Orbán Viktor Brüsszelben megismételte strasbourgi kijelentését, hogy az unió ne nyújtson segítséget azoknak a kormányoknak, amelyek nem szakítanak a kommunizmus erkölcsi örökségével. A Fidesz elnöke azonban továbbment; közölte, Közép-Európában ma nem a szélsőjobb, hanem a régi kommunista hatalomgyakorlási módszerek újjászületése az igazi veszély. Debreczeni József arra figyelmeztet, az elmúlt hetek eseményei ennek éppen az ellenkezőjéről győzhették meg az embereket.
Orbán Viktor szerint minden hazugságnak megvan a maga ára, valakinek ki kell fizetnie a számlát, s most a magyar polgárok fizetik meg ezt az árat a megszorító intézkedések formájában. „A jövő évi költségvetés nem más, mint egy hazugság ára” – közölte Orbán csütörtökön Brüsszelben. A Fidesz elnöke a Konrad Adenauer Alapítvány és az Európai Parlament magyar néppárti delegációja által rendezett konferencián beszélt; s megismételte két héttel ezelőtti strasbourgi gondolatmenetét. Ismét felszólította az Európai Uniót, hogy ne nyújtson segítséget a kommunizmus erkölcsi örökségével nem szakító kormányoknak. Orbán ugyanakkor külön kiemelte, hogy Közép-Európában nem a szélsőjobboldali eszmékből vagy az ilyen típusú politikai erők újjászületéséből származik az igazi veszély, ezek ugyanis nem játszanak befolyásos szerepet. Úgy vélte, a demokráciára nézve az igazi kihívás a régi kommunista hatalomgyakorlási módszerek újjászületése, hiszen a szélsőbaloldali tradíciók évtizedekre megfertőzték a társadalmat, ami valóban súlyos örökség. Mindennek lényege Orbán szerint nem más, mint politikai és gazdasági monopóliumok létrehozásának szándéka, a hazugság, a korrupció és az erőszak alkalmazása a hatalomra jutás és a hatalom megtartása érdekében.
Ez a beszéd is inkább a belpolitikai hatalmi játszma része – mondta lapunknak a beszédről Debreczeni József. Ami a posztkommunista veszélyt illeti, a politológus bevallotta, 1994-ben, amikor az MSZP először kormányra került, ő is tartott ettől, a gyakorlat azonban bebizonyította, az utódpárt betartja a demokrácia szabályait. Debreczeni szerint Orbán állításának épp az ellenkezője igaz, hiszen évtizedek óta nem kellett a magyar társadalomnak a maihoz hasonló szélsőjobboldali jelenségekkel szembenéznie. Az utóbbi másfél évtizedben előfordult ugyan, hogy tüntetések szónokai, résztvevői antiszemita jelszavakat skandáltak, Trianont emlegették, a baloldaliakat a nemzet ellenségének kiáltották ki, de az effajta összejövetelek viszonylag kevés embert vonzottak. Emlékeztetett arra, hogy a MIÉP egyetlen cikluson át lehetett parlamenti párt, akkor is alig lépte át a bejutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt. Mára azonban változott a helyzet, a Fidesz ugyanis a választási siker reményében magához vonzotta a radikális szavazókat. Amikor pedig Orbán elérkezettnek látta az időt, politikai küzdelmeihez fel is használta a szélsőségeseket. Kimondott, majd visszavont kijelentéseivel, dupla fenekű mondataival hónapok óta tüzeli ezeket a csoportokat – mondta Debreczeni. A Fidesz-elnök nem véletlenül vont a nyilvánosság előtt párhuzamot 1956 és a 2006 között, tudatosan kommunistázott és ütött meg eddig szokatlan hangot. Mindezzel sikerült elérnie azt, hogy a rendbontók ugyanazt követeljék, mint a Fidesz, legfeljebb más stílusban. Azzal is bátorította a szélsőséges tüntetőket, hogy október 6-tól nap nap után a Kossuth térre hívta „ötórai teára” híveit, a fideszes vezetők pedig a rendbontóktól néhány méterre igyekeztek a végsőkig felkorbácsolni szimpatizánsaik indulatait. Debreczeni szerint Orbán mindvégig szinte megértően figyelte az eseményeket, többek között azt is, amikor fideszes képviselők heccelték a Kossuth téren gyülekezőket.
