Tischler János
„Állunk a határon…”
A lengyel írók a magyar írókért, 1956
„Kezünket kinyujtva / állunk a határon / s a levegőből roppant zsinórt / fonunk nektek testvérek //
az elfúló kiáltás / s a görcsberándult öklök / haranggá jajdulnak s a szív / nem verhet riadót //
a véres kövek kérnek / haldokló vizek kérnek / s mi állunk a határon / csak állunk a határon // állunk a józan ész / jól-fontolt határán / innen nézzük a tűzvészt / halálba bámulunk”
(Zbigniew Herbert: A magyaroknak, Gömöri György ford.)
A közel tíz esztendővel ezelőtt elhunyt, külföldön is jól ismert Zbigniew Herbert lengyel költő 1956 késő őszén vetette papírra a fenti sorokat. A vers néhány hónap múltán megjelent Herbert frissen kiadott kötetében is, a cenzúra azonban levetette a címet, helyére három csillag került. De így is mindenki tisztában volt azzal, miért és kikről íródott a költemény. Herbert egyébként azon közel félszáz lengyel költő-író egyike volt, akiket valamilyen módon megihletett a magyar forradalom – közéjük soroljuk például a két későbbi Nobel-díjast, Czeslaw Miloszt és Wislawa Szymborskát is.
*
A Herbert-versből sugárzó „nem tehetünk semmit”-hangulat ellenére a lengyel írók igen cselekvően léptek fel, végül elmondhatták, hogy amit lehetett, azt megtették a magyar forradalom kapcsán. Ennek legjobb bizonyítéka a Lengyel Írószövetség 1956. november 29. és december 2. között megtartott VII. kongresszusa.
A kongresszus kezdetét eredetileg 1956. november 6-ra tűzték ki, de két nappal a megnyitó előtt elhalasztották. Maria Dybrowska, a híres lengyel író ezt így indokolta: „A szovjet csapatok második magyarországi beavatkozása után a helyzet Varsóban és az egész országban a jogos és érthető okok miatt olyan lobbanékony volt, hogy már nem is egy szikra, hanem egy szentjánosbogár is elégséges lett volna, hogy megtörténjen a szerencsétlenség. Egy ilyen pillanatban a Szovjet Írószövetség képviselői nem szentjánosbogarak lettek volna, hanem egyenesen mint harckocsik tartózkodtak volna a teremben. Nem a testvéri magyar ügyben elfoglalandó álláspont miatti félelem, mert ilyen félelem Lengyelországban senkiben sem él, hanem az elemi önfenntartási ösztön, az elementáris szándék, hogy Wladyslaw Gomulkát és a pártvezetést nemhogy béklyóba ne kössük, hanem ne vessünk lángra lobbanó taplót a lábaik elé, az elementáris politikai értelem parancsolta azon körülmények között, hogy a kongresszust elhalasszuk és külföldi vendégek nélkül tartsuk meg.”
Nem tudhatta ezt Wiktor Woroszylski, a Lengyel Írószövetség hetilapja, a Nowa Kultura szerkesztője, aki 1956. október 30-án érkezett egy lengyel vérszállítmányt hozó repülőgéppel Budapestre, hogy lapját tájékoztassa a forradalom eseményeiről. Woroszylski 1956 előtt a sztálini-kommunista rendszer lelkes támogatói közé tartozott, magyarországi élményei hatására ábrándult ki addigi meggyőződéséből, majd a kommunista párttal is szakított. A még Budapesten lévő Woroszylski Marian Bielicki újságíróval, a Lengyel Rádió különtudósítójával együtt a következő rejtjeltáviratot küldte a lengyel nagykövetségről Varsóba november 5-én este:
„A Lengyel Írószövetség Kongresszusához.
Üdvözletünket küldjük a tragikus, szabadságát hősiesen védelmező Budapestről. Szemtanúi vagyunk annak, milyen véres harcot folytatnak a magyar nép ellen. Teljes egészében szolidárisak vagyunk a magyar írók november 4-én közzétett felhívásával; ők egész idő alatt a demokratizálásért, a függetlenségért és a szocializmusért vívott harc első sorában haladtak. Kérjük a Lengyel Írószövetség Kongresszusát, támogassa jogos ügyüket.”
