Aligha véletlen csupán, hogy ezekben az években, ha sorozatban nem is, de a keserves Kelet-Európa tájékairól egymásutánban emigrációs témájú könyvek bukkannak föl a boltokban. Személyesen hozzánk a nemrégen elhunyt, felejthetetlen Faludy György kétszeres száműzetése áll a legközelebb, hiszen a történet, ahogyan a háború után hazatért, majd ismét elűzte az „elátkozott haza”, rólunk is, a mi korunkról szól. De neki megadatott, ha teljes egészében nem is, hogy olyan országba térjen vissza, amilyet elképzelt magának, s nyugodt öregségben megírhassa hányattatásait.
Az Európa Kiadónál néhány hete megjelent, hamar elfogyott és méltán föltűnést keltett kötet azonban olyan világirodalmi rangú költőnőnek állít emléket, aki még életében az igazi poklot járta meg. Nem a kor és nem a leküzdhetetlen betegség vitte el, hanem maga a sátán. És akinek nem volt lehetősége arra, hogy az életútját, még ha az alkotás gyötrelmei között is, az utókor szörnyülködésére és tanulságára maga örökítse meg. A most magyarul megjelent kis könyv tette ismertté a nevét még olyan értelmiségi körökben is, ahol pedig illett volna tudni róla. Nemzetközi rangja és sorsa miatt is.
Orosz emigránsról van szó, Marina Cvetajeváról, akit a borító alcíme „örök lázadónak” mutat be. Olyan jeles történész-író alkotta róla a tanulmányt, aki nemrégen halt meg francia akadémikusként és akinek egész életművét éppen a kettős lét határozta meg. Arányokat mondani nem lehet, nem is ildomos, de száznál is több könyvének a szereplői egyaránt oroszok és franciák. Természetesen Henri Troyat-ról van szó, aki családja révén orosz földről származott, de otthonát és alkotóműhelyét Franciaországnak köszönhette. Ő maga személy szerint azért nem emigráns, mert már utód, második nemzedék. Érdekes, hogy a Francia Akadémiának van még egy halhatatlanja, sőt örökös titkára, egy hölgy, Hélene Carrere d”Encausse, akit vagy a véletlen, de inkább a tudatosság ugyanerre a pályára sodort. Kevésbé termékeny, mint Troyat, de világhírű könyveinek héroszait ő is az orosz-francia kötődésű históriából, irodalmi világból választja.
A Cvetajeva-esszé, holott korszakos jelentőségű, elég későn jutott el hozzánk. Magyarázható ez azzal, hogy sokáig, jóval még a rendszerváltás után is, rövidlátó szemlélettel, nemkívánatosnak számított az, ami orosz, még akkor is, ha a sztálinizmus számkivetettjéről, áldozatáról volt szó. Korábban pedig érthetően azért volt tilalmas, mert Moszkva villámai lesújtottak volna olyan kelet-európai országra, amely ilyen sorsok iránt érdeklődik.
Henri Troyat-t nem csupán foglalkoztatta, izgatta is Cvetajeva életútja. Munkájának hősnője jelentős irodalmár, költőnő volt, aki emigrációja ellenére is gyökereit mélyen az orosz földbe eresztette. Ugyanakkor lépést tartott a Nyugat vezető irányzataival is; bizonyította, hogy az orosz kultúra nem az, amit a szovjet igyekezett elfogadtatni magáról a világgal. Troyat alkotói módszeréhez híven, lelkiismeretesen fürkészte Cvetajeva bonyolult, önmagával is szüntelenül viaskodó egyéniségét, amelyet költeményei, naplói, jegyzetei hűségesen tükröznek. Marina hagyományos, nagy műveltségű értelmiségi családba született, abba a körbe, amely alkatánál, tájékozódásánál és törekvésénél fogva még a korabeli, forradalom előtti Oroszországban is akár kozmopolitának is volt mondható. Családjától kétszeresen is el kellett szakadnia. Művészettörténész édesapja, noha a bolsevik revolúció után nem kerülhette el a leninizmus zaklatásait, bezárkózott a maga teremtette szűk világba, s egyetlen vágya volt, hogy csak képtára maradjon meg, amelyet rendszereken át és túl is igazgathatott. El kellett távolodnia a költőnőnek azért is, mert férjéül zsidó fiút választott, méghozzá rosszul. Szergej Efront pipogya fráter volt, nem hozzá illő, gyönge akaratú, ami végül is egyik okozója volt a szűkebb família tragédiájának. Mindez együttesen arra késztette Cvetajevát, hogy a gonosz rezsim elől menekülve az emigrációt válassza, belezuhanva a fizikai nélkülözésbe és a bizonytalanba.
