Forrás: HVGA napokban kezdődik meg az április 2-án elhunyt II. János Pál pápaboldoggá avatási pere. Utódának szokatlan főpásztori döntése újra reflektorfénybe helyezte az évezredes katolikus hagyományt, amely mára sokat finomodott, ám sem nem gyors, sem nem olcsó.
Már II. János Pál pápa temetésén Karol Wojtyla azonnali szentté avatását követelte a tömeg, s az utód, a Joseph Ratzinger bíborosból lett XVI. Benedek pápa a szenteknek kijáró „nagy” jelzővel illette a nemrégiben elhunyt egyházfőt. Ágy tehát csak keveseknek okozhatott meglepetést, hogy a múlt héten az új pápa bejelentette: június 28-án megkezdődik II. János Pál boldoggá avatási pere, annak ellenére, hogy éppen az érintett volt az, aki 1983. január 25-ei apostoli rendelkezésében megszabta, hogy bárkinek a boldoggá avatási eljárása legkorábban a halála után öt évvel kezdődhet meg. Ezt azzal indokolta, hogy legalább ennyi idő szükségeltetik a jelölt kiegyensúlyozott megítéléséhez. Igaz, a világszerte népszerű apáca, Teréz anya 1997-es halála után II. János Pál maga sem várta ki az ominózus öt évet, így történhetett, hogy már 2003. október 19-én engedélyezték az immáron kalkuttai Boldog Teréz anya tiszteletét.
Boldog és szent között különbség van, de az is fejtörést okozhat a beavatatlanoknak, hogy ki a szent. A katolikus egyház (és a keresztény felekezetek többsége) tanítása szerint ha valaki bűn nélkül – a kegyelem állapotában – hal meg, azonnal a mennyei szentek közé kerül. Igen ám, de már az ősegyházból egyre inkább kiemelkedett azoknak a „hithősöknek” a kultusza, akik életüket áldozták Krisztusért. A nép úgy gondolta, az ilyen hívek egészen biztosan közvetlenül a mennybe jutnak, ezért hatékony közbenjárók lehetnek ügyükben Istennél. Később ezt a kört kiterjesztették a nem feltétlenül erőszakos halált halt, de maradandót alkotott szerzetesrend-alapítókkal, misszionáriusokkal vagy a csak egyszerűen példás keresztény életet élt hívekkel.
A kanonizáció – vagyis az efféle „hithősök” beiktatása az elismert szentek hivatalos listájába, a kánonba – a középkorban még pusztán spontán népi kezdeményezés volt, egyszerű eljárással: a követésre méltónak mondott szent földi maradványait egyszerűen átvitték a sírjából valamelyik templomba. Ezt fokozatosan felváltotta a pápai centralizáció, míg végül a 17. században VIII. Orbán pápa már kifejezetten megtiltotta, hogy bárkit is így tiszteljenek, ha Róma hivatalosan nem avatta boldoggá, illetve szentté. Ő tette kötelezővé a per formáját öltő eljárásban azt is, hogy az ördög ügyvédjeként ismert kánonjogász szakértő rámutasson az illető hibáira is. A 20. században aztán tovább finomodott az eljárás mikéntje, s 1983-ra kialakult a ma is gyakorolt processzus, immár az ördög ügyvédje nélkül.
A hatályos rendelkezés szerint bárki lehet aktor (magyarul felperes), vagyis a boldoggá avatási eljárás kezdeményezője. Neki kell meggyőznie a helyileg illetékes püspököt: a szentté avatandót sokan tisztelik a környéken, ezért jogos az igény, hogy elindítsák a pert. A boldoggá avatására váró – a romániai kommunista rezsim által meghurcolt – Márton Áron erdélyi püspök sírjánál például mindig friss virágok és koszorúk vannak, és többen kijárnak oda imádkozni. Mindez azt jelzi, sokan tisztelik. Segíthet az is, ha az illetőről egyházi intézményeket neveztek el.
Ha valakinek a hírnevét már legalább ennyire megalapozták, akkor az aktor és a püspök megegyeznek a posztulátor személyében, aki tulajdonképpen összekötő az egyházmegye és a Vatikán között. Első feladata az, hogy elküldje Rómába a szentjelölt rövid életrajzát. Az ottani illetékes hivatalokban jó esetben pár hónapba telik, amíg megállapítják: nincs elvi akadálya annak, hogy megkezdődhessen a boldoggá avatási eljárás.
„Kiközösítenék az egyházból azt, aki pénzért árulná a boldoggá vagy a szentté avatást, tehát ezek az eljárások minden esetben ingyenesek, igaz, nem olcsók” – állítja P. Szőke János szalézi szerzetes, mintegy nyolcvan magyarországi szentjelölt posztulátora. A mindennapi ügyintézésben sem ismeretlen ellentmondás persze e szent ügyekben is feloldható, mégpedig úgy, hogy az egyház senkinek a kanonizációjáért nem kér ugyan pénzt, de az üggyel járó adminisztratív költségek még a legjobb esetben is több millió forintra rúgnak. Amikor ugyanis megérkezik az említett „nihil obstat” („nincs akadály”) a római hivataloktól, bonyolult jogi procedúra veszi kezdetét. A vértanúk esetében például nem elég, hogy megölték őket, igazolni kell azt is, hogy hitük miatt hunytak el, s még arra is bizonyítékot kell találni, hogy a gyilkos az egyház iránti gyűlöletből végzett velük.