Még hogy Közép-Európában nincs szélsőjobboldali veszély, csak körül kell nézni – kezdte Fodor Attila, aki szerint Orbán nem a valós helyzetet vázolja. A politológus elmondta, Lengyelországban jobboldali, rendpárti kormány irányít, amelyet kívülről ultranacionalista, unióellenes szélsőségesek támogatnak. Szlovákiában a többek között kisebbségellenességéről elhíresült Slota pártja is tagja a koalíciónak; a cseheknél, akár nálunk, szélsőséges párt ugyan nincs a parlamentben, de létezik olyan párt, amelyik támogatást nyújt ezeknek az erőknek. Az „egy a tábor, egy a zászló” jelszóval kialakított egységben helye van a szélsőjobbnak is – vélekedett a politológus. Hozzátette, ennek jegyében támogatott nem egy kerületben, településen közös polgármesterjelöltet a Fidesz, a KDNP, a Jobbik Magyarországért Mozgalom, valamint a MIÉP. Fodor szerint Orbán brüsszeli mondataival részben a hazai, illetve a nemzetközi közvéleményt akarta megnyugtatni, ezért igyekezett kicsinyíteni a jobboldali szélsőségek okozta nehézségeket. Úgy tűnik, ismét középre akar húzódni, mert kiderült, a magyarok többsége nem szeret utcára vonulni, irtózik a hangoskodóktól. A világ előtt is le akarja magáról rázni a szélsőjobbot támogató politikus bélyegét, és a történtek miatti felelősséget igyekszik másokra tolni – tette hozzá Fodor Attila.
Orbán mondandóját cáfolta közvetett módon a Der Standard című osztrák lap; írásuk szerint ugyan nem a Fidesz-elnök utasítására cselekszik a csőcselék, de a jobboldali-populista ellenzéki vezető – aki egymás után két parlamenti választást is elveszített, és minden vereség után felvetette a hatalmi kérdést – döntően járult hozzá a politikai-társadalmi légkör elmérgesedéséhez. Orbán számára ugyanis a zavargások, az ellenségeskedések biztosítják a politikai túlélést. A cikkíró úgy vélte, a Fidesz-vezér, akár a feszültség fokozásából élő többi populista politikus, kettős játékot játszik. Szavakban békeszeretetet esküszik, emellett azonban gesztusokkal, állásfoglalásokkal fűti tovább a hangulatot. Olyan világos állásfoglalást sem lehetett tőle hallani, amely szerint szeretné, ha végre eltűnne az utcákról a jobboldali csőcselék. Ehelyett a pártelnök és a Fidesz inkább erősítették a ki nem mondott összetartozást.
Ezt az értékelést támasztja alá az is, hogy a szeptember 17. óta tartó tüntetéseken az ellenzéki párt több parlamenti képviselője is megjelent. Wittner Mária kitartásra és összefogásra buzdította a demonstrálókat. A volt halálraítélt egyik este néhány száz ember előtt verset olvasott fel a Kossuth téren, amely arról szólt, hogy 50 évvel ezelőtt éppen olyan agresszívan lépett fel a karhatalom a szabadságra vágyókkal szemben, akár ma. Az utcai politizálásban a parlament korelnöke, az ugyancsak fideszes Horváth János is részt vett. Debreczeni József ezzel kapcsolatban megjegyezte, nem véletlenül hagyta szó nélkül mindezt a legnagyobb ellenzéki párt, s tűrték azt is, hogy Kelemen András a tüntetők egy csoportjához csatlakozva alkotmányozó nemzetgyűlést, ideiglenes kormányt követeljen. Azt az Ékes Ilonát sem figyelmeztették, aki elismerte, hogy a tüntetők egyik hangadójával, a szélsőséges akcióiról elhíresült Tomcattel (polgári nevén Polgár Tamás) tartott kapcsolatot. Demeter Ervin, az Orbán-kormány titokminisztere pedig állítólag Grespik Lászlóval, a Kossuth tériek jogi képviselőjével találkozott.
