FRÄNKL GÁBOR
Civilizációk szövetsége és szögesdrótkerítés
avagy a „spanyol fal” esete a kirekesztéssel
Az Európai Unió nevet viselő entitást nagybetűs „Édenkertnek” képzelik harmadik világbeli tömegek. Maga a testet öltött álom. Az álom azonban helyenként szögesdróttal van bekerítve, az álmok álmodói pedig Afrikából „érkezett”, munkalehetőségre, jobb életre vágyó huszon-, harmincéves férfiak. Ritkábban nők, kisgyerekkel vagy várandósan.
A fekete kontinens pereméről-belsejéből (polgár)háborúktól, népirtástól, éhínségtől, mindenféle szenvedéstől és diktatúrákkal súlyosbított nyomortól űzve, vagy pusztán az élhetőbb élet reményében évente sok tízezren kelnek útra. Sok ezer kilométeres távolságokat legyűrve jutnak el a Földközi-tengerig, hogy pálmatörzsből eszkábált tutajokon vagy ócska bádoghajókon összezsúfolódva induljanak útnak, át a Gibraltári-szoroson, Marokkóból Spanyolország felé, vagy Líbiából, Tunéziából Szicília irányába. A vakmerő kísérlet közben évente százak vesznek a tengerbe. Megfulladnak, vagy maguk az embercsempészek dobják őket vízbe a hajók fedélzetéről, szinte méterekre a partoktól, s előfordul, hogy nem kimerült, még élő embereket, hanem hullákat találnak a parti őrség emberei néhány nappal később. Mindez tömören illusztrálja a helyzetet, amellyel a világ (benne Európa) évek óta együtt él, de érdemben alig változik valami.
Az utóbbi időben az ismert koreográfia újabb elemekkel bővült. A menekülők célpontja Marokkó északi partján annak területébe ékelődő két kis enklávé, Ceuta és Melilla. Az egyenként néhány tízezer lakosú „szárazföldi szigetek” minden földrajzi logika ellenére Spanyolországhoz tartoznak, de Rabat is jogot formál rájuk. Itt végződik tehát Európa, s kezdődik Afrika. S így válik, sőt szélesedik ki egy „normális” esetben csak Madridra tartozó probléma az egész Európai Unió ügyévé. Mindkét kikötőváros a spanyolok gyarmati korszakából maradt fenn, s ez ma már politikailag sem cseng korrektül a nagy kulturális-vallási „kiegyezést” (értsd: párbeszédet, együttműködést) támogató európai korszellem tükrében. 2004-ben 15 674-en kértek menedéket Melillában, idén már szeptemberig több mint tizenkétezren fordultak kérelemmel a hatóságokhoz csak itt. A helyzet egyre rosszabb, a szállások túlzsúfoltak, és a spanyol kormány sokáig tehetetlenül, partvonalról figyelte az eseményeket.
Szeptember-októberben fekete-afrikaiak százai ostromolták meg naponta a vitatott státusú településeket, vállalva a spanyol őrökkel való összetűzést, a sebesülést, sőt az életveszélyt. Az egyik kameruni férfi szerint a nappalt a közeli cserjésekben töltik, majd az éj leszállta után saját maguk összetákolta jókora létrákkal próbálnak minél gyorsabban átjutni (átesni) a másik oldalra, miközben zárt láncú éjjellátó kamera figyeli minden mozdulatukat. A mintegy tízkilométernyi „biztonsági kerítés” szakaszonként két óriási, betonba rögzített fémrúdból áll, melyet tetején szögesdrótrácsozat fed, a konstrukció tövében szenzorérzékelős ösvénysáv húzódik, s a rendszert fent mozgásdetektorok, reflektorlámpák és infravörös kamerák egészítik ki. A kis erődítményrendszert 24 órás járőrözéssel tartja szemmel a spanyol katonaság. Az „ostromlók” tudják, sokan csak kisebb-nagyobb zúzódások vagy komolyabb sebesülések árán jutnak be a hivatalosan uniós területre. Nem szegi kedvüket. A történtek hatására a védőfal magasságát most a duplájára, kb. hat és fél méteresre emelik meg, így még a berlini falon is túltesz.
