ANDRÁS SÁNDOR
„Befejezhetetlenségek”
Az ÉS könyve augusztusban – Robert Musil: Naplók (Válogatás). Szerkesztette Földényi F. László. Fordította Györffy Miklós. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2006. 730 oldal, 3400 Ft
Musil naplói tulajdonképpen feljegyzések, amelyeket 1899 és 1941 között írt le 23 füzetben. A füzetek gyakran párhuzamosan készültek, mert voltak köztük tematikusak, a különféle témák egymás mellett futottak, és volt olyan füzet, amelyikben Musil saját magával foglalkozott. De csak a 11. füzetet kezdte a következőképpen: „Ma naplót kezdek írni; szokásommal határozottan ellentétben, de világosan felismert szükségből.” Valójában a többi füzet javarésze nem naplószerű. Ha dátumot találni egy-egy feljegyzés előtt, az csak a feljegyzés napját jelzi, a szöveg nem arra vonatkozik, ami azon a napon történt Musillal. Egyes füzetekben egyáltalán nincsenek dátumok. Ilyen például a 33. füzet, amelyik életrajzi részletekkel van tele. Ilyen a 32. is, ez, saját meghatározása szerint költői és politikai témákkal foglalkozik. A feljegyzések sokfélék, tárházát képezik azoknak a gondolatoknak, eszmélkedéseknek, amelyek Musilt foglalkoztatták mind saját maga, mind művei, mind a korszak kérdései vonatkozásában.
Summásan azt lehet mondani, hogy háromféle embert érdekelhetnek ezek a feljegyzések, háromféle embert, amelyek persze egyetlen személyben is megtalálhatók. Az egyik fajta ember az, akit Musil maga érdekel, bármi, ami vele kapcsolatos. Egy másik fajtát nem maga Musil, hanem az alkotói munka folyamata és gyakorlata érdekelheti, az úgynevezett írói műhely, amibe bizony érdekes betekintést nyerhet. A harmadikféle ember tulajdonképpen nem is az irodalom és az írói munka iránt érdeklődik, hanem arról a korszakról akar megtudni valamit, amelyikben ez a gondolkodó, körültekintő és érzékeny ember élt és amelyikre reflektált.
A korszakot ugyanis – amelyikben a feljegyzések készültek, 1900-tól 1945-50-ig – szokásos az irodalomban és a művészetekben modernnek titulálni, de éppen Musil naplóiból is kiderülhet, hogy tulajdonképpen több korszakra oszlik. Magam nagyon érdekesnek találtam, hogyan tűnnek el bizonyos problémák, tárgykörök, hogyan változott a feljegyzések írójának – és bizonyos mértékig íróinak – a horizontja. Ebből a változásból is adódott az a nehézség, amiben Musil találta magát, amikor a fő művének mondható A tulajdonságok nélküli ember című regényt, illetve annak második kötetét nem tudta befejezni, és töredékesen hagyta vissza halálakor. Feljegyzéseiből kiderül, mennyire tisztában volt azzal, hogy azok a figurák, akiknek az ábrázolását vagy kitalálását az első világháború előtt és közvetlenül utána kezdte el, és 1930-ra, az első kötet megjelenésének évére befejezte, a harmincas években, Hitler hatalomra kerülése után már lehetetlenné, vagyis folytathatatlanná váltak. Fő művének jellege, legalábbis kifejezhető perspektívája ezért kénytelen-kelletlen változott az idők során, miközben az, ami Musilt igazán érdekelte, ugyanaz maradt a korai kezdetektől fogva.
Ez persze azzal függött össze, ami Musil írói szándékának mondható, hogy ugyanis az emberi léttel és létezéssel elegyített korrajzot, illetve koreszenciát kívánt meglátni és megláttatni. Ironikus korrajzot és misztikus létszemléletet elegyített a főfigura révén, aki szabadságot vett az élettől, hogy kísérletezzen vele, egy (a regény híressé tette) úgynevezett esszéizmus tudatos és mégis tudat alatti szándékával. Tudat alattival is, hiszen a főfigura nem tudhatta, mi történik abban a társadalmi közegben, amelynek dinamizmusát inkább megélte, mint észrevette, sem abban a regényben, amelyet szerzője tapogatózva írt. Nos, Musil feljegyzéseit is egy efféle esszéisztikus hozzáállás jellemzi. Keresi magát, írandó-készülő könyvét, viszonyulás-lehetőségeit az adott társadalomban: „Zarathusztra, a hegyekbe visszavonult magányos remete valahogy ellentmond az érzésvilágomnak. De milyen álláspontot kell elfoglalnia az embernek, hogy boldoguljon egy olyan világgal, amelynek nincs semmilyen szilárd pontja? Nem értem, erről van szó!” (418. o.)
Meg lehet tudni sokat Musilról, az emberről, gyerekkoráról, szüleivel való viszonyáról, iskoláztatásáról, arról, hogy miért alakult úgy, ahogyan alakult, magánéleti problémáiról, irigykedéseiről, bánatairól, leszámolásairól, önanalizáló készségeiről. Meg lehet tudni emellett elég sokat az íróról, arról, amit az írói műhelyben végez valaki a grammatikai problémáktól kezdve a szerkezetieken át a tartalmi problémákig, egy olyan időszakban, amelyik az expresszionizmus előtt kezdődött és az izmusok első lecsengése utánig tartott. Harmadiknak elég sokat megtudni a költőről, amit külön kell választani az írótól. A költő német szavának, a „Dichter”-nek egy kicsit más a jelentése, mint a magyar szóé, mert németül a „Dichter” a XX. század első felében magában foglalhatta a regényírókat is, ami magyarul nem volt igazán lehetséges, és ma furcsán hangzik. Holott a német szó, a gyakori közhiedelemmel ellentétben nem sűrítőt, hanem csinálót („tichten” = „csinálni”, görög „poiein”), tehát poétát jelent, ez pedig a németek számára ismert kitételük szerint értendő: „das Land der Dichter und Denker”, „a poéták és a gondolkodók földje”. Musil pedig nagyon is gondolkodó ember volt, gondolkodói szándékokkal is poézisre törekvő író.
Amikor a költőt az írótól elválasztva említem, ezen azt értem, hogy ő, Musil, az írással világélményt és világszemléletet akart jelezni, sejtetni és érzetetni. Érdeklődésének központjában, azt hiszem, leegyszerűsítés nélkül mondható, az egyedi ember mint érző, gondolkodó, magát és mindent a világban megélő egyedi ember állt, illetve az ilyen emberek közötti viszony. A naplók, a feljegyzések azt mutatják, hogy mintegy megkettőzött ember volt, ahogyan az egyik feljegyzés konkrétan egy saját magával folytatott beszélgetést jegyez le, ahol is Musil úr beszélget Musil úrral, és Musil úr köszön el végül Musil úrtól. Tehát őt egyrészről ténylegesen az izgatta, az érdekelte, hogy a világ, az, ami van, hogyan működik, hogyan jelentkezik és nem jelentkezik az egyedi emberben más emberek összefüggésében. Másrészről viszont az, hogy mindazt, ami jelentkezik és nem jelentkezik, hogyan lehet nyelvileg jelezni, sejtetni és éreztetni. Jellegzetes feljegyzés, amelyikben az impresszionizmust (és naturalizmust) mégis dicséri, magához közel állónak érezteti, az expresszionizmust pedig zárójelben említi, és mint csak igen kevesek számára érdemleges alkotói módszert említi. Nem volt és nem akart „realista” lenni, absztrakt sem, mindig konkrét megélhetőségek, empirikus dolgok érdekelték, de a köznapi dolgokat mindig egy szellemi mögöttes sugárzásában szerette megélni és akarta szavakkal éreztetni.
Bizonyos értelemben a költőhöz tartozik mindaz, ami nem írói, hanem emberi része Musilnak: a természettudományos, a pszichológiai, a filozófiai érdeklődés és olvasottság, saját megélésének prizmáján át. Az érdekelte és izgatta, hogy az érzelem, az érzés és az értelem hogyan viszonyul egymáshoz, vagyis hogyan alakul és működik egy olyan értés, amelyik minden intellektuális tudáson túl – attól szinte szakadékszerűen eltér. Ezt nevezte ő „a másik állapot”-nak. Feljegyzések tisztes része boncolgatja az érzés, az érzelem, az érzet különféle változatait, és, mondjuk, jogait az emberi megélés és lét szempontjából.