A zavargások kezdete óta a legnagyobb ellenzéki párt szellemi holdudvarához tartozó értelmiségiek ugyancsak gyakran megjelentek az Országház előtt, hogy igyekezzenek úgymond programot adni a népnek. Makovecz Imre még petíciót is aláírt és szózataival az egybegyűlteket heccelte. Az államtól túl sokat váró, csalódott polgárokat – politológusok szerint – a jelek szerint megfelelően tudta a háttérből mozgatni a Fidesz; az a párt, amelyiknek mára sikerült elszívnia a szavazókat a MIÉP-től és a Jobbiktól is. A szakemberek úgy vélték, a voksokat vadászó, hatalomra törő Fidesz elérte, hogy olyan csoportok is átpolitizálódtak, amelyek eddig csak a lelátókon üvöltöztek. Megtapasztalták, hogy lehet randalírozni, mert nem minden párt mond ítéletet fölöttük ezért. Az ellenzék nagyobbik része, ha kell, melléjük is áll, engedi, hogy a parlamenti demokrácia kereteit feszegessék, és csupán akkor csitítja a rendbontókat, amikor az érdekeiket sértik. Debreczeni úgy vélte, ennek eredménye az, hogy felmérések szerint az emberek 11 százaléka vallja magát nyíltan szélsőjobboldalinak. Hozzátette, amíg Orbán lesz a jobboldal vezére, nem várható javulás. Legfeljebb az fordulhat elő, hogy taktikai okokból mérsékli híveit, de a randalírozókra sajnos szüksége van.
Keretes cikkek
A néppárt rendszeresen elítéli a kommunizmust
2004 februárjában a konzervatív pártokat tömörítő Európai Néppárt (ENP) kongresszusa a totalitárius kommunizmust elítélő határozatot fogadott el, ezt azonban szándékaik ellenére mostanáig nem sikerült az Európai Parlament napirendjére tűzni. Idén nyáron a képviselő-testületben tartott néppárti tanácskozás balti résztvevői a szovjet totalitárius rendszer természetét föltáró nemzetközi vizsgálóbizottság fölállítására tettek javaslatot. Az eszmecserén a német Hans-Gert Pöttering frakcióvezető azt mondta: a 20. század két totalitárius rendszerét együtt és egyforma eréllyel kell elítélni. 2005 februárjában három konzervatív EP-képviselő – köztük a fideszes Szájer József – levélben kérte Franco Frattini bel- és igazságügyi biztost, hogy a náci jelképek használatára vonatkozó tilalmat terjesszék ki a kommunista szimbólumokra is. Nagy fölhördülést keltett az Európai Parlamentben, amikor idén júliusban, a spanyol polgárháborúról szóló megemlékezésen egy lengyel független képviselő úgy fogalmazott: „A spanyol hadseregnek és Francónak köszönhetően a keresztény Spanyolország elleni kommunista támadást sikerült meghiúsítani (…) A keresztény Európa ma ismét vesztésre áll az ateista szocialistákkal szemben, és ezen változtatni kell.” Az 1956-os forradalom 50. évfordulóján tartott strasbourgi megemlékezésen a független olasz Luca Romagnoli is fölszólalt, és bírálta Gyurcsány Ferenc szocialista kormányát, a magyar forradalmat annak idején megbélyegző olasz kommunistákat és az új magyar elitet, amely „56 és a kommunista jelképek árnyékából” emelkedett ki.