A bizonyítás nem könnyű. Legalább 25 tanút kell meghallgatnia a pert lefolytató egyházmegyei bíróságnak, s komoly szakértők – teológusok, történészek – írnak tanulmányokat az illető életéről. Ha a jelölt vértanúhalált halt, a boldoggá avatáshoz nem szükséges csoda prezentálása, ha viszont természetes halállal távozott az élők sorából, megint csak hosszadalmas procedúrák során kell dokumentálni legalább egy csodát (például orvosilag megmagyarázhatatlan gyógyulást).
Az összegyűlt, többnyire több ezer oldalas dokumentumcsomag fordítása is pénzbe kerül. E tekintetben helyzeti előnyben vannak a francia, angol vagy olasz nyelvterületről származó jelöltek előmozdítói, mivel a latinon kívül ezeket a nyelveket fogadják el hivatalosnak a Vatikánban. Mindszenty bíboros esetében csak a jegyzetekkel ellátott bibliográfia több mint ötszáz oldalra rúgott. Az ő ügye még mindig az anyaggyűjtés fázisában jár, de már 3600 oldalnál tartanak, és összesen 72 tanú vallomását jegyzőkönyvezték.
Ha az illetékes hivatal, a Szenttéavatási Kongregáció mindent rendben talált, már semmi nem akadályozza, hogy a hivatal által felkért szakértő megírja a pozíciót, ami nem más, mint ékes olaszsággal megfogalmazott, vaskos kötetre rúgó, szigorúan kánonjogi szempontok szerint megszerkesztett életrajz. Az összesen száz példányban kiadott munka megjelentetésének költségei is az aktort terhelik, de a folyamatnak ezzel nincs vége. Ezt a művet kiadják több mint féltucatnyi szakteológusnak, akiknek meg kell állapítaniuk, a jelölt valóban hősies fokon gyakorolta-e a keresztény erényeket. Ezután még hét bíboros is alaposan átnézi a pozíciót, s ha ők is mindent rendben találnak, végre a pápa elé kerülhet az ügy. Ő a szakemberek tanácsait mérlegelve dönt a boldoggá, illetve a szentté avatásról. A kettő között nemcsak az a különbség, hogy előbb boldognak kell nyilváníttatni, hanem az is, hogy utána a szentté avatáshoz még egy újabb csodát fel kell mutatni.
Most 1500 eset tart valamelyik fázisban, és nagyjából 150 potenciális boldog már csak a kihirdetésre vár. Igaz, a végső döntésben egyházon kívüli, hogy azt ne mondjuk, politikai szempontok is közrejátszhatnak. Valószínű, hogy XII. Piusz boldoggá avatása például azért akadt el, mert nem tisztáztak minden részletet az 1954-ben elhunyt pápa második világháborús intézkedéseivel kapcsolatban (számos bíráló szerint nem kellő gyorsasággal és eréllyel ítélte el a holokausztot).
Mivel legfőbb bíróként a pápa dönti el, ki mikor lehet szent, előfordulhat, hogy egyes ügyeket évekig elfektetnek, míg más jelöltek a per után hamar a szentek közösségébe kerülhetnek. Rossz nyelvek szerint például II. János Pál pápa alatt a lengyel ügyeket mintegy előrevették, míg másokat nem avatták még boldoggá sem. A szentté avatási folyamat akár évszázadokig is elhúzódhat. Árpád-házi Margitot például már nem sokkal 1270-es halála után boldoggá avatták, ám szentté csak 1943-ban avatta őt az említett XII. Piusz, nem kis részben aktuálpolitikai gesztust téve a németek oldalán a Szovjetunió ellen harcoló magyaroknak.
Politikai nehézségek akadályozhatják Mindszenty bíboros, esztergomi érsek boldoggá avatását is. Az ügyében eljáró szakemberek is elismerik, hogy Mindszenty nem volt könnyű ember – ahogyan sok más szent sem. Még a pápának is késlekedett engedelmeskedni, amikor a kommunistákkal való hosszú távú együttműködésre berendezkedő Vatikán engedett a Kádár-rendszernek, és üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket.
Azzal a feltételezéssel viszont nem ért egyet a vatikáni belügyekben is tájékozott P. Szőke János, amely szerint ha most boldoggá avatnák Mindszentyt, azzal a Vatikán közvetve azt is elismerné, hogy annak idején talán tévesen ítélte meg a kelet-európai helyzetet. A magyar posztulátor szerint jelzésértékű, hogy a minden évben megrendezett római Mindszenty-megemlékezésen több befolyásos bíboros is tiszteletét teszi, míg ha kellemetlennek éreznék ezt, akkor egészségi állapotukra vagy egyéb elfoglaltságra hivatkozva lemondanák a megjelenést.
Nem mindenki hajt a szentté avatásra. Magyarországi szerzetesrendektől a HVG úgy tájékozódott, sokan el sem indítják a szentté avatási pereket. Nemcsak azért, mert költséges és bonyolult, hanem azért sem, mert nem biztosak abban, „megihletné-e” az illető szent a mai hívőket. A magyar alapítású rend, a pálosok tagjai vagy a némasági fogadalmukról ismert karthauziak pedig – akik legendásan híresek arról, hogy nem kérvényezik elhunyt társaik szentté avatását – azért ilyen visszafogottak, mert kifejezetten szeretik, ha nem irányul rájuk túl sok figyelem. Úgy vélekednek ugyanis, így jobban megőrizhetik alázatosságukat.
IZSÁK NORBERT