Olvasni lehet persze arról is, hogyan viszonyult szüleihez, feleségéhez, kortársaihoz, írókhoz és nem írókhoz. Érdekes például Thomas Mannhoz, a „nagyíróhoz” való viszonya, ami lenézés is, irigység is, elismerés is volt, és némileg változott, amikor kiderült, hogy Thomas Mann nagyra becsüli őt, ráadásul Musil Svájcba költözése után közeli szomszédok lettek. A feljegyzésekből érdekesen és talányosan derül ki az is, hogyan viszonyult saját korához, illetve annak korszakaihoz. Az első világháború előtti és alatti időt az Osztrák-Magyar Monarchiában élte meg. Aztán következett a háború utáni köztársaság és demokrácia az ő számára kétséges korszaka, majd 1933-tól a hitleri nemzetiszocialista korszak, amely Ausztriára már tényleges annektálása előtt is igen közelről hatott. Végül az „Anschluss”, a háború, Musil emigrálása Svájcba, ahol aztán 1942-ben, hatvankét éves korában meg is halt.
Nem vonzódott a nemzetiszocialista rendszerhez, ugyanakkor kemény problémái voltak az úgynevezett demokráciával: olykor demokratának mondta magát, olykor nem. A liberalizmust megvetette, de nem volt igazán konzervatív sem. Nehéz lenne őt besorolni akárhová politikai, nem csak művészeti téren, és ez már maga érdekessé teszi feljegyzéseit, ugyanis igen kevés egyértelmű nézettel, előzetes ítélettel figyelt és vélekedett. Egy alkalommal megjegyzi: „ezekről a füzetekről kellene írnom, magamat meg a tartalmukat minősítenem, a célokat és az akadályokat ábrázolnom. Ez egyesítené az életrajzit a tárgyival, tehát két régóta egymással konkuráló vállalkozást. Cím: A 40. füzet. Egy férfi magatartása, aki önmagával sincs egyetértésben.” (631. o.) A nemzetiszocialista kísérletben egy kísérletet látott, de – ahogyan azt többször jelzi – egy rossz, sikertelen kísérletet a dolgok megoldására. „A szellemi alkotó ember úgy él a totális államokban, mint az inkvizíció idejében. Tehát a katolikus egyház sem egészen ártatlan ebben. A demokráciákról joggal lehetne azt mondani: úgy kell nekik.” (679. o.) „A hazámmal való elégedetlenségem szelíd iróniával csapódott le a TNE-ben. De a kapitalizmus vagy a polgárság alkalmatlanságáról is meg vagyok győződve, anélkül persze, hogy politikai ellenfelei mellett döntöttem volna.” (638. o.) És: „Nem a fasizmus ellen harcolok, hanem a demokráciában annak jövőjéért, tehát a dem. ellen is.” (661. o.)
Talán arisztokratának lehet mondani Musilt, a szellem – nem az előjogok vagy a pénz – arisztokráciája értelmében; egyaránt idegenkedett mindentől, ami tömeg, számára a fajban gondolkodás is mint tömegben gondolkodás volt elvetendő. A minőség szerinte nem volt levezethető a mennyiségből. Ironikus szemléletmódja nemcsak saját nézetei és viszonyulásai disszonanciáinak felismeréséből fakadt, hanem annak felméréséből is, hogy nem volt semmiféle gyakorlati elképzelése arról, milyen is legyen egy szerinte a szellem arisztokráciáját elviselő és azzal viselkedni képes társadalom, illetve közösség.
A 730 oldalas magyar kiadás az eredeti német könyvnek körülbelül kétharmadát tartalmazza. Földényi F. László elmondja, aszerint válogatott, hogy mit tartott hasznosnak a magyarul olvasók számára. Elsősorban azokat a feljegyzéseket vette át, amelyek a magyarul megjelent Musil-művekre, valamint Musil életére és befejezetlenül hagyott nagy regényére vonatkoznak. Ez hasznos és sikeres megoldásnak mondható, igen sok munkával járhatott, dicséret érte. Akad egy-két feljegyzés, amelyet magam beválasztottam volna, de hát mindenki a maga feje szerint jár el. Én feltehetőleg olyanokat hagytam volna ki, amelyeket Földényi tartott fontosnak. Egyet mégis megemlítek, mert ennek révén szóvá tehetek egy hibás fordítást, ami szükségképpen ebbe a könyvbe is belekerült. Musil regényének címét így kellett volna fordítójának fordítani: A tulajdonságok nélküli férfi, hiszen Musil azt írta: „Mann”, nem azt, hogy: „Mensch”. A feljegyzésekből is kiderül, hogy számára a férfi-nő viszony kiemelt fontosságú és problematikus volt. Regényének főfigurája, Ulrich különös viszonyban áll lánytestvérével, Agathével. A tulajdonságok nélküli férfinak egy magával tisztába jönni képtelen nő a párja, aki, nő lévén, ehhez másként, testvér-másként viszonyul, nem kísérletezve, esszéizmussal. A testvérpárra vonatkozik Musil Isis és Osiris című verse, a rá vonatkozó feljegyzést ezért magam nem hagytam volna ki.
