehet „írói munkássága”, valamiképpen közösségét képviseli.

Egyedül az evangélikusok említették: „Aggódunk a kicsi, de hangos radikális csoportok megjelenése miatt, elutasítunk minden olyan jelképet, viseletet, szóhasználatot, ráutaló magatartást, mely a legkisebb mértékben is a nemzetiszocialista és hungarista mozgalmak nemtelen hagyományaira utal.” És hozzáteszik: „Felelőtlennek tartjuk ugyanakkor azt a gyakorlatot, mely politikai szándékoktól vezérelve marginális jelenségeket túldimenzionál.” Majd gyorsan rátérnek a kormány felelősségére (őszödi beszéd, rendőri brutalitás satöbbi).

A reformátusok ellentámadásba mentek át, amibe a végén belefért némi szoft fenyegetőzés is. Intézményes figyelemelterelés zajlik, szó sem esik „a társadalombiztosítás és a nyugdíjrendszer koncepciótlan” átalakításáról, a költségvetési gondokról, a határon túli magyarság ügyéről. Ergo: „A Magyar Köztársaság kormánya mindent megtesz annak érdekében, hogy a tavalyi októberi eseményekhez hasonló történéseket váltson ki.” Értjük.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nehezményezi az őket ért „igazságtalan, méltánytalan és durva” támadásokat, és értetlenül áll „az időzített egyházellenesség hulláma előtt”.

Tamás Gáspár Miklós: Politikai tartalmakkal telítődik az egyház (Fotó: Nehéz-Posony Kata) „A papnak nem volt plébániája, nem állt egyházi szolgálatban. Ebből látszik, hogy az egyháznak problémája van vele – kezdi Wildmann János, az Egyházfórum főszerkesztője, a PTE BTK vallásszociológiai kutatócsoportjának vezetője. – A hivatalos katolikus válasz a helyzetnek megfelelő. Azt üzeni: nincs közünk hozzájuk, távolságot tartunk, de nem akarjuk feszíteni a húrt, hisz akadhat a hívők között, aki rokonszenvezik a gárdával. Őket sem akarjuk elidegeníteni. A gárda filozófiai hátterével nem is foglalkoztak. Úgy látom: az ügyet, ha kell, újra meg fogja vizsgálni a püspöki konferencia.”

Vagyis az egyház mérlegel. Kicsit ide, kicsit oda. Nem mindig egyenlően. Az ugyanis – Wildmann kutatásai alapján – egyértelmű, hogy a rendszeresen templomba járók döntő többsége jobboldali szavazó. A kisebbség pedig hallgat. Itt nem szokás kifütyülni a másikat.

A közgazdász és teológus – a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány egykori tanácsadója – jónak tartja, hogy a közleményekben az egyházak a társadalompolitikai helyzet elemzésére is vállalkoztak. „A gárda nem véletlenül most jött létre, és nem három-négy éve. Látni kell mögötte a kormány hitelvesztését, a liberális gazdaságpolitika hibáit, az elszegényedést. Az egyházon belül egyre többen vannak, akik korábban ugyan nem támogatták a jobbra húzó politikát, de mára látják, mit tesz a bal- és liberális oldal az országgal. A tiltakozó hullám erősödik. Például a nagycsaládosok között.”

Wildmann János: A gárda nem véletlenül most jött létre (Fotó: Bazánth Ivola) Wildmann ugyanakkor kritikusan szemléli az egyházi vezetők politikai kereszténységét is. „Az elmúlt tíz évben jó részük rendszeresen arányt téveszt, nem tud szabadulni az évszázados, bár a politika függvényében változó tartalmú államegyházi modelltől. Sőt, sok esetben a keresztény identitást is gyakorlatilag politikafüggővé teszik.”

Elég a közelmúltra visszatekinteni. Emlékezhetünk a kampányban a szószékekről elhangzó kortesbeszédekre, arra, hogy akadt buzgó plébános, aki a beszédes püspöki körlevél hívószavai – haza, nemzet, család – alapján Keresztény választási tanácsadót szerkesztett. De nem segített sem a 2006-ra meghirdetett katolikus imaév a nemzet megújulásáért, sem a kaposvári Balás Béla püspök által Orbán Viktornak adományozott stilizált pásztorbot, sőt a kórházakban osztogatott, a Fidesz-elnök oltalmazásáért könyörgő ima sem. Győzött „a gonosz”.

Meg az „értékvesztett társadalom” – ahogy a lakosságot első indulatában Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára értékelte. (Őt ismerői némi iróniával csak „fideszes püspöknek” nevezik.) Szerinte lelkifurdalást kell érezniük azoknak, akik egyházuk ellen támadnak.

