Forrás: ÉS

Boross Imre: Visszaemlékezés a változó világra. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 360 oldal, 3450 Ft

Kővágó József: Egyedül vagy. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 168 oldal, 2490 Ft

A Gondolat Kiadó Pártok és Politika sorozatának (a cím talán lehetett volna eredetibb) első két kötetében két kisgazda politikus dokumentumokkal kiegészített emlékezései olvashatók. Az is közös bennük, hogy tényleges politikusi pályájuk igen rövid.

Kővágó József 1944 végén lépett be a Kisgazdapártba, majd nem egészen két éven át, 1945 őszétől 1947 nyaráig Budapest polgármestere volt, utána egyszerű mérnökként dolgozott letartóztatásáig. Csak 1956-ban szabadult; részt vett a párt újjászervezésében, és újra polgármester lett – alig néhány napra – , utána Nyugaton képviselte a forradalom ügyét, 1957 januárjában beszédet mondott az ENSZ-ben, és 1960-ig a Magyar Forradalmi Tanács elnökhelyettese volt. A rendszerváltás után többször is hazalátogatott, de a politikai életbe nem tért vissza. 1996-ban hunyt el.

Dr. Boross Imre – semmiképp sem összetévesztendő a volt miniszter Boros Imrével – egészen fiatalon, a koalíciós időkben a Vas megyei kisgazda lapnál újságíróskodott (két és fél év), 1956-ban munkástanácsi titkár (néhány nap), majd az FKGP 1988. novemberi megalakulásától 1989.decemberi kilépéséig a rendszerváltás fontos részese volt, főként a Nemzeti Kerekasztal alkotmányozási albizottságának tagjaként. Később a parlamenten kívüli Nemzeti Kisgazdapárt főtitkára lett, az 1994-es választásokon az Agrárszövetség listáján indult, majd visszavonult a politikától.

Mindkét könyv arra emlékeztet, hogy mennyi jó politikai hagyomány, tehetség és jó szándék ment veszendőbe – nemcsak a diktatúra alatt, de a rendszerváltáskor is. A Kisgazdapárt sorsa talán valóban sorsszerű. Nem érdemes a “lehetett volna” kérdésével vesződni, de mind Kővágó József, mind Boross Imre olyan adalékokkal szolgál, amelyek segíthetnek az 1945-höz, 1956-hoz, 1989-hez fűződő mítoszok mállasztásában, annak a magyarázatában, hogy miért éppen az lett, amit most megszenvedünk

Kővágó József Bajcsy-Zsilinszky Endre híveként vett részt a nemzeti-katonai ellenállásban. Meg akarta őrizni a főváros polgári jellegét, arra törekedett, hogy a kommunistáknak ne legyen nagyobb befolyása, mint amekkorát a szabad válaszásokon elértek – de kisebb sem. Azt akarta, hogy Budapest legyen híd Kelet és Nyugat között, és az újjáépítéshez nyugati tőkét keresett. Ez a hangsúlyozottan polgári szemlélet még akkor sem volt általános pártjában, ha leszámítjuk a megalkuvókat és kriptokommunistákat.

Boross Imre emlékiratának egyik legizgalmasabb – és a legvonzóbb – része az első négy fejezet, a szombathelyi polgári világ leírása. Ez az a város, ahol sok kis pártocska működött – a kormánypárt annyira népszerűtlen volt, hogy Polgári Egységpárt álnéven szerepelt -; ahol erősek voltak a legitimisták, élükön gróf Sigray Antallal; ahol Vályi Manót, a köztiszteletnek örvendő tűzifa-nagykereskedőt, a nagy arany vitézségi érem tulajdonosát – Vályi Péter és Vályi Gábor édesapját – a nyilasuralomig nem érintették a zsidótörvények; ahol a szerző ügyvéd apja – a “félig-meddig népi származású” főszolgabíró ellenében – 1941-ben belügyminiszteri papírt szerez arról, hogy a felekezeti vagy faji hovatartozás nem lehet súlyosbító körülmény. A város elfoglalása után a Szövetséges Ellenőrző Bizottság feje, egy szovjet ezredes az antináci ügyvédtől kért segítséget a helyi közélet beindításához, de az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy nem voltak se parasztpártiak, se polgári demokraták, se kommunisták (utóbbiakból később nem volt hiány), így a szociáldemokraták állítottak ki kommunistákat, a parasztpárt helyi vezetője viszont egy szocdem-szimpatizáns zsidó ügyvéd lett, mert “úgyis sok a paraszt ügyfele”. A szellemes leírás mikroközegben mutat meg egy máig ható súlyos szerkezeti bajt: a második köztársaság egyetlen számításba vehető előzménye, a “koalíciós időszak”, az egyetlen korábbi rendszer, amely szabad választás eredményeként állt fenn egy-két évig, maga is egy művileg véghezvitt rendszerváltás terméke volt.

Kővágó József katonás tartással és humorral, szilárd értékrend birtokában vészelte át az Andrássy út 60-at és a börtönöket. A fogvatartók jellemzése – akárcsak Faludy György vagy Szász Béla memoárjában – elgondolkoztat: vajon hová lesz politikai átmenet után az emberi jellem-poolban mindig is meglévő, diktatúra idején elszabaduló gonoszságtömeg. Törvényszerű-e, hogy a demokráciának mindig van annyi civilzáló ereje, amennyi a ragadozó ösztön féken tartásához kell?

Az Egyedül vagy 1956-ról szóló része valóságos reveláció, a szó mindkét értelmében. A “három forradalom” (Kozák Gyula) – az értelmiség forradalma, a munkástanácsoké, nemzeti bizottságoké, valamint az utcáé – mellett itt a negyedik, ami nagy valószínűséggel az új rendszer gerincét hozta volna létre, ha… Magyarán a parlamenti demokráciát. Klasszikus történelmi regényekben vannak olyan forgatagos fejezetek, mint a kisgazdák újjászerveződése Kővágó elbeszélésében – lelkesedés, gyanakvás, az árulók vagy meghunyászkodók iránti kérlelhetetlenség vagy megbocsátás kérdése, káosz és helyreálló rend, remény, óvatosság, félelem, sokk és bizakodás a vereségen is túl. A fő szál az, hogy sikerül-e a morálisan kikezdhetetlen, de beteg és a szovjet fogságban megkeseredett Kovács Bélát rábeszélni a visszatérésre, a csúcspont pedig Kovács másfél órás, zárt ajtók mögötti megbeszélése a forradalom miniszterelnökével, aminek végeztével közli Kővágóval: “Meggyőződtem róla, hogy Nagy Imre éppen úgy képviseli a magyar nemzet érdekeit, mint te vagy én.”

A második köztársaság örökségének felszámolódásáról vagy felszámolásáról Boross Imre tudósít – az első nyilvánosságban ő volt az, aki 1988-ban, egy Magyar Nemzet-cikkben elsőként fölvetette a többpártrendszerű váltógazdaság lehetőségét. (Van abban némi irónia, hogy a könyvsorozat egyik szerkesztője, Bihari Mihály nagyjából ugyanekkor a “korlátozott és tervezett többpártrendszer” – azaz a garantált reformkommunista hegemónia – elméletét fejtette ki.) Meglehetősen szomorú olvasmány annak leírása, ahogyan a régi őrzött sérelmek, a politizálás gyakorlatától rég elszokott aggastyánok hibái, a városi polgársággal és az értelmiséggel szembeni gyanakvás – de éppígy Antall József taktikája – hogyan idézte elő a Független Kisgazdapárt végromlását. Amit csak elnyújtott egy őstehetség népszónoknak a legszerényebb tájékozottságú választói réteg megszerzéséért folytatott kampánya.

Az 1957 és 1987-88 közötti három évtizedes holtidőről leginkább a lábjegyzetek tudósítanak (Kővágó könyvét Vámos György, Boross Imréét Szécsi Árpád szerkesztette és jegyzetelte) . Ugyanaz a Varga István például, aki október-november fordulóján a kisgazdák gazdasági programját kidolgozta, 1957-ben a még koalíciós alapon létrehozott reformbizottság vezetője lett; Kovács Béla – akinek elfogatására a kommunizmus áldozatainak napja emlékeztet – a Kádár-rendszer országgyűlésének tagjaként hunyt el. Rákosi kisgazda miniszterének, a Kádár-korszak vezető közgazdászának, Bognár Józsefnek az alakja például mindkét újjászerveződési epizódban felbukkan.

A körülmények tudtommal tisztázatlanok – de talán egyszer arról is szól számos emlékirat, milyen nem kommunista magatartásformák hidalták át az 1956-os többpártrendszer-kísérlet és az 1989-es megvalósulás közötti érát, amelynek nagy részében, úgymond, “nem történt semmi”. Valaminek nyilván kellett történnie.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 11. szám

Comments are closed.