2007.02.02., 2007. évfolyam, 5. szám
szerző: Aczél Endre forrás: 168ra
cimkék: glóbusz, Hezbollah, Libanon
Újabb polgárháború sötét árnyai jelentek meg Libanon fölött. A tudósításokban immár közhelynek számít, hogy „a Közel-Kelet Svájca”, amely 1975 és 1990 között megélt már egy tizenöt éves belharcot, a szakadék szélén táncol. De ebben a mai állapotban a jelek szerint több az idegenkezűség, mint a hajdaniban volt.
A múlt héten utcai harcok voltak Bejrútban és az ország más részeiben, néhány halottal és több száz sebesülttel. Éjszakai kijárási tilalmat kellett életbe léptetni ahhoz, hogy a hadsereg helyre tudja állítani a rendet. De az erőszaknak ebben a régen látott fellángolásában nemhogy a libanoniak, a külső szemlélők számára is nyilvánvaló volt: az „előző” polgárháborúhoz képest alapvetően megváltoztak a törés-, illetve frontvonalak. Akkor keresztények és muszlimok álltak egymással szemben, most gyakorlatilag csak muszlimok. Szunniták és síiták, szakasztott úgy, mint Irakban.
Itt azonban álljunk meg. Az ilyen természetű frontális összeütközések elengedhetetlen feltétele, hogy a központi kormány és az államhatalom intézményei gyöngék legyenek és tehetetlenek. Ha a demokrácia nem működik, ha annak láncszemei iránt nincs feltétlen bizalom, akkor az emberek tömegesen sodródnak a vallási, törzsi vagy éppen etnikai alapú „csordaképződmények” felé. Akkor – és most tekintsük a konkrét helyzetet – nem libanoninak és demokratának érzik magukat, hanem szunnitának, síitának, maronita kereszténynek, drúznak, sőt adott esetben (mivel ezek is törzsekre, klánokra tagolódnak) még szűkebb identitásúnak.
A polgárháború után sikeresen újjáépülő Libanon úgy-ahogy újrafoltozott demokráciáját akkor érte súlyos csapás, amikor – csaknem két éve ennek – szíriai közreműködéssel meggyilkolták Rafik Haririt, az ország miniszterelnökét. Igaz ugyan, hogy a gyilkosság nyomában felcsapó népharag kiűzte az országból az ott évtizedek óta helytartóként tevékenykedő szír hadsereget, de Hariri utódja, a hozzá nagyon közel álló Fuad Sziniora kénytelen volt együtt kormányozni azokkal, akik utcai tüntetéseken álltak ki a szírek maradása mellett (!), és akik hamarosan rászabadították az országra az izraeli hadsereget.
Természetesen a Hezbollah nevű síita szervezetről van szó, amely egyszerre politikai párt és jól felszerelt magánhadsereg; s amely tavaly nyáron kiprovokálta a Libanon elleni, súlyos pusztítást előidéző izraeli bombatámadásokat.
A vétó joga
A minapi utcai harcok mögött az a politikai válság keresendő, amely a Hezbollah és Izrael háborújának másnapján robbant ki.
Viszonylag egyszerű képletről van szó. Az általa megnyertnek nyilvánított háború egyrészt rendkívüli módon feldagasztotta a Hezbollah öntudatát, másrészt visszaszorította libanoni – területi – befolyását. A háborúig ugyanis Dél-Libanon e szervezet szabad vadászterülete volt; ott csak az ő politikai és katonai kontrollja érvényesült. E területet azonban előbb elfoglalta az izraeli hadsereg, majd a béke fejében átadta a libanoni központi hatóságoknak és a nem túl ütőképes libanoni haderőnek. A Hezbollah támaszpontjai eltűntek.
E perctől kezdve lehetett számítani arra, hogy a síita szervezet figyelme a központi hatalom felé fordul, és Bejrútban próbálja kárpótolni magát azért, amit Dél-Libanonban elveszített. Ez az igyekezet néhány hónappal ezelőtt követeléssé formálódott. A Hezbollah „kivonta” a kormányból saját (és a vele szövetséges, szírbarátnak minősíthető erők) minisztereit, és – különféle tiltakozó megmozdulások, Sziniora-ellenes fellépések szervezése mellett – előállt azzal, hogy a kormányt a miniszterelnök az ő szája íze szerint alakítsa át. Azaz: a miniszterek egyharmada plusz egy fő képviselje a Hezbollah-tábort – amiben nem a számszerűség az érdekes, hanem a hozzá tapadó jog. A vétó joga. Ennyi „nem” szavazat kell ugyanis ahhoz, hogy a kormány egyetlen döntést se tudjon meghozni a Hezbollah egyetértése nélkül.