Melillánál az egyik éjszakai „roham” során máig nem tisztázott körülmények között előbb hárman, majd Ceutánál további öten meghaltak és többen megsérültek. A spanyol rendvédelem minden felelősséget elhárított, de a menekülők elmondásából kiderül, hogy általában keményen lépnek fel ellenük, csakúgy, mint a marokkói oldalon, ahol még kegyetlenebbek. A spanyolok határozottan kérték Marokkót, minden eszközzel fékezze meg a menekültáradatot. Az igazi felháborodást azonban az keltette, hogy a marokkóiak valahol az algériai határ vidékére vitték az embereket, ahol élelem és víz nélkül sorsukra hagyták őket. Az Orvosok Határok Nélkül szervezet illetékes orvosa, Jordi Passola szerint az incidenssorozat három hete alatt öszszesen tizennégy ember halt meg, a Ceutában és Melillában menedékkérelemért folyamodottak legalább huszonöt százaléka szenvedett kisebb-nagyobb, katonáktól elszenvedett sérülést, és keményen bírálta a szállásokon uralkodó zsúfoltságot, valamint a biztonsági erők általi „erőszakot”.
1992-ben Madrid és Rabat az illegális bevándorlók visszatoloncolásáról kötött megállapodást, de mindeddig csak olyan embereket küldtek vissza, akikről vagy biztosan meg tudták állapítani, pontosan mely állam polgárai, vagy akkor, ha az érintett harmadik országgal Spanyolországnak volt megállapodása a kiutasításról. Mindez most hirtelen megváltozik, mert a spanyol kormány ezután minden körülmények között Marokkóba toloncolja vissza a bevándorlókat, függetlenül származási helyüktől. A helyzet súlyosságát illusztrálja, hogy megszólalt José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke is – őszinte empátiával beszélt arról, hogy a menekülők „óriási drámán mennek keresztül”, és bár a biztonsági szemléletű válságkezelés „szükséges ugyan, de egymagában semmiképpen sem tudja orvosolni a problémát”. A pragmatikusabb szemléletű igazságügyi biztos, Franco Frattini alelnök pedig 48 millió eurót ajánlott föl Marokkónak biztonságpolitikai intézkedésekre és a határok jobb őrzésére. A bizottság továbbá integrált tervet terjesztett elő, hogy az „Európai szomszédsági politikák és fejlesztési projektek” keretében egységes és standardizált, a leghathatósabb védelmet biztosító módszer kidolgozásával segítsék a harmadik országokat az embercsempészet elleni küzdelemben.
Ami az egész történetben a legérdekesebb, az nem más, mint a szocialista spanyol kormány (és az Európai Unió) képmutatása fal- és kerítésügyben. A némelyek szerint az iszlamista terror alatt megtört spanyolok „appeasementje” révén hatalomba került José Rodriguez Zapatero és kormánya szívesen beszél a kultúrák dialógusáról, az iszlám világgal folytatott párbeszéd fontosságáról, melyet hajlamos a „civilizációk szövetsége” szlogennel köríteni. Nehéz elképzelni, hogyan tudja bátorítani és segíteni ezt a kezdeményezést, ha közben menekülőket kriminalizál és talán még életeket is veszélyeztet. Ennél is irracionálisabb „tétel” azonban egy harmadik országnak, Izraelnek szemrehányást tenni a megszállt területeken felhúzott „illegális” kerítés (helyenként fal) miatt, amely a szó szoros értelmében életfontosságúnak bizonyult, hiszen megakadályozta, hogy a terrortámadások polgári áldozatokat szedjenek. Ám éppen az Európai Unió és benne Spanyolország folyamodott ahhoz, hogy az emberi jogok vélt sérelme miatt adjon hangot rosszallásának. Holott ők is pontosan ugyanígy tesznek meg minden tőlük telhetőt – elvi síkon teljes joggal persze – a köz védelmében. Avval a jelentős különbséggel talán, hogy esetükben nincs szó öngyilkos robbantók megállításának kényszeréről, annál inkább kapkodó, eseti jellegű eljárásról – összeurópai közmegegyezés hiányában – a jobb világban reménykedő bevándorlókkal szemben.
A menekültkérdés és a bevándorlás általános ügye nem csupán Spanyolországot, hanem az egész Európai Uniót feszítő probléma. Nyilvánvaló, hogy Európának legitim biztonsági, sőt gazdasági-társadalmi érdekei figyelembevételével kell eljárnia, s erről az összehangolt mechanizmus megszületéséig is egészséges vita kellene hogy folyjék. Csakhogy vita helyett olyan fejlődő országokba zsuppolják a menedékeseket, amelyek emberi jogi szempontból nem teljesen szobatiszták. Ezenközben a spanyol gyarmati telepesek és birtokaik nehezen védhető érdekei néznek farkasszemet a fölemelkedésre vágyó emberek elvárható megsegítésének, helyzetük emberileg megnyugtató rendezésének követelményével.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 16. szám