Nyugaton is a szélsőjobb a veszélyesebb
Igaz ugyan, hogy az Európai Unióban akadnak szélsőséges tanokat hirdető csoportok, de az eddigi tapasztalatok azt mutatták: a szervezet van annyira erős, hogy felülkerekedjen az extremitásokon. Nem könnyű meghatározni azt sem, mit nevezünk szélsőjobbnak és szélsőbalnak. Ennél még nehezebb megadni a választ arra: mely politikai erőre gondol az, aki posztkommunistákat emleget? Netalán az olasz kormányra, amelynek első embere Romano Prodi, az Európai Bizottság volt elnöke? Tény, hogy kabinetjében helyet kap az egykori „kommunista” politikus, Massimo D”Alema. Túlzás lenne Prodi kormányára ráfogni, hogy „üzleti monopóliumokkal, csalásokkal, hazugságokkal” tartja fenn magát, különösen, hogy elődje nem volt más, mint Silvio Berlusconi, akinek kétes üzelmeiről már könyvek és cikkek garmadája jelent meg. Franciaországban 2002 óta nincs kormányon baloldali párt, s ugyan Lionel Jospin kabinetjében szóhoz jutottak a kommunisták is, Brüsszel kiválóan együtt tudott működni a balközép kormánnyal. Hagyományos szélsőbal létezik Németországban, igaz, a kormány létét, a közéletet nem fenyegeti jelenléte. A német alkotmányvédelmi hatóság szélsőbaloldali szervezetnek minősíti az Antifasiszta Akció (AA) országos ernyőszervezetét. Hivatalosan úgy értékelik, hogy az AA helyi milíciái akár erőszakos cselekményekre is készek, amint azt május elsejei akcióik is tanúsítják. Az 1980-as évek óta rendez demonstrációkat Berlinben az AA, a tüntetések során nem ritkák a súlyos zavargások. 1987. május elsején az akkor még megosztott város Kreuzberg negyedéből a rendőrségnek hosszú órákra ki kellett vonulnia, mert képtelen volt szavatolni az állomány testi épségét. Az első komoly „fellángolást” követően a kivezényelt rendőri csapaterő már minden évben képes volt kezelni a kilengéseket, a néhány ezer tüntető ennek ellenére rendre komoly anyagi károkat okoz. Sokkal inkább aggasztó a szélsőjobb európai megjelenése. Németországban a fasizmus bukása óta eltelt évtizedekben a szélsőjobboldalnak számos pártja volt, de különösebb politikai súlyra egyik sem tudott szert tenni. A jelenleg is létezők közül a Német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) a legrégibb és legjelentősebb. Az NPD a lehető legszokványosabb szélsőjobboldali-neonáci párt. Az 1964-ben alapított szervezet a nem német származásúak kiutasítását, a németek minden szempontból való előnyben részesítését szorgalmazza. Antikapitalista, de gazdag vállakozók támogatják, antiszemita, bár ezt az érvényben lévő törvények miatt csak módjával hangoztatja. A NATO-ból és az unióból való kilépést követeli és a német márka újbóli bevezetését. „Természetesen” a halálbüntetés újbóli bevezetése mellett van, fellép az „egyoldalú történelmi bűnbánat”, vagyis a német fasizmus megbélyegzése ellen. Az egyoldalúság emlegetésébe persze belefért, hogy képviselői a szász parlamentben nem voltak hajlandók egyperces néma felállással tiszteletet adni a II. világháború összes áldozatának, és csak az 1945-ös drezdai bombázás német halottairól kívántak megemlékezni. Jóllehet, Franciaországban már most mindenki a jövő évi elnökválasztásra figyel, s arra, valóban Nicolas Sarkozy vív-e majd ádáz küzdelmet a szocialista Ségolene Royallal, távolról sem mellékes, miként szerepel a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen, aki a legutóbbi elnökválasztáson második lett. Nem valószínű ugyan, hogy megismétli akkori szereplését, de figyelemre méltó, hogy népszerűsége meghaladja a 18 százalékot, ami az utóbbi tíz év legjobb eredménye. (2001 júniusában, az elnökválasztás előtt egy évvel 9 százalékon állt!!) Hogy lehet ennyire népszerű a 78 éves politikus? Sokan még ma is úgy vélik, ő az egyedüli, aki hatékony választ tud adni a bevándorlás problémájára. Más szóval kiutasítaná az országból a menekülteket, s szigorítaná az állampolgárság megszerzésének feltételeit. Az idegengyűlöletre építő populizmusa mellett a politikai elittel szembeni támadásai is kedvező visszhangra találnak egyes – szegényebb – rétegek körében. Bár 36 százalék szerint jövőre is bejut a második fordulóba, erre várhatóan azért nem kerül sor, mert Sarkozy a kampányban valószínűleg ugyancsak igen szigorú törvényeket szorgalmaz majd a bevándorlókkal kapcsolatban.