Azóta Libanonnak „csonka kormánya” van, ami alkotmányellenes állapot. Az alaptörvény ugyanis előírja, hogy az egyes felekezeteket, etnikumokat milyen arányban kell a kormányzásba bevonni. Ez ma a Sziniora-kormánnyal szembeni engedetlenség fő hivatkozási alapja.
Mint látható, ezt az állapotot mesterségesen állították elő. És nincs olyan megfigyelő, elemző, aki ne értene egyet azzal, hogy a kormány működésének ellehetetlenítésében nem annyira a Hezbollah szabad akarata, mint inkább Irán és Szíria szándékai érvényesültek. Ez ugyanis egy „helyettesek útján vívott háborúnak” látszik, mely tétel azzal a szimpla illusztrációval is alátámasztható, hogy Sziniora Nyugat-barát kormányát, Libanon laikus és demokratikus rendszerét az Egyesült Államok és Franciaország, míg a Hezbollah-tábort Irán és Szíria támogatja, pénzeli, és nem mellékesen: fegyverzi.
A frontvonalak tehát alapvetően nem Libanonban, hanem azon kívül húzódnak, és valószínűleg teljesen függetlenül attól, hogy Sziniora kormánya a síita Hezbollahhal szemben az ország szunnita többségére támaszkodik. Síiták és szunniták lőnek ugyan egymásra, de a „történet” nem erről szól, hanem arról, hogy Irán Libanonban akarja megverni az Egyesült Államokat (s tágabb értelemben a Nyugatot), amellyel önnön nukleáris programja miatt súlyos konfliktusban áll. Meg arról, hogy a „küldetéses” iráni klerikális rendszer ugyanitt remél pozíciókat szerezni azzal az állammal – Izraellel – szemben, amelyet az Egyesült Államok meghosszabbított karjának tekint a Közel-Keleten, s amelyet elpusztításra ítélt. Sziniora miniszterelnök szerint csakis Iránon múlik, hogy Libanon területe ne váljék csatatérré.
Mindez a politika szférájába írható. Ám – hogy ne legyen ennyire egyszerű a dolog – nyugtázni tartozunk, hogy létezik az iráni szándékoknak egy ugyancsak sötét olvasata, amely történetesen nem Washingtonból, Párizsból, Tel-Avivból vagy Bejrútból ered, hanem Szaúd-Arábiából. A gazdag és a szunnita világban páratlan befolyással rendelkező szaúdi rendszer szeme előtt ugyanis nem annyira Irán, mint inkább a síita felekezet agresszív terjeszkedésének távlata lebeg.
Hol a határ?
Az iraki háborúig az Iránt uraló síiták uralmi pozíciói gyakorlatilag Iránra korlátozódtak. Szaddám megdöntése óta azonban Irakban az addig elnyomott síita többség vette át a diktátor által pártfogolt szunnita kisebbség uralmi pozícióit, s ehhez a „térfoglaláshoz” társulhatna most – a Hezbollah révén – Libanon.
Hogy ez a perspektíva milyen riasztóan hat a szaúdi udvarban, alátámasztható egy ritkaságszámba menő királyi interjúval. Abdallah, a szaúdi uralkodó ugyanis a kuvaiti Al-Szijassza című lap hasábjain épp a múlt hét végén intézett alig burkolt, jól kódolható figyelmeztetést Iránhoz: hagyjon fel a síitizmus terjesztésével a szunniták uralta arab világban.
A király nyilván döntően perzsa – tehát az arab világban gyökértelen – „elhajlásnak” tekinti a síita felekezetet, ennélfogva – immár konkrétabban – attól is óvta az iráni papi rendszert, hogy beavatkozzék az arabok politikai ügyeibe. Az izraeli- palesztin válságot maguknak az araboknak kell megoldaniuk, mondta, hozzáfűzve: nem kívánunk erőt meríteni mások erejéből. Ez megint egy könnyen kódolható utalás volt arra, hogy az irániak Arab-Palesztinában a Hamasz nevű terrorszervezetet támogatják, amely – függetlenül e minőségétől – szunnita irányzatú…
Voltaképp azt kell mondanom, Abdallah súlyosan elítélte az egész iráni politikát. A síita „hittérítésről” az volt a véleménye, hogy eleve kudarcra van ítélve; Teherán egyéb lépéseiről pedig az, hogy bajt hoznak az egész arab világra, kivált azonban az öböl térségére, ahová Bush – mint tudni – újabb amerikai fegyvereket irányított. „Mi mindig tudtuk, hol a határ, ti nem” – üzente a szaúdi uralkodó Teheránba.