De legyünk igazságosak a harcos katolikusokkal. Korántsem meglepő ugyanis, hogy a pár éve lecserélt református vezetés a mai napig megtűri soraiban a Hegedűs- klán utolsó képviselőjét, ifjabb Hegedűst, aki magabiztosan húzhatja a harangot a Szabadság téren az MTV ostromakor, dedikálásra hívhatja a holokauszttagadó David Irvinget, és árpádsávos zászlóval dekorálja a templomot.

Gábor György: Fertelmes politikai giccs alakult ki (Fotó: Riskó Gáspár) Az evangélikusok mértéktartóbbak. Tény, méretüknél fogva ők nem igazi célpont a jobboldal számára. „Számít, hogy nyitottabbak a külföld felé, szoros német kapcsolatokat ápolnak” – magyarázza Tamás Gáspár Miklós. Szerinte a jobboldal és a katolikus egyház összeborulása „89 utáni kelet-európai sajátosság. „Ott folytatták, ahol 1945 előtt abbahagyták. Csak hát kisebbek lettek, ami radikalizálódással jár. A Fidesz újat nem talált ki, csupán a Horthy-hagyomány »jó keresztény, jó magyar« sablonját használta, ahogy a baloldalon továbbra is az antifasiszta identitás áll a középpontban.” TGM szerint fölösleges is elhatárolódást várni. Maga az egyház része a jobboldalnak, tántoríthatatlanul menetel vele. „Magyarország pedig vallástalan ország, így politikai tartalmakkal telítődik az egyház, amely a helyes helyett a hasznosat képviseli.”

Tomka Miklós vallásszociológus századokkal korábban keresi az egyházak politikai helyfoglalásának gyökerét. „Az evangélikusok a reformáció óta a vallást elválaszthatónak tartották a földi élettől, a politikától. Utóbbiba nem is szóltak bele. Így történhetett, hogy a német evangélikusság nagy része lelkesen odaállt Hitler mellé (állampolgárként), miközben (hívőként) otthon imádkozott.” Tegyük hozzá, kisebbik részük Bonhoeffer teológust követve lépett fel a Führerrel szemben. (Bonhoeffer részt vett egy Hitler elleni merénylet szervezésében, s kivégezték.)

Tomka szerint a reformátusság a Habsburgok mellett álló (aulikus) nyugati katolicizmussal szemben a nacionalizmus hordozója volt. „A hatalmi pozíciójukban ellustult katolikusokkal ellentétben ezért is aktívabbak.”

Donáth László: Az elhatárolódás teológiai kérdés (Fotó: Bazánth Ivola) Ám jött a világháború, Trianon, a Horthy-korszak és a szocializmus. Az egyháznak (ahogy a mindenkori politikai elitnek) egyik korszakkal sem sikerült elszámolnia. „1945 és „90 között nem akadt egyházi ember, aki a hatalommal érdemben szembehelyezkedhetett – mondja Donáth László evangélikus lelkész, szocialista országgyűlési képviselő. – Ezt kellett volna vállalni és hordozni.”

„Fertelmes politikai giccs alakult ki – summázza Gábor György filozófus -, amely szerint az összes jobboldali mintha mind derék, istenfélő és templomjáró, az összes baldali és liberális pedig ateista, antiklerikális volna.”

A katolikus klérus a rendszerváltás során az utolsó pillanatig nem volt hajlandó a vezetéssel tárgyalni, védte „állásait”, a szocializmusban szerzett pozícióját, majd gyorsan érdekszövetségre lépett a győztes jobboldallal. Bár az alkotmány szelleme utal az egyházak és felekezetek jogegyenlőségére és arra, hogy az állam mindegyiktől egyenlő távolságot tart, már Antall idején megindult a történelmi egyházak számára egyre nagyobb konkurenciát jelentő kisegyházak, a „szekták” elleni burkolt hajsza. Először a krisnások, a Jehova tanúi, az Orbán-kormány idején a Hit Gyülekezete került terítékre.

Eközben a baloldal – rossz lelkiismerete okán – kompenzált. Horn Gyula 1997-ben megkötötte a vatikáni paktumot a katolikus egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, a támogatásokról és a jelentős adókedvezményekről, amelyeket az állam egyoldalúan nem szűkíthet. A költségvetés a többi „történelmi egyházat” hasonló feltételek mellett támogatja.

De a választásokon nem hozott szavazatokat a Horn-féle egyházpolitika, az egyezményt már Orbánék ültették át a gyakorlatba. Alaposan túlteljesítettek. A miniszterelnök javaslatára a történelmi egyházak ötezresnél kisebb lélekszámú településeken szolgáló lelkipásztorainak az állam 2002-től fizetéskiegészítést nyújt. A költségvetés kiegészítő támogatást folyósít a népszámlálási adatok alapján becsült – valószínűleg hamis – arányok szerint.