Szűk egy héttel később a Kádár-kormány kiutasította a magyar fővárosban tartózkodó lengyel újságírókat azok szovjetellenes érzelmei miatt; Belgrádon keresztül kellett viszontagságos körülmények között hazatérniük. Woroszylski november 16-án a Nowa Kultura zárt szerkesztőségi ülésén heves érzelmektől fűtött beszámolót tartott arról, amit a Duna-mentén látott és tapasztalt. Azzal indított, hogy mindaz, amit a lengyelek a II. világháborúban átéltek, semmi ahhoz képest, ami most Magyarországon történt.
A Budapestről visszaérkezett tudósítók, főként Hanna Adamiecka, Krzysztof Wolicki, Bielicki és természetesen Woroszylski, ameddig a hivatalos szervek engedték, gyárakban, üzemekben, klubokban és különféle gyűléseken népes közönség előtt beszéltek a magyar forradalomról. Woroszylski egy későbbi írásában megemlíti, hogy egy alkalommal a lengyel hadsereg legfőbb vezérkarába hívták meg, s néhány perccel azután, hogy mondandójába fogott, tizenöt-tizenhat lengyel egyenruhás szovjet tábornok és ezredes vonult be a fiatal tisztekkel telt nagyterembe, az első sorban – épp vele szemben – foglalván helyet. Nem szakították őt félbe, nem is álltak le vele vitatkozni, csak figyelmesen hallgattak, és „széles arcukon gúnyos mosoly bujkált…”.
A Lengyel Írószövetség új időpontra meghirdetett kongresszusa épp a magyar forradalommal kapcsolatos szabadabb tájékoztatás kegyelmi pillanatára esett. Ugyanekkor került sor a Lengyel Újságíró-szövetség viharos kongresszusára, ahol szintén hitet tettek a forradalom mellett. Nagy Imre és társai elrablását ugyanis maga a lengyel pártvezetés is helytelenítette, a pártszervezetek pedig határozatok tucatjaiban fejezték ki egyet nem értésüket. A felerősödött tiltakozás nyomán publikációs hullám öntötte el a központi és a vidéki sajtót (a Lengyel Rádióban is több adás foglalkozott ekkor a magyar forradalommal), egymás után jelentek meg a lengyel szemtanú-újságírók visszaemlékezései. Közülük is kiemelkedik a már említett Adamieckának a Sztandar Mlodych című napilapban folytatásokban megjelent naplója, vagy Woroszylski szintén többrészes beszámolója a Nowa Kultura hasábjain – igaz, a cenzúra a november 4-e utánról szóló részt már nem engedte lehozni. Ellenben Bielicki naplóját teljes egészében, három részben közölte a Po prostu című hetilap, amely egyébként szerkesztőségi cikkében nyíltan is elítélte a második szovjet beavatkozást Magyarországon. Ugyancsak egyedülállónak nevezhető, hogy Adamiecka, Bielicki, Wolicki, Zygmunt Rze¿uchowski és Leszek Kolodziejczyk egy fiatal értelmiségiek klubjában tartott csoportos beszámolóját a Lengyel Rádió száznegyven percben (!), élőben közvetítette november végén.
*
Az 1956. november 29-én megnyílt írószövetségi kongresszus egyik meghatározó témája volt a „magyar ügy”, és ebben Woroszylski kétségtelenül oroszlánrészt vállalt. Az alábbiakban röviden felidézzük a kongresszus legfontosabb magyar vonatkozásait. A közölt dokumentum egészében a Holmi című folyóirat 1993. októberi számában jelent meg.
(Részletek a Lengyel Írószövetség VII. kongresszusának jegyzőkönyvéből. Megnyitó)
„Julian Przyboc elnök [ő Nagy Imre és társai kivégzése elleni tiltakozása jeléül 1958 nyarán kilépett a kommunista pártból]: A kongresszus elnöksége nevében szívélyesen üdvözlöm az itt összegyűlt kollégákat…
Egy hang a teremből: Sürgős javaslat! Javaslom, hogy a magyar tragédia miatt adózzunk egyperces néma csönddel.
Elnök: Engedje meg, kolléga! Éppen ebben az ügyben kívánok szólni… Kongresszusunk üdvözlésére levél érkezett a Magyar Írószövetségtő1, a lengyel külügyminisztérium közvetítésével:
„Kedves Elvtársak!
