Népszabadság * Szászi Júlia * 2007. november 10.
Ahol az egykori Batthyány-kastély állt
Kép: Szászi Júlia Tíz év alatt nem próbált Rechnitzben anynyi külföldi újságíró szóba elegyedni a helyiekkel, mint az elmúlt néhány hétben. Nem mintha a dél-burgenlandi, Kőszeghez és Szombathelyhez közeli kis határ menti település mindennapi életében történt volna valami figyelemre méltó.
Az angol David Lichtfield könyve (A gyilkos grófnő), illetve az arról szóló újságcikkek nyomán azonban hirtelen ismét feltámadt az érdeklődés a több mint hatvan évvel ezelőtti múlt egy ugyancsak sötét, és csak részben felderített közjátéka iránt.
A történelmünkkel együtt kell élnünk, azt nem feledhetjük, bármennyire kellemetlen beszélni róla – mondja végtelen türelemmel, ki tudja hányadszor Engelbert Kenyeri, a 3200 lelket számláló község polgármestere. Hivatalának falát – saroknyira attól a helytől, ahol az események miatt hírhedtté vált kastély 1945. március 30-ig állt – az egykori Rechnitz mozaikképe díszíti, abból az időből, amikor a település hírneve még makulátlan, a kastély sértetlen volt. Az alig fél éve hivatalban lévő, jóval a háború után született szociáldemokrata politikus azt is hozzáteszi, hogy lehet bármennyit beszélgetni, avagy írni a 62 éve történtekről, úgy tűnik, az ismeretek bővítésére már nemigen van lehetőség. Be kell érni annyival, hogy 1945. március 24-én vasárnap éjszaka a kastélybeli mulatság véres öldöklésbe torkollott, Batthyány gróf és neje estélyén a vendégek, köztük a náluk elszállásolt, illetve meghívott náci vezetők szórakozásból 200 magyar zsidó kényszermunkást agyonlőttek, majd másnap ugyancsak zsidó foglyokkal elföldeltettek, hogy aztán utóbbiakat is legyilkolják.
A kastélynak már nyoma is alig van, állítólag az oroszok gyújtották fel. Helyén házak állnak, talán egy, a szokottnál csinosabb kert valamelyest emlékeztet rá, no meg a környező fogadók, a borospince elnevezése. És persze a rézkarcok, rajzok a falakon, étteremben, kávéházban, de még magánlakásban is. A Schlossberg vendéglő tulajdonosa egy pillanatra felderül, amikor vendége a falon olvasható dokumentumok között az itt született zeneszerző, Gustav Pick életét tanulmányozza – ő szerezte 1836-ban a nevezetes bécsi Fiáker dalt – másról azonban nincs kedve szót váltani. A vendégek is mélyen a tányérjuk fölé hajolnak.
Engelbert Kenyeri
Kép: Szászi Júlia – Ne csodálkozzon – mondja Kenyeri – még friss a legutóbb a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent riport élménye. Abban ugyanis egy jó szó nem esett a rechnitziekről, az újságírónő Franz Cserert, a fogadóst név szerint említi, s nem a legjobb színben tünteti fel. Különösen boszszantja a helyieket, hogy csak úgy, mint pár éve az Agyonhallgatva című dokumentumfilmben, most is makacs hallgatás a vád ellenük. Pedig Kenyeri szerint a Schlossberg kocsma vendégei éppen a német újságírónővel túl sokat is locsogtak. Ilyenkor kerekítenek, hozzátesznek, elvesznek a történetből, igyekeznek szerepelni. Az ilyesmi életveszélyes, így ragadt a községre az említett filmben az egyik rechnitzi nem túl épületes mondása. Hogy tudniillik, a zsidóknak siratófaluk van, Rechnitzé a hallgatás fala. De hát persze a legtöbben tényleg nem tudnak semmit. Ő tíz évvel később született, édesapja abban az időben orosz hadifogságban volt, mamája korán meghalt, nem volt kitől kérdezni.
Josef Hotwagner, a helyi gimnázium egykori történelemtanára, aki nyugdíjazása óta még elszántabban gyűjt minden dokumentumot a történtekről, nagyjából érteni (nem megérteni) véli, miért hallgat az is, aki tudhat valamit. Akik annak idején, közvetlenül a háború után beszéltek, megütötték a bokájukat: a perben – mert ilyen is volt – nem elég, hogy a fő bűnösöket szökésük miatt nem lehetett vád alá helyezni, de a legfontosabb tanúk is eltűntek. Lényeges kérdésekre azóta sincs válasz, hogy tudniillik a gróf házaspár maga jelen volt-e, amikor a szerencsétlen védtelen foglyokat meztelenre vetkőztetve lelőtték.
