Forrás: Origo

 

Ludas Matyi

 

 A költészet hatalmáról című írás ebben a formában, és megjelenésben eddig ismeretlen volt az irodalomtörténet számára – jelezte a Szabad Net szerkesztőségének Radnóti Zsuzsa, az író özvegye, hagyatékának gondozója. Örkény Istvánnak ez az írása “Ballada a költészet hatalmáról” címmel szerepel az Egyperces novellák-ban, de azt összevetve a Ludas Matyi, Kulturfront rovatában közölt írással, rögtön észrevehetők az eltérések. A később megjelent írásból például már hiányzik az a rész, amikor a telefonfülkénél megjelenik a “egyik közeli kiadóvállalat lektora”… Itt a fülke a “Nagykörúton” áll, a 67-ben kiadott kötetben ezt “Körútonra” javította az – írásait kiadásról kiadásra finomító – író.

 

 

Örkény István (1912-1979)

     A Nagykörúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták az ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.

     Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett egy költő. Fölhívott egy szerkesztőt és így szólt:

– Megvan az utolsó négy sor!

     Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.

– Fúj, milyen dekadens – mondta a szerkesztő. – Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.

     A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

     Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy ösztövér, szemüveges fiatalember, egyik közeli kiadóvállalat lektora. Megjegyzendő, mint érdekesség, hogy a fiatalember nem foglalkozott verskötetekkel, nem is ismerte a költőt. Ő a Mai Tárgyú Regények Főcsoportján dolgozott, a Húsipari, Bélfeldolgozó és Röplabdatárgyú Regények alcsoportjában. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.

     Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a lektort. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A lektor hátratántorodott, és nekiesett egy postaládának.

     Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és az ösztövér fiatalemberre. Egyesek tudni vélték, hogy magasfeszültségű áram van az ajtóban, mások szerint az ösztövér fiatalember meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben levő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.

     Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami telefonnal van kapcsolatban. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.

     Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott egy virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai Italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Dunaparton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már besötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.

     Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének már hűlt helye volt akkor.

     Ő már pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Többé sohasem látták Budapesten.

     A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja: ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.

     A kirándulók, akik vasárnaponta erre vetődnek, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthonhagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe -,  mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszúszárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.

     A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, az a négy verssor, amit a költő beleolvasott…

     A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

 

 

Örkény István

 

 Örkény István (Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.) magyar író, drámaíró. Jómódú zsidó polgárcsaládban született a tízes évek elején. 1930-ban érettségizett a Piarista Gimnáziumban, majd a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be. 1932-ben átiratkozott gyógyszerész szakra, ahol le is diplomázott 1934-ben. 1937-ben került kapcsolatba a Szép Szó körével, majd Londonba, Párizsba utazott, ahol alkalmi munkákból élt. 1940-ben tért vissza Budapestre, ahol befejezte műegyetemi tanulmányait, s 1941-ban diplomázott mint vegyészmérnök. A világháborúban munkaszolgálatos a Donnál, majd hadifogságba esett, s csak 1946-ban térhetett haza. 1954-től a Szépirodalmi Kiadó lektoraként dolgozott, 1958 és 1963 között a forradalomban való részvétele miatt publikációs tilalmat róttak ki rá – ez idő alatt az Egyesült Gyógyszergyárban dolgozott vegyészmérnökként. Az ötvenes években ismerkedett meg Radnóti Zsuzsával, akivel 1965-ben kötött házasságot. Örkény a magyar abszurd dráma kitűnő képviselője. Írásait groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember – a tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre. Első elbeszélése a Szép Szóban jelent meg 1937-ben Tengertánc címmel. A háború után 1947-ben jelent meg a Lágerek népe, melyben a munkaszolgálat időszakát dolgozta fel. Szintén ebben az időszakban írt termelési regényt is, mely színvonalában mélyen alatta maradt más műveinek. 1952-ben jelent meg a Lila tinta című elbeszélése, amit az akkori kultúrpolitika ellenszenvvel fogadott. 1956 után első ízben 1963-ben jelenhetett meg műve, a Macskajáték című kisregény. A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot. 1964-ben írta, s 1967-ben mutatták be a Tóték című drámáját, amit később több nyelvre is lefordítottak, s meghozta számára a világsikert. A drámából 1969-ben film is készült Fábri Zoltán rendezésében. Néhány más művéből is készült filmes feldolgozás (pl. a Macskajátékból).

 

Comments are closed.