Köszönjük Önöknek és a lengyel nemzetnek, hogy számtalanszor és folyamatosan bizonyosságot tettek rokonszenvükről hazánk iránt a szerencsétlenségben. Szeretnénk tájékoztatni Önöket a magyarországi eseményekről, ezért engedjék meg, hogy mellékeljük azt a levelet, melyet a Szovjet Írószövetséghez intéztünk. Töretlenül reméljük, hogy hamarosan felújíthatjuk kölcsönös kapcsolatainkat, és kérjük Önöket, kedves Elvtársak, fogadják szívélyes barátságunk kifejezését.
A Magyar Írószövetség Elnöksége nevében
Képes Géza, titkár”
(Hosszan tartó, szűnni nem akaró taps.)”
Ezek után felolvasták a magyar írók 1956. november 12-én kelt, a szovjet „testvérszervezethez” intézett levelét, amelyben – hogy korrigálják a szovjet sajtóban megjelent hamis információkat – reális képet rajzoltak az október 23. utáni magyarországi eseményekről. Tagadták bármiféle fasiszta puccs veszélyét. Kijelentették, hogy az ország függetlensége elengedhetetlen feltétele a szocializmus építésének. Megrázó szavakkal számoltak be a magyarokat ért tragédiáról („elpusztult az ország, elpusztul a lelkünk”). Kérték a szovjet írókat, hogy segítsenek helyreállítani a jó viszonyt a két ország között.
A levél felolvasása után ismét Julian Przyboc vette át a szót:
„Elnök: Kollégák! A szörnyű magyar dráma még nem ért véget. Együttérzéssel tekintünk az éppen csak most kezdődő második szakaszára. Messze még a megtisztító katarzis. Mindannyian egyet gondolunk erről a tragédiáról, szívünk egyféleképpen érez, akaratunk egy. A magyar nemzet felkelt az elnyomó zsarnokok, hóhérok és mindazok kormánya ellen, akik a halálba küldték a munkásosztály legjobb fiait, a magyar hazafiakat. Ezek a napok szabadjára engedték a borzalmas háborút, amelynek végét nem látni.
Fejet hajtunk azok előtt, akik nem estek térdre az elnyomók előtt, és a szabadság védelmében, az elnyomók által eltorzított szocializmus védelmében felkeltek ellenük, és életüket vesztették.
Kérem, kollégák, tisztelegjünk egyperces némasággal az elesettek emlékének. (Az összegyűltek csendben felállnak.)”
(A kongresszus második napja, 1956. november 30.)
„Wiktor Woroszylski: Magyarországon nem csak az agresszió és a népirtás gaztettét követték el. Magyarországon a népi felszabadító mozgalom széttiprásának borzalmas gaztettét követték el, mégpedig annak a hadseregnek az erejével, amelyet tíz-egynéhány évvel ezelőtt felszabadítónak neveztek, és amelyet csak egy bűnöző vagy egy őrült ítélhetett ilyen szörnyű szerepre. (…)
Nem tudom, hogy bárki képes lesz-e megfizetni a Budapesten agyonlőtt szocializmusért, az embertelenségtől és hazugságtól mentes igazi szocializmusba vetett reményért – mert csak ezt, a szabadságot, a függetlenséget és az igazi szocializmust kívánta a magyar nemzet, amelyet a leírhatatlan szenvedés örvényébe taszítottak.
Ebben a szenvedésben helye van még különböző reményeknek, de a szocializmushoz fűzött reményeknek helye már nem lehet. A legyőzöttekre most a legundorítóbb rágalmakat és szidalmakat szórják. Reakcióról, fasizmusról, fehérterrorról beszélnek. Mindez tiszta hazugság.
Igen, láttam Budapesten az antikommunizmus felemelkedő hullámát. Az antikommunizmus mindazonáltal nem ellenforradalom ott, ahol a kommunizmus nevét iszonyatos elnyomó rendszer viseli, ahol vörös csillaggal pecsételik meg a nemzetárulást, ahol a párt a legjobb saját erőit pusztítja el, és üldözi az összes más demokratikus erőt.