Hiába voltak ismerősei, rokonlelkek Németországban, Csehszlovákiában és később Franciaországban, a garasért meg kellett küzdeni, a mindennapi fönnmaradás kegyetlen kínzásait kiállni, ami a költészetet megihleti, de a lelket földúlja. Ami örömet okoz: az új ismeretségek, barátságok, amelyek hol derűt kölcsönöznek, hol mindennél nagyobb csalódást okoznak. Mételyez a politika; az emigrációban hemzsegnek a sztálini rendszer ügynökei, besúgói, akik kompromittálni, halálba kergetni, önpusztításba taszítani igyekeznek, ugyanúgy átszövik és mérgezik az emigrációs életet, mintha odahaza maradtak volna.
Talán ennél is nagyobb kiábrándulás a kapcsolatkeresés az elhagyott haza otthon maradt vagy ugyancsak távozásra kényszerült alkotóival. Bulgakov, Bunyin, Ehrenburg és a többiek nagyra tartják Cvetajevát, a páratlan művészt, de a Szovjetuniótól akár egzisztenciális okokból, akár meggyőződésbeli bizonytalanságból elszakadni nem mernek és nem is akarnak, az igaz barátság helyett a kitüntetéseket, a jogdíjakat választják. Mind megannyi csalódás.
És nincs másképpen a szerelemben, az asszonyi életben sem. Marina utolsó leheletéig imádja, szívében hűségesen követi is arra méltatlan férjét, aki több gondot okoz neki, mint örömöt. Nem emiatt, hanem örökös belső égéstől űzve csalja őt, idegen ágyakba bújik bele, legtöbbször csábítóként. Majd belefullad élete nagy hiábavaló vágyakozásába, Borisz Paszternák iránt érzett vonzalmába, aki nem- csak azért megy el e lángolás mellett, mert nős és családos, hanem érzelmi és politikai érzéketlensége miatt is. Költő szerelme Marinának, aki iránt gyakori leveleiben izzik, forrón vall, testi vágyakozással hajszolja, öle társának keresi: Rainer Maria Rilke. Szemérmetlenül kínálkozik föl neki, majd kétségbeesik, hogy elmarad a viszonzás, és késő, mire ráeszmél, az osztrák költő nem érzéketlen maradt iránta, csak időközben elvitte a tüdővész. Személyesen nem is találkozhattak soha, csak lelkük kereste a másikat, szenvedélyes írásos emlékek maradtak fönn erről a különös, viszonzott, mégis viszonzatlan sajgásról.
És akkor jött a kettős vész. Szergejben, a jellemtelen férjben föllángolt a honvágy, talán a tehetetlenség és tehetségtelenség miatt is. Marinának, ha elvétve és szűk körben terjedve is, de jelentek meg kötetei, míg ő, a „családfő” kitartottként tengette életét. Lelki süllyedésében arra kezdte ösztökélni feleségét és gyerekeit, hogy térjenek haza akár a gyűlölt Szovjetunióba is. Troyat, nyilván kétségbevonhatatlan tények híján, nem állítja, csak sejteti, hogy Szergejt behálózhatták, megvásárolhatták Sztálin besúgói és ügynökei, míg az unszolásra, kínnal teli gyötrődés után Cvetajeva 1939-ben az övéivel hazatért.
Egyenesen a pokolba. A tanulmánykötetnek talán ez a legmegrendítőbb része. Még a kádári időszakban is, különösen nyugati forrásokból voltak értesülésmorzsáink arról, milyen lehet a gulágok világa, hogyan éltek és élnek benne a szovjet emberek, immár nem a sztálini, hanem a hruscsovi, brezsnyevi purgatóriumban is, de ahogyan Troyat az 1930-as esztendők végét korabeli ábrázolásokból, tanúságtételekből lefesti, a valóság túltett a legszörnyűbb föltételezéseken is. Otthonkeresés pokolbeli tájakon, éhezés, társadalmi bezártság, elszigeteltség, besúgók aljasságai, ehhez képest dúskálást jelentettek a nyugati emigráció legkeservesebb korszakai is. A légkör a testen túl elsősorban a szellemet fojtotta meg; letartóztatások, nyomtalan eltűnések, rokon, gyermek, hozzátartozó meghal orvosi gondozás, ellátatlanság híján, vagy eltüntetik mellőle az ismeretlen és távoli gulágba, ahonnan hírt várni több a reménytelennél. Marinának egyetlen kiút kínálkozik. A kopár „lakás”, patkánylyuk mennyezetéből kilógó kampósszög és a maga sodorta kötél. Negyvenkilenc évesen vet véget életének, s ezzel örökre lezárul az orosz költészet egyik kivételes egyéniségének pályája.
Hiába tudunk már csaknem mindent arról, hogy rettenetében milyen is volt (?) a szovjet értelmiség elszánt küzdelme a csupasz létért, még inkább a szó és a gondolat jogáért, annak, aki igazán tájékozott óhajt lenni a tárgykörben, óhatatlanul el kell olvasnia Henri Troyat remek és borzongató esszéjét. Ha hozzájut még.
Várkonyi Tibor