Tomka Miklós: A reformátusok aktívabbak (Fotó: Bazánth Ivola) „A jobboldali elmélet szerint a változékonyság bizonytalanságot eredményez – véli Gábor György -, ami ellen stabil, isteni eredetű, tehát öröknek mondott erkölcsre támaszkodó jogi apparátussal kell fellépni. Amelyet aztán jogi és morális normatívaként kívánnak mindenki elé állítani, függetlenül a másik hitétől, meggyőződésétől. Csakhogy a demokratikus világ értékek, hitek pluralizmusára épül. Kinek a joga eldönteni, hogy a katolikus egyház abortuszfelfogása az érvényes norma? Ez a fajta identitáskeresés hamis nosztalgiákat szül. Mintha a katolikus egyház a francia forradalom után elveszített pozíciójának visszaszerzésére törekedne, a trón és az oltár ismételt összeboronálására.”

De a politizáló egyház sokat kockáztat. Négyévente a bukást (megszégyenülést). És állandóan ott lebeg a fenyegetés: a mindenkori kormányzatnak joga van-e átalakítani a pénzügyi juttatások rendszerét, amely közvetett pártfinanszírozásnak is beillik? És ha az egyház minősíti, adott esetben lejáratja ellenfeleit, akkor tűrnie kell a vaskosabb kritikát is. A végítélet hirdetése helyett előbb érvelni kell.

„Az egyháznak – magyarázza Gábor György – a keresztény hagyomány alapján kötelessége (lenne) fellépni, ha az emberi méltóságot éri támadás. Akkor is, amikor a »buzikat a Dunába, zsidókat meg utána« rigmust skandálják. Hol marad ilyenkor a politizáló egyház?”

Donáth László szerint az egyházak csak mímelik az elhatárolódást, amelyben nincs sem lélek, sem gondolat. Mint aki elmegy gyónni, de nem bánja a bűnt. „Az elhatárolódás teológiai kérdés. A keresztény ember mindenkitől szabad, de a szeretet által mindenkinek alávetett. Jól vagy rosszul, döntenie kell, s majd Isten ítél felőle. Az egyház hivatása – politikai és gazdasági alávetettségéből felemelkedve – ösvényt mutatni a másik emberhez.” És nem a szavazófülkéhez.

One Response to “Gyónják, de nem bánják”

  1. barat

    Az egyházak gyónnak,büneiket viszont igazából sohsem bánják meg, pedig a kirekesztéshez, rasszizmushoz, fasiszta eszmékhez való közeledés önmaga is egy óriási bűn ugy a kirekesztettek mint a magyarnak mondott többséggel szemben. Ez a kétarcuság amivel most az egyházak részéről találkozunk már a második világháboru alatt megnyilvánult és lejáratta a Vatikánt valamint a nemzeti vallási közösségeket is. Hiszen a Holocaust nélkülük nem valósulhatott volna meg. A papság között voltak rendes emberek, akik nem értették Vatikán szavát és vallási meggyőződésből segitettek bajbajutott társaknak, akár zsidók vagy cigányok voltak. Ma is igy van, akad néhány pap, aki nem tud azonosulni a jelenlegi jobboldal eszmeiségével és önmagát kirekeszti az egyháztól.
    Mindezek tükrében ugy érzem, hogy ha nem tanultam volna a törvénytiszteletet, akkor nyiltan bevállalnám, hogy az adómnak azt a részét, amit vélhetően az egyházaknak juttatják el, azt egyszerüen nem fizetem be, mert ilyen körülmények között erre nem vagyok hajlandó. Egyébként sem értek egyet azzal hogy az állam bácsi az adófizetők pénzéből támogassa az egyházakat. Régen is fentartottak egyházak iskolákat, kórházakat, gondoskodtak idős hiveikről és mindezt saját bevételeikből tették. Az iskolákban ma már lehet tandijat szedni, kórházakat pedig különböző forrásokból lehet rfentartani. Semmi akadálya annak, hogy ha valaki hivő, akkor fizessen egyházi adót és abből fizessék a papot, a templomot az iskolát stb. Szervezhetnek adomány gyüjtő partikat, amiket konkrét célokra hirdetnek meg stb. Szóval a pénzgyüjtésenek sok módja van, de én ugy érzem, hogy mint az egyik kirekesztett nem kivánom a nehezen megkeresett forintokat az ellenséges egyházak felvirágoztatására azon eszmék terjesztésére forditani. ezt ne tőlem várják.