A magyar forradalom antikommunizmusa nekem személy szerint nagyon fájdalmas, de semmi köze nem volt a reakcióhoz. Egyetlen felkelő sem követelte a kapitalizmus helyreállítását vagy Horthy visszatérését. Szocialista demokráciát követeltek. Az ottani úgynevezett népi demokrácia soha nem volt demokrácia, és annál inkább nem az jelen pillanatban, amikor folynak a deportálások és a tömeges letartóztatások, amikor felrúgva saját kötelezettségvállalásukat, elrabolják a törvényes kormány tagjait, amikor a bábfigura Kádár János idegen tankok és géppuskák nyelvén beszél a nemzettel. (…)
Hangosan tiltakoznom kell az ártatlanul kiontott vér ellen, az eszme elárulása ellen, a nagyhatalmi sovinizmus agressziója ellen, a szocializmus és a béke zászlaja alatt elkövetett véget nem érő gyilkosságsorozat ellen. (…)
A Nowa Kultura munkatársai felhatalmaztak, hogy két javaslatot tegyek a lengyel írók kongresszusán.
Az első javaslat magyar barátaink lengyelországi meghívására vonatkozik: Lukács György és családja, Déry Tibor és családja, valamint minden olyan magyar irodalmár meghívására, aki ezzel a lehetőséggel élni kíván. (Hosszan tartó taps. Egy hang: a Szovjetunióban vannak! Tegnap vitték el Lukácsot!)
Azt gondolom, nem mindenkit vittek el. Okom van feltételezni, hogy közülük némelyeket tegnapelőtt egyelőre sikerült megmenteni.
A Lengyel Népköztársaság alkotmányában benne foglaltatik a menedékjog. Meghívásunk természetesen éppen ilyen jellegű volna. Viszont azért, hogy ne ingereljünk bizonyos nemzetközi köröket, nem szükséges a „menedékjog” szót használnunk: beszélhetünk egyszerűen a magyar írók lengyelországi meghívásáról. (Taps.)
A második javaslat követeli a sajtócenzúra minden formájának haladéktalan felszámolását és az igazi sajtószabadság biztosítását a lengyel írók számára. (Hosszan tartó, ovációkkal kísért taps.)
Mindkét javaslat szövegét átadom az elnökség titkárságának azzal a kéréssel, hogy a napirend megfelelő pontján bocsássa szavazásra.”
A javaslatokat annak rendje s módja szerint meg is szavazták, de az már nem rajtuk múlott, hogy „a magasabb politikai szempontokra való tekintettel”, a „lengyel államérdekre” való hivatkozással vállalkozásuk eredménytelenül végződött.
Ugyanez lett a sorsa, egy másik kezdeményezésüknek is: a Bécsben tartózkodó magyar menekült írók is levelet küldtek a lengyel kongresszusnak, amiben azt kérték, hogy Lengyelország fogadjon be külföldre menekült, árván vagy félárván maradt magyar ifjakat és gyermekeket, mert ott biztos jó kezekben lesz a sorsuk. A kongresszus háromfős küldöttsége (Maria Dybrowska, Mieczyslaw Jastrun, Jerzy Zawieyski) ez ügyben felkereste Gomulkát, a Központi Bizottság első titkárát, aki elutasítóan válaszolt: – „Kötődünk a Kádár-kormányhoz – mondotta -, amely joggal kérhetné tőlünk eme fiatalok és gyermekek kiadatását.” Hozzátette még, hogy a világon két ellentétes tábor áll egymással szemben, és a Nyugat – a különféle megállapodásokat figyelembe véve – szabad kezet adott az oroszoknak a cselekvésre. – „Ebben a helyzetben mi csak a szabadság kiszélesítésére törekedhetünk a fennálló keretek között” – fejezte be Gomulka. Az már más kérdés, hogy ő ebben meddig jutott.
*
A lengyel írók kiállása a magyar forradalom mellett mégsem bizonyult hiábavalónak. Szervezetük 1957 nyarán csatlakozott ahhoz a nemzetközi tiltakozó mozgalomhoz, aminek eredményeképpen a másodfokon halálra ítélt Gáli József és Obersovszky Gyula írók életét sikerült megmenteni, a kádári megtorló hatalom a kiszabott büntetés enyhítésére kényszerült.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 42. szám
