Forrás: Magyar RádióIzrael kivonult a Gázai övezetből, ahol 8500 telepes élt 1 millió 300 ezer palesztin mellett. Az izraeli kormány végül úgy döntött: a telepeket nem lehet megvédeni, mert az ár túlságosan is magas. Saron miniszterelnököt e döntés miatt a vallásos jobboldalon sokan hazaárulónak tartják, pedig csak ugyanúgy cselekedett, mint De Gaulle tábornok az algériai háború idején. Saron, az egykori tábornok most minden nap úgy alszik el, hogy pisztolyát a párnája alá teszi, biztos, ami biztos.
Az egész hadművelet megszervezéséről és végrehajtásáról az izraeli hadsereg tartalékos tisztje a következőket mesélte: „Van egy csomó egység, egyikük a palesztinokkal áll szemben, egy másik a költöztetést végzi és így tovább, és az egészet a főparancsnokságról irányítják. Időnként felmérik a helyzetet, innen és innen ennyi és ennyi családot vittek el, itt van egy vészhelyzet, mint például a nő, aki bezárkózott a gyerekeivel, hogy megölik magukat. A parancsnokságon tudják, hogy milyen esetben kinek kell működésbe lépni, és mondjuk kiküldenek egy szakértőcsoportot pszichológussal tárgyalni. A hadsereg soha nem hajtott végre még ilyen feladatot, és mivel nem tudják, hogy mi fog történni, rengeteg tartalékost behívtak, hogy biztosak legyenek minden esetre. Szemben egy háborúval, ahol pontosan tudod, hogy kivel állsz szemben, most nem tudták, hogyan fognak viselkedni az emberek, és vannak köztük bolondok is. Ezért felállítottak mindenféle forgatókönyveket, például mi történik, ha egy telepes átvágja a kerítést, uralma alá vesz egy palesztin házat, túszokat szed, és azt mondja, hogy megölöm őket, ha nem hagyják abba a falvam kiürítését. Van egy teljes parancsnokság, ami a szélsőséges történésekért felel sokféle szakértőcsoporttal. Mindezt érzékenyen, de elszántan csinálták, aki önszántából elment, annak mindent megadtak, csomagoltak és segítettek nekik. Nem gond erőszakkal összeszedni őket és felrakni a buszokra, nagyjából hat katona jut minden telepesre. Aztán jön a házak lebontása, először leállítják a vizet, a csatornázást, a gázt és aztán lerombolják a házakat. Vannak érzékeny dolgok, mint a zsinagógák és a temetők, ez a legnehezebb ügy, mert vannak olyan sírok, ahol még nem tudni, hová megy a család, és a zsidó vallás szerint még aznap újra kell temetni a halottakat.”
Az egyik településen a kiürítés és a katonaság árnyékában egy magyarul beszélő nő a telepesek szempontjából ábrázolta a helyzetet: „Nagyon nehéz, amit csinálnak velünk, most sem tudjuk, hova megyünk, mit csinálunk. Sose gondoltuk, hogy ilyen helyzetbe kerülünk. Lehet, hogy ez az ország érdeke. De ha el is megyünk innen, nem, nem lesz béke.”
Férje történelemleckét is adott Gázáról a telepesek szempontjából: „A hadsereg be akar jönni, hogy kitelepítési parancsot adjon nekünk a házainkból, az országunkból, a földünkről, de ez is Izrael, a zsidóknak ez Izrael földje. Az, hogy laknak itt nem zsidók is, mint az arabok, az rendben van, de ettől még ez Izrael földje. Izrael Libanonban kezdődik Jordániával és a mai Izraelben folytatódik, és Egyiptomnál ér véget, nincs helye a vitának. Izraelt az angol mandátum idején felosztották, részben elnevezték Jordániának, de ez nem számít. Nem kárpótolnak, nem adják meg, ami járna, házat akarok a házam fejében, földet akarok a földemért, és csak egy részét adják meg, mindent csak részben adnak. Nem viselkednek emberségesen, mert fent egy korrupt diktátor uralkodik!”
A telepesek panaszainak elbírálásakor érdemes tudni, hogy átlagban 300 ezer dollárt, vagyis körülbelül 60 millió forintot kap minden család, és hogy a gázai házak és földek szabadpiaci értéke mindig jóval alacsonyabb volt annál, amit egy ugyanakkora ingatlanért az ország belsejében kell fizetni, sokan éppen ezért költöztek a „67-ben elfoglalt területekre. A tiltakozás ellenére a karhatalmi egységek végül autóbuszokra teszik, és elszállítják a telepeseket. Hogy ezután mi történik velük, arról kérdeztük a kitelepítési hatóság szóvivőjét, Maja Jacobsont.
„2400 szállodai szobát bérelt ki az állam, Izrael mindent elkövet, hogy senki se kerüljön az utcára, mindenki teljes ellátást kap államköltségen tíz napig. A minisztériumok munkaközösségeket küldenek a szállodákba, hogy segítsenek a gyerekek elhelyezésében, a munkakeresésben. A gyerekekkel tanárok foglalkoznak hároméves kortól a középiskola végéig, szociális munkások és pszichológusok fogadják a telepeseket, elfoglalják a gyerekeket, hogy a szülők eldönthessék, merre akarnak továbblépni. Vannak 60 és 80 négyzetméteres lakókocsik az ideiglenes elhelyezésre, és egy 800 lakásból álló lista a lakásbérlésre, amíg elkészül a későbbi végