Forrás: ÉS

SZILASI LÁSZLÓ

Óhaza

Az ÉS könyve júliusban – Oravecz Imre: Ondrok gödre. Az álom anyaga, első könyv. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007. 384 oldal, 2800 Ft

Volt egy világ.

A frissen felszabadított magyar jobbágyok és közvetlen leszármazottaik világa. Ahol az ökörnek lóra, a faekének vasra, a háromnyomásos rendszernek kétnyomásosra cserélése jelentette a legelszántabb korszerűsítést, a legradikálisabb modernizációt. Ahol a Magyar Gazda meg a kalendárium és az álmoskönyv volt a legfontosabb olvasmány. Ahol a gyerekek korán és szinte számolatlanul haltak, ahol még rendszeresek voltak a kolerajárványok. Ahol a szerzés, a gyarapodás, a rendelkezésre álló saját földterület növelése és annak biztos örökítése volt a legfontosabb, minden egyebet meghatározó, majdhogynem egyetlen életcél. Ahol a hely, a táj, a mikrokörnyezet felszíni alakzatai és az ember egyek voltak. Ahol a búza termeléséről át kellett térni a dohányéra, a köménymagéra. Ahol a darnói erdőben időnként, állítólag, megjelent Szűz Mária. Ahol a falu közössége által választott bírát lassanként teljesen felváltotta a távoli hatóságok által kinevezett jegyző. Ahol volt tere a szemlélődésnek. Ahol a gőzcséplőgép volt a forradalom. Ahol soha nem tértek át az állattenyésztésre. Ahol a szolgabíró pofon ütötte a parasztgyereket, ha nem vette le a kalapját, mielőtt megszólalt. Ahol lóháton jártak udvarolni. Ahol a szeretkezés volt az egyetlen, még az evésnél is nagyobb élvezet. Ahol a szülői házból csak a legkisebb fiút nem szorította ki már senki. Ahol a jusst nem adták ki, amíg el nem jött az ideje. Ahol halott fia feje alá az apja azért nem tette oda a kabátját, mert kár lett volna még azt is összevérezni. Egy világ, amit aztán néhány generáción belül megroppantott a szétöröklés és a korai kapitalizmus lassú, de visszafordíthatatlan térnyerése. És ahonnan aztán végül el kellett menni Amerikába.

A volt jobbágy unokája, a fiatal Árvai István, aki aztán tényleg elmegy Amerikába, álmában is a gépet irányítja, beszél. Ilyeneket mond: “Jobbra, balra, feljebb, lejjebb, még, még egy kicsit, most jó – mint mikor felálláskor a lokomobil lendítőkerekének középsíkját a cséplőgép hajtott ellenkerekének középsíkjába állítják.” (212.) István felesége, Anna, aki aztán vele megy, kévekötelet készít. “Mikor letette a készet, nem állt fel mindjárt, hanem az előtte heverő marokból kivett egy csomót, és csak aztán egyenesedett fel. Összeigazította a szálakat, hogy együtt legyenek a kalászok, fele-fele arányban az egészet ketté vette, ha hosszú volt a szalma, az egészet a hóna alá csapta, majd a kalászos végüket újból összefogta, megcsavarta, és a csavart részt behajtotta. Aztán a kötelet a földre terítette, rátette a markot, összekötötte vele, és föl sem tekintve máris nyúlt a következő kötélnek valóért.” (306.) Az elbeszélő szinte minden ponton legalább ennyire elképesztően részletezett tárgyi tudása és szenvtelen, minden súrlódó felületet beolajozó (lásd 211.), rendíthetetlenül, tovább már nem fékezhetően lassú ritmusú, a tárgyat magában az elbeszélés módjában is megjelenítő modora kiváltja azt a nagyon nehezen megkérdőjelezhető illúziót, hogy bizony az a világ hajszálpontosan ugyanolyan volt, mint amilyennek ebben a könyvben olvassuk. Hogy ez volt az a világ.

1867-1896. A XIX. század második fele. Azt gondolnánk, akkor még érintetlen volt ez a világ. Amikor még csorbítatlan eredetiségében állt volna előttünk. Ennek a kultúrának, az önellátó és árutermelő, önálló parasztgazdaságok világának azonban sohasem volt aranykora. Mindig, már eleve meg van roppanva. És, mint minden igazán nagy rendszer, nagyon érzékeny ezekre a kiinduló feltételekre. Az első szereplőktől idézett mondatot a rokonok, komák, jóakarók mondják, óvólag, idősebb Jánosnak, a volt 48-as honvédnek, a korai örökhagyás tárgyában: “Vigyázz, Jani, megfordulhat a szél, idegen leszel a tulajdon portádon, aztán a végén még enni sem adnak.” (19.) A második ilyen mondatot a sógora, Trso Elek mondja a fiúnak, Árvai Jánosnak, tréfásan, annak szüntelen gyarapító, szerző képessége kapcsán: “Te, János, nem vagy te zsidó?” (22.) A harmadikat pedig az ifjabb János mondja az idősebbnek: “Változtatunk, apám.” (31.) Ennek a világnak, a parasztok világának, a szerzés és az örökítés a középpontja. Ahhoz azonban, hogy annyit adhasson, amennyit kapott, a parasztnak vagy egykéznie kellene, ami azonban egyrészt ellenkezik a világképével, másrészt (a magas gyermekhalandóság miatt) nagyon is kockázatos vállalkozás – vagy földet kell vennie, pénzt kell szereznie, árut kell termelnie: ki kell lépnie a piacra. Ez a világ eleve pusztulásra van rendelve. Eredendő önlényege, belső struktúrája ítéli halálra. Minden további csupán idő kérdése. A regény témája éppen az, ahogyan az idő múlása, a maga szajlai saját ritmusában, kitermeli az elkerülhetetlen (s egy egészen kivételes pillanatban – a 24. fejezetben – az alapító atya, Idős János által teljes kiterjedésében átlátott) végkifejletet, amelynek minden eldöntő kezdő mozzanata az, hogy István és családja (bár lépésüket ők maguk ideiglenesnek, távlataiban pedig a szerzés és az örökítés céljait szolgálónak, egyetlen számukra létező módjának gondolják) véglegesen kilépnek a paraszti paradigmából. A jobbágy világából egyenesen át a gyár, a foreman és a bigboss világába.

A kötet fülszövege a 48. fejezet első két bekezdését hozza, arról, hogy parasztnak születni kell, s hogy kívülálló sohasem válhat igazán azzá. A második bekezdésből a szerző vagy a szerkesztők kihagytak néhány mondatot. “Külsőre talán. Élhetett, öltözködhetett, beszélhetett, viselkedhetett úgy, mint a paraszt, vagy akár még túl is tehetett rajta, mint a népszínművekben vagy az újromantikus regényekben, de a munkája, a munkához való viszonya, hozzááállása, a műveletek kivitelezése, az egyes fogások minősége sosem volt olyan, mint a született földművesé. Mindig tartalmazott valami oda nem illőt, rögtönzöttet, zavarót.” (304.) A gyári Olvasó Egylet könyvtárából pedig Jókait, Tolnai Lajost, Vértesi Arnoldot kölcsönöz ki István (353.). Úgy gondolom, ezek fontos mozzanatok. Az említett szövegek, irányzatok és szerzők kijelölik azokat a koordinátákat, amelyek között a magyar parasztábrázolások mind ez ideig megalkották magukat: a barbár félállattól az ősi titkok druidaszerű tudójáig, a megnyomorított és kisemmizett elnyomottól az örökkévaló protozöldig. Oravecz áthelyezte a játékteret. Létrehozott egy tökéletes rekonstrukciónak látszó világot, már-már áttetsző nyelvi egyszerűségben letette azt elénk, s az elbeszélői kommentárok szinte teljes mellőzésével kiköveteli az olvasói kommentárokat, a koordináta-rendszer befogadói újraszerkesztését. A különböző realizmusváltozatokban érdekelt nagy magyar írók régóta állítják, hogy nincs ebben a hazában csak dzsentri és paraszt. Azt hiszem, Móricz Zsigmond és Mikszáth Kálmán óta Oravecz Imre Ondrok gödre című regénye tette a legtöbbet azért, hogy megérthessük, valójában mit is jelent ez – az elbeszélésmód empatikus semlegessége, részvétteli (mert részvétet kiváltó) szenvtelensége pedig egész egyszerűen páratlan a magyar irodalomban.

A regény azonban, természetesen, ebben az esetben sem arról szól, ami a közvetlen témája, módszeres megismerés tárgyává tett anyaga, érzékelhető matériája.

Erre legelőször az figyelmeztet, ami az olvasás során mindvégig meglep, mégis nagyon hamar világos lesz: hogy a faluregény nem csak parasztregény. A néhány oldalas fejezetekből (szám szerint: 57-ből) építkező szöveg feltűnően sok műfajból részesedik: történelmi, család-, fejlődés- vagy karrierregényként éppen úgy olvashatjuk, mint tradicionális szerelmi történetek kötegeként, az amerikás magyarok kivándorlásának oknyomozó, óhazabeli előtörténeteként, a közép-európai földművesség mikrohistóriai érdekeltségű, poszt-geertziánus történeti antropológiai leírásaként, újrafikcionalizált önéletírásként vagy klasszikus aparegényként (Árvai János alakja a magyar irodalom egyik legnagyobb szabású, legösszetettebb és legtitokzatosabb apafigurája, aki azonban súlyával sem képes felborítani a regény kompozicionális viszonyait, mert a nők – felesége, Küzsüs Teréz és menye, Madár Anna – szívós jelenlétükkel és alternatív érdekérvényesítési stratégiáikkal biztos egyensúlyt teremtenek a figurális és hatalmi erőterekben).