Josef Hotwagner
Kép: Szászi Júlia Dr. Szita Szabolcs történész, a téma kutatója, számos könyv szerzője maga is óvatosságra int e válasz tekintetében. Neki sikerült még beszélnie túlélőkkel, azok közül a zsidó kényszermunkások közül, akiket Kőszegről hoztak ide a délkeleti sánc építésére és akiket a kastély pincéiben fegyveresek őriztek. Hatszázan voltak, többségük budapesti. Csak nők élték túl azt az éjszakát – teszi hozzá -, a külön őrzött férfiakat mind legyilkolták. A túlélő asszonyok anynyit tudtak elmondani, hogy hallották a teherautó zúgását, és másnap látták a visszahozott ruhákat, dokumentumokat szanaszét – és tudták: nagy baj van. A falubeliek közül többen dolgoztak a kastélyban, az ő elbeszéléseikből kerekedett ki a történet (nem kevés ellentmondással) arról, hogy Batthyány Margit grófnőnek nagyonis kedvére volt az SS-tisztek, a gestapósok, és más vendégek e szórakozása, mint ahogy szívesen nézte végig, hogyan kínozza a pincében a foglyokat a helyi NSDAP parancsnok, Franz Podezin, és a birtok szintén náci intézője Joachim Oldenburg.
Kenyeri polgármesternek láthatóan mindennél jobban fáj – bizonyára a többi rechnitzihez hasonlóan -, hogy folt esett a Batthyány néven, pedig az csak véletlenül keveredett a történetbe: végtére is a grófné csak házassága révén lett Batthyány. A Thyssen-Bornemisza családban született, márpedig ez utóbbi náci kapcsolata, öszszefonódása a Harmadik Birodalom hadiiparával köztudott. Érthető, miért váltott ki éppen Németországban és Svájcban akkora izgalmat a történet felmelegítése. Utóvégre Batthyány Margit a nagy műgyűjtőként elhíresült Heinrich Thyssen-Bornemisza leánya. Amúgy Rechnitz már a középkorban Batthyány-rezidencia volt, az elszegényedett grófi család azonban valamikor a XIX. század közepén kénytelen volt eladni a birtokot, amely a XX. század elején lett Thyssenék tulajdona. Itt született Margit Thyssen-Bornemisza, s Batthyány Iván gróf csak a harmincas években kötött házasság révén került vissza ismét az ősi birtokra.
A történész Hotwagner még azt is hozzáteszi, hogy éppen az egyik Batthyány gróf telepítette be – a XVII. században – Rechnitzre a zsidó kolóniát, szerzett sokuknak hamis útlevelet és ösztönözte őket kereskedésre, s ezzel a település fellendítésére. Burgenland legjelentősebb zsidó közössége élt itt, erre ma már csak a régen lezárt temető emlékeztet, a zsinagóga nincsen meg. Itt kezdődtek 1938-ban a burgenlandi deportálások, az akkor itt élő 200 zsidóból alig néhányan tértek vissza, hogy aztán rögtön máshová költözzenek. Hotwagner öszszegyűjtött dokumentumai között ott van annak az 1945-ben készült orosznyelvű jegyzőkönyvnek a másolata, amely a tömegsír feltárásakor készült. Hevenyészett jelentés ez, amelyet állítólag pontos térképvázlat egészített ki a helyről, ahová az oroszok a holttesteket visszatették. Tény, hogy ennek alapján 1946-ban – talán a per miatt – ismét exhumálták a holttesteket, ám a sírra ismét föld került. A térképvázlatot a közeli felsőőri járási ügyészségén helyezték el, majd onnan rejtélyes körülmények között eltűnt. Egy ideig nem is keresték a sírt, 1969 óta időről időre újra megpróbálják felkutatni.
A kifejezetten a rechnitzi események feltárására az itteni áldozatok emlékének ápolására alakult RE.F.U.G.I.U.S egyesület nem adja fel a reményt, hogy egyszer még megtalálják ezt a tömegsírt is. A feltételezett helyszínt, az úgynevezett Keresztpajta fennmaradt romját és a körülötte lévő területet meg is vásárolta az egyesület – mondja Christine Teuschler, az egyesület alelnöke. Az ő kezdeményezésükre helyezték el az emléktáblát, ők azok, akik évfordulós megemlékezéseket rendeznek.
