Forrás: ÉS

Tulajdonképpen mi a baj azzal, amit Melocco Miklós tett?

Mint ismeretes, még január elején avatta fel a köztársasági elnök Veszprém városában a Melocco Miklós készítette ötvenhatos Brusznyai-emlékművet, ám csak most tűnt fel valakinek, hogy a talapzatba vésett Radnóti Miklós-idézet kissé át van írva.

Persze, hogy át van írva. Melocco Miklós legalább tíz orgánumban mondta el, hogy nagy rajongója a költőnek, az emlékmű formáját és mondanivalóját is egy Radnóti-vers, sőt tán a legszebb Radnóti-költemény, a Nem tudhatom… ihlette, ám ebben az egyik szóval nincs kibékülve. A költő ugyebár azt írta, hogy „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsszopók, akikben megnő az értelem”, ami szép sor, igaz sor, ám a szobrász szerint a csecsszopó kifejezés használata nem indokolt. „Ez az egy szó nem tetszett – nyilatkozta -, és fogtam magam (erőszakos dolog, tudom, de jelöltem) és a csecsszopó helyett csecsemőt írtam, mert szebb szó. Jobban illik Radnótihoz is.”

Utóbbi megjegyzéssel, mármint, hogy mi illene jobban a költőhöz, sajna, már nem áll módunkban szembesíteni az érintettet, de kétségkívül lehet benne valami. Ha jól értem a szobrász lelkivilágát, a csecsszopóval nem is az a baj elsősorban, hogy kissé avítt, meg aztán az újságok se csecsszopóotthonokat írnak a hírekben, de csecsemőotthonokat, hanem hogy eme összetett szó második tagja, a szop mint olyan, példa nélküli karriert futott be a magyar nyelvben. Bizonyos társadalmi rétegek szókincse, ideértve akár a nemzeti érzelmű szobrászokét is, szinte kizárólag a szop ragozott és képzett alakjait foglalja magában, a közlendő tartalma pedig a szop-szopik gondolatkörből indul és ide is jut vissza, „leszop a Maszop”, „f…szopó Gyurcsány”, „megszopatlak, va”ze”, amire aztán minden további nélkül nagy ívű közéleti pályafutás is építhető.

Magyarán, a csecsszopó csengése ma már meglehetősen vulgáris, méltatlan egy nemzeti érzelmű költeményhez, ahogyan a szobrász is mondja, a csecsszopó „elhangozhatna akár egy kuplerájban is”, s ez felülírja még azt a rendelkezést is, hogy az alkotó engedélye nélkül nem írunk át verset, sőt adott esetben nem faragunk át szobrot, emlékművet sem, pedig időközben esetleg megjött hozzá a kedvünk.

Mert miért ne lehetne átírni egy verset? A nyelv szüntelen változik, mégpedig a nép ajkán, s mert a vers matériája maga a nyelv, nyilvánvaló, hogy egy költemény sorai se lehetnek az idők végezetéig konstansak. Ha valaki rendre végigsétál a tüntetésektől hemzsegő magyar rónán, vagy meccs előtt végigfüleli a Himnusz magyar közönség által előadott változatát, akkor emberemlékezet óta a „Hozz reá víg esztendőt” formulával találkozik, holott a költő „Hozz rá víg esztendőt” vetett papírra, igaz, legalább száz kilométeres körzetben nem tartózkodott körülötte nemzeti érzelmű szobrász. Ha pedig valaki visszakeresi a Népszabadság múlt pénteki számában a Polgár községben tartott nemzetmentő demonstráció képanyagát, akkor a vonatkozó fotón egy leginkább Ondnak és Kondnak öltözött figurát fog találni, a bal kezében árpádsávos zászlóval, a jobb kezében pedig egy óriási táblával, amelyen a Himnusz kezdő sorai olvashatók, mármint annak speciel nem szobrász, hanem egy Szent Korona-tanos, magyarvédő egylet által átírt változata, ami úgy fest, hogy „ISTEN ÁLLD MEG A MAGYART”, így ahogy írom, két l-lel.

És láss csodát: Isten megállta, mert nem szakadt le az ég.

Most egyébként a csecsszopó kontra csecsemő vita abba a stádiumába lépett, amelyben már költőnek, irodalmárnak, egyéb nyelvhasználónak semmi keresnivalója, tudniillik színre léptek a jogászok, akik most ádáz küzdelemben értelmezik a történteket. A balliberális jogászok szerint a szobrász nem csupán azzal követett el törvénysértést, hogy átírta a verssort, hanem már azzal is, hogy a jogörökös engedélye nélkül idézett, mire a nemzeti érzelmű jogászok azt mondják, hogy amit a szobrász tett, az része a „művészi autonómiának”, ami aztán fél órán belül már úgy terjedt viharos sebességgel az internetes hozzászólásokban, hogy Melocco igaz, magyar ember, „joga van a művészi anatómiához”.

És a jobboldali lapok még le se zsidózták a költőt.

Megyesi Gusztáv

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 04. szám