A német kiadás 1026 oldalas első kötete mellé egy 1434 oldalas második, jegyzeteket és függelékeket, indexeket tartalmazó kötet járul. A jegyzeteket a fordító, Györffy Miklós e kötet alapján válogatta, de nem egyszerű fordításokat adott. A jegyzetekkel kapcsolatban is az a véleményem, hogy egyikét-másikát átmentettem volna a magyar kiadásba. Annál a feljegyzésnél, hogy „Lukács főbe lőtte magát Párisban” azért jó lett volna megtudni, hogy ez a már korábban említett dr. Lukács Hugó nevű orvos volt, akit – a német jegyzetek szerint – Balázs Béla ajánlott Musilnak, Balázs és Musil ugyanis jóban voltak egymással. Akad egy-két ilyen kihagyás. (Az viszont meglepő, hogy az egyik lábjegyzetben Karl Bühlerből, a neves nyelvpszichológusból és a pragmatikus nyelvelmélet megalapítójából „német politológus” lett.)
A magyar kiadásban csak 740 lábjegyzet van, és ezt előnyösnek tartom. A német kiadás második kötetében sok-sok ezer jegyzet található, az első kötetben iszonyú mennyiségű apró szám akadályozza az olvasást. Akármilyen rendületlenül is olvas valaki, előbb-utóbb elfogja a kíváncsiság, hogy utánanézzen, mi is az éppen olvasott szóhoz vagy névhez tartozó jegyzet, és akkor elő kell rángatnia a második kötetet, fel kell lapoznia, és amikor megtalálja azt a számú jegyzetet, belebonyolódhat, mert az olykor nagyon hosszú, érdekes és szerteágazó utalásokat tartalmaz. Ezért még a szakembereknek is azt ajánlhatom, hogy ha egyben akarják olvasni a feljegyzéseket, inkább a magyart olvassák, a lap alján található jegyzetek többnyire egy-két sorosak. A fordító, Györffy Miklós munkája egészében ügyes, pontos és találékony is. Szintén nagy munka lehetett, és megbízható is lett, nem csak kellemes: sikerült visszaadnia a német eredetit, már amennyire ez lehetséges. (Vannak megoldhatatlan dolgok. A német „völkisch” a magyar „népi” megfelelője ugyan, de Németországban a Hitler-kori felhangja miatt 1945 óta nem, illetve csak erre utalva használják. Musilnál előfordul a szó már az első világháború előtt is, méghozzá többnyire a „liberális” ellentéteként. Ezért a fordítás „népi”-je számomra igen zavaró, mindenképpen megért volna egy jegyzetet.) Hibákat persze mindenki vét, ezért nem is igen érdemes felemlíteni őket. Egy félrefordítást mégis hadd említsek. A „Kreuzung” magyarul „keresztezés”, nem a nyilván „Kreuzigung”-nak olvasott „keresztre feszítés” (507. o.); a különbség, a feljegyzésben antiszemitizmusról és asszimilációról lévén szó, jelentős: Musil szövegében az asszimiláció keresztezés, vagyis hibrid, nem pedig keresztre feszítés. Efféle hiba azonban alig akad.
Egészében tehát azt mondhatom, hogy nagy öröm Musil feljegyzéseit és naplóit magyarul olvasni, a kötet méltán sorakozik a Kalligram Könyvkiadó Musil-kötetei mellé. Használati utasításnak megjegyezném, hogy nem nagyon jó elejétől végéig olvasni ezt a könyvet, mint egy regényt, de még úgy sem, mint egy (szerkesztett) esszékötetet, hiszen a 23 füzet nem olyan olvasásra készült. Musil maga is megjegyzi egy helyen: „Tegnap valaminek keresése közben sok füzetet átlapoztam, ami nagy levertséggel végződött. Néha egy-egy jó ötlet, de soha semmi haladás. Ez persze onnan is ered, hogy egész füzetek foglalkoznak egy-egy speciális helyzettel, például az Egyesülésekkel. De soha semmiben nem jutottam túl a kezdeteken (igaz, a könyveket, amelyek ennek sebhelyeit viselik, befejeztem). Olyan kézenfekvő lett volna a gondolatmeneteket rendesen végigvinni; tanulmányok vagy könyvek lettek volna belőle, amelyek egy kis életművet adnának ki. De se nem akartam ezt, se nem érzem rá képesnek magam még ma sem.” (630. o.).
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 34. szám