Legutóbb két éve próbálták a sírt megtalálni – mondja Kenyeri polgármester. Mindenféle módszert alkalmaztak már, közönséges ásástól, fúrástól az állítólag az emberi tetemet, csontvázat évtizedek múlva is megérző kutyák bevetéséig, de pásztázták már műszerrel is a feltételezett terepet. Kérdés, jó helyen-e. Dr. Szita a sportpályát is lehetséges helyszínnek tartja, Hotwagner pedig még abban is kételkedik, vajon a vérengzés egyáltalán ennél a bizonyos keresztformában épített csűrnél, a Kreuzstadlnél volt-e. Felesége, a kutatását mindenben segítő szintén nyugdíjas tanárnő ezért kárhoztatja a község lakosait hallgatásukért: még élnek azok, akik segíthetnének, hiszen ha egyszer végre összeülnének és összetennék az emlékfoszlányokat, talán nyomára bukkannának a tömegsírnak. Azok a szerencsétlen emberek megérdemelnék végre a tisztes sírt, s talán Rechnitz élete is visszazökkenhetne a rendes kerékvágásba – mondja.
A csűr a település határában önmagában is komor látvány. Mellbevágó az ellentét a romos építmény és az út másik oldalán emelt vadonatúj Billa élelmiszer áruházzal. Aki a emléktáblára kíváncsi, annak át kell gázolnia a füves – most éppen jó sáros – területen. Út oda nem vezet. Igaz, pár száz méterrel odébb csinos parkban ápolt emlékmű őrzi nemcsak a két világháborúban elesettek nevét – a 39 és 45 közötti katonaáldozatokét fényképpel -, a kivégzettek, meggyilkoltak is kaptak táblát, és ott az ellenállók névsora is. Négy név szerénykedik rajta, köztük az idősebb Josef Hotwagneré, aki az üldözöttek segítése miatt került börtönbe. Még megélte a felszabadulást, majd belehalt az ott szerzett betegségekbe.
Kenyeri polgármester se bánná, ha végre megtalálnák a sírokat, és elindulhatna egy „új élet”. Mutatja a leveleket, amelyeket fiataloktól kapott – nem értik, miért kell nekik, a harminc-negyven évvel később születetteknek még mindig viselni a bélyeget. Kenyeri tudja, nagy a felelősség, érzi a múlt feltárásának fontosságát. Sok segítséget ehhez az elmúlt évtizedekben a hivatalos Ausztria nem adott. Végtére is, abban a bizonyos perben csak mellékszereplők kaptak ímmel-ámmal némi büntetést. Batthyány Margit és férje időben elmenekült páni félelemben az oroszoktól, együtt a két náci vezérrel, akiket a grófnő először Luganóban támogatott, majd továbbszökéshez segített. A házaspár később Németországban élt, ám 1955 után vissza-visszatértek Rechnitzbe, a család közeli vadászkastélyába, amit helyreállítottak. A birtok egy részét felparcellázták, ami megmaradt – vagy 1000 hektárnyi erdőség – azt ma a kismartoni Esterházy gazdaság kezeli. Batthyány Margit 1989-ben halt meg, néhány évvel férje után. Hogy valami nem volt rendben velük, azt az is bizonyítja: a család feje, Ladislaus nem engedte őket a Batthyány-kriptában (Güssingben, Német-Újváron) örök nyugalomra elhelyezni. Svájcban temették el őket. Az osztrák hatóságok a Wiesenthal-központ sürgetésére sem vonták felelősségre a grófnőt, sőt akkor sem történt semmi, amikor a hatvanas években a német bűnüldözés hivatalosan kérte a vizsgálatot. Amiatt, hogy Batthyány Margit háborús bűnösöket – Podezint és Oldenburgot – segített a menekülésben. Kapcsolat a leszármazottakkal nincs, Kenyeri úgy tudja, van egy unoka, aki valahonnan Németországból néha eljön, utánanézni a birtok ügyeinek.
Azért ha itt sétálna, az talán feltűnne. Ezen a napsütéses novemberi napon szinte üresek az utcák. Feltűnik, hogy nemcsak a kétnyelvű helységnévtábla hiányzik – 1922-ig a község Rohonc néven Magyarországhoz tartozott – de ellentétben oly sok burgenlandi helységgel, az itteni beszélgetőpartnerek nem tudnak magyarul. Kenyeri a maga részéről ezt sajnálja: az ő magyar neve sem jelent egyebet, mint hogy a szülei, nagyszülei még magyarul beszéltek. Pár éve elkezdett tanulni: mégis csak szégyen, hogy mindössze vásárolni tud odaát, túl ezen az eddig „holtnak” nevezett határon, amelynek hamarosan nyoma sem marad. Bozsok 3 kilométerre van, üzleteiben a rechnitziek törzsvásárlók, Kőszeg, Szombathely szintén tizenöt perc alatt elérhető. 1945. március 29-én itt lépett osztrák földre a Vörös Hadsereg. Négy és fél nappal a kastélybeli vérengzés után.
Rechnitz, 2007. november