A második figyelmeztetést a nagy traumafejezetek képezik. A kisborjú halála (12. fejezet), Hibás Gyuri meztelen testének megpillantása (25.), a jelenet, amikor István véletlenül kilesi anyja késő esti tisztálkodását (27.), Virág pusztulása (30.), Sztancsik Pista öngyilkossága (32.), a cséplőgép felrobbanása (35.) és a dzsentri-pofon (38.). A testiséggel, a hatalommal és halállal történő legelső találkozások nagy jelenetei ezek. Árvai István személyiségének és végső döntésének lassanként összegyűlő, nyalábokba rendeződő alappillérei. Az a leggyakoribb szó bennük, hogy iszonyat. Ezen mozzanatokkal szemben csak a szemlélődés műveletei és helyei: a gombázás (20.), Dolyina (17.), Dregoly (23.) és Borzsa-tető (36.) képezhetnek ellensúlyt. A kérdés újra meg újra éppen az, hogy meg tudják-e tenni.

Az utolsó figyelmeztetés a halálfejezetek sora. Idős János agyvérzést kap, maga alá piszkít, halála mégis nagyszabású, van transzcendens értelme (26.). Jánoska sugárvérzése, iszonyatos pusztulása csupán a részvétlen természet normál eseménye, amelyhez csak az emberi interpretáció fűz emóciókat (34.). S végül György halála (51.). “Közönséges, véletlen halál volt, híján minden nagyszabásúnak, magasabb rendűnek, hősiesnek, majdnemhogy buta.” (331. l.). S mindezek mellé a nagy jelentőségű szeretkezési jelenet (47.).

Igazából nem hinném, hogy a paraszti életformáról lenne itt elsősorban szó. Hanem – egy emberhez méltó életforma kapcsán – az ember létbevetettségéről, arról, hogy nem akarsz megszületni, sőt, a szüleid sem akarják igazán, hogy megszüless, de aztán meg majd meghalni nem fogsz akarni; az emberi lényről, helyéről a világban, hogy az a hely nem is olyan nagyon fontos; s hogy ezt az egészet mégis beburkolja és átjárja a természet tökéletes és szép, hallgatag kegyetlensége, vagy az isteni kegyelem. Van ebben a vízióban (mint talán minden igazán nagy regényben) valami felemelően, szeretetteljesen és részvéttel telien embertelen.

És aztán mindehhez a szerelem. Árvai István és Madár Anna szerelmének alakulása (ne felejtsük: a regény ajánlása Steve és Anne emlékének szól) a magyar próza egyik nagy és szép története. Megismerkedésüké a regény legelső hosszabb fejezete (41.). Meglátja, belészeret, elszántan keresi – hogy aztán véletlenül találja meg újra. Téli bálok, tánc, lopott találkozások az óriástölgynél. Eljegyzés, katonaság, lakodalom. “Égtek a vágytól, hogy megismerjék egymás testét, testük legmélyebb titkát, hogy megtegyék végre, amire két esztendeje várnak, de egyelőre lemondtak róla, tartóztatták magukat, mert fontosabb volt nekik annál, semmint hogy ilyen zajos körülmények közt essenek túl rajta, hogy beszennyezzék, hogy lerángassák a szeszgőzös dínomdánom sarába.” (292.) “Mert ez volt az egyetlen, még az evésnél is nagyobb élvezet, amelynek úgy adhatták át magukat, hogy közben nem kellett a munkára, a teendőkre, a gondokra gondolni. Mert úgy érezték, hogy a szeretkezés, a gyönyör, a feloldódás egymásban, a megsemmisülés felszabadítja, megtisztítja, megszenteli őket, hogy abban is a Teremtő eszközei, neki engedelmeskednek, a testükön keresztül azt hajtják végre, amit Ő akar, amit elrendelt.” (302.) És aztán a lassú, rejtetten mindent eldöntő nagyjelenet, a (nem tengerihántás:) kukoricafosztás (49.). Foreman és bigboss. Ejtve a néma e-t, s-sel az ss-t.

Oravecz Imre egész életében, egész életművével erre a munkára készült. Amikor már végképp nem halogathatta tovább, nagy könyvet írt. A tárgyi világ részletezettsége, az elbeszélő involvált semlegessége és a mondatok egyáltalán nem szikár pontossága a részvét olyan összetett rendszereit hozza létre és kínálja fel benne, amelyek képesek a próza közegében narratíve újraalkotni, történetekké írni a Halászóember (Szajla. Töredékek egy faluregényhez. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998) elképesztő erejű, szétszálazhatatlannak tűnően tömör képeit. Folytatnia kell; nem teheti meg, hogy nem fejezi be.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 29. szám

Comments are closed.