Forrás: ÉS

Ungváry Rudolf

A lehetetlen árnyékában

Szilágyi Ernő: Ismeretlen memoár a magyar vészkorszakról. Fordította Ábrahám Zoltán. Novák Attila elő- és utószavával. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005. 238 oldal, 2380 Ft

23 éves voltam, amikor 1959-ben megismerkedtem vele. Én a forradalom, a fegyveres harc élménye, a letartóztatás, a verések és az internálótábor után. Ő 61 éves, beesett száj, vékony, összepréselt ajak, metszett hosszú orr, ívelt, nagy szemöldök, jól artikuláltan kiejtett szavak. Csak azt tudtam: nyugdíjas és filozófus. Magánlakásban, zenehallgatás közben ismerkedtünk meg. Hosszú beszélgetések és levelezés volt a folytatás. Előtte sem hallgattam el a gyűlöletemet a rendszer iránt: a legszívesebben a MÉMOSZ-székház tetejéről kaszáltam volna le golyószóróval a Dózsa György úti dísztribünön a felvonulókat szemlélő pártállami politikai söpredéket. Ő végighallgatott, és csak csettintett egyet, akár a gurmand: szerette a szellemi kalandokat, de átlátott rajtam.

Megismertetett az életet igenlő haszid gondolkodással. Elemi erővel hatott rám, hogy az embernek még a gettóban is édes lehet a nyál a szájában, s ennyi elég a boldogsághoz: ez az én esetem volt ezúttal, a nem zsidóé. Az első ember, aki megélhetővé tette, hogy valakinek alapkérdés lehet: személyes-e az Isten vagy sem? Martin Buberről, levelező barátjáról mesélt, és én épp akkor fedeztem fel Kafkát: nekem A per nem irodalom, hanem társadalmi élmény volt. Elmesélte, hogy első világháborús katona korában rábízták egy közönséges gyilkos őrzését. Próbára tette magát, hogy mennyire szabad és elkötelezetlen mindennel, még önmagával szemben is – és lehetővé tette a gyilkos szökését.

Éretlen voltam és félénk. Nem lőttem körbe a kérdéseimmel arról, hogy mi válthatott ki benne egy ilyen történetet, és miért mondja el többünknek is, akik ismertük őt. A történet talán nem volt igaz; ahogy nem volt igaz, hogy én valóban arra a golyószórós mészárlásra képes lennék. De persze ennek megítélésében csak magamból indulhatok ki – és abból, amit korábbi életéről csak utólag tudhattam meg. Valóban szelektálhatott.

Soha nem hozott össze más ismerőseivel és nem beszélt az életéről. Testvére és annak felesége lakásában élt magányosan egy fűtetlen szobában, állva, egy magasított polcon írta filozófiai műveit, melyeket nem olvashatott senki sem, és a hajlott vállát takaró, kopott kabátja zsebében egyszerre több csomag cigaretta lapult. Hosszú beszélgetéseink közben úgy szedte elő és vette a szájába a cigarettákat, mintha kenyérdarabok lettek volna.

Szilágyi Ernőről (1898-1973) csak a felszabadulás (1989) után tudtam meg, hogy 1944 áprilisa és júniusa között élet és halál függött a döntéseitől. Kasztner Ernő (1906-1957) legközvetlenebb munkatársaként a cionista mentőbizottság megbízásából jórészt ő állította öszsze azoknak a névsorát, akik a megsemmisítésre ítélt magyar zsidók közül Svájcba menekülhettek. A mentőbizottság és a magyarországi SS közötti, valutában és aranyban kifizetett megállapodás értelmében. A „Kasztner-vonat” két menetben indult: 1944. augusztus 21-én és december 12-én. Közel 2000 név a félmillióból: a cionista mozgalom és holdudvarának tagjai, kiegészülve néhány értelmiségivel, íróval és egy csoport vagyonos emberrel. Az első vonaton Szilágyi Ernő is ott volt a hozzátartozóival.

15 évvel később egy olyan emberrel folytattam állandó párbeszédet – a politikai jogegyenlőséget semmibe vevő pártállam bedeszkázott égboltja alatt – életem legalapvetőbb kérdéseiről, aki, miközben velem beszélt, memóriájának vizuális horizontján Eichmann, Krumey, Wisliczeny egykor vele szemben ülő arcát őrizte. Ő 1944. május elején – a többi cionista vezetőhöz hasonlóan – már olvasta az Auschwitz-jegyzőkönyvet: tudta, mi lesz a sorsa mindannyiuknak.

„Lehetetlent tenni van az ember a földön”, írta nekem egyik levelében 1960-ban. Kérdés, mi volt inkább lehetetlen: az-e, hogy 1944-ben eldöntse, ki maradhat életben félmillió ember közül, vagy az, hogy ismeretei birtokában világgá kürtölje a várható borzalmat – felmérhetetlen pánikot és káoszt okozva (vagy nem okozva)? Ha akkor tudom, amit most, megmondtam volna neki: csak a második választást akarom elfogadni. De ezt – a kérdések kérdését megbeszélni – hallgatása nem tette lehetővé.

Miután a bergen-belseni koncentrációs táboron keresztül 1944. augusztus 21-én Svájcba érkezett, ritka változás játszódott le benne. Fokozatosan eltávolodott az élete értelmét adó cionizmustól, és megtagadta az aliját, a kivándorlást Izraelbe. 1948-ban a szüleivel hazatért Magyarországra.

Mi, akik a forradalom után ismertük meg, csak azt tudtuk, hogy elveti Izrael állam létjogosultságát. Egyszer kijelentette: „a zsidó csak addig érték, amíg leköpik”. Ez a radikalizmus imponált, a múlt konzervatív felértékelésével azonban nem tudtam mit kezdeni. Nagyra becsülte a Ferenc József-i korszakot, Herczeg Ferencet és az értékek tekintélyét. Az én jogaimat a kommunisták taposták lábbal, az általa becsült kor képviselői meg azokét, akik az országban nem magyarok voltak. Hogy becsülhessek valakiket, akik ugyanazt követték el, mint amit velem szemben követnek el? Valami áthidalhatatlan alakult ki közöttünk. „Kertelés nélkül ismerem be, hogy fogalmaink annyira eltérőek, hogy még csak nem is ellentmondók, egymással megütközni sem képesek…”, írta egyik utolsó levelében, a 70-es években.

Most megjelent magyarul a memoárja azokról a napokról, melyekben néhány ezer embernek ő jelentette az életet. Németül írta, még Svájcban, 1945-46-ban. Nem tudhatom, hogyan éltem volna én azzal a lelki teherrel, amely rá nehezedett egész hátralevő életében. 1944-ben hallgatott néhányad magával százezrek előtt, hogy ezrek életét megmenthesse. Kasztnert 1957 egyik éjszakáján három férfi a nyílt utcán kivégezte Tel-Avivban. Szilágyi Ernő a hagyományba, a kultúrába, a gondolkodásba kapaszkodott önvédelemből. És nem ment Izraelbe. Filozófiai írásaiból semmit sem sikerült megtalálni néhány töredéken kívül. Egyik mondatát élőszóban is idézte: „Az azonos azonoskor vagy van vagy nincs, de soha semeddig van is, nincs is.”

Csak a lehetségest kísérthette meg, a lehetetlenhez a nemzet többségének a részvételére lett volna szükség. Ő és mindazok, akikkel sorsa összefonódott, magyarok voltak. Is. Vajon mennyire részei a magyar történelemnek?

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 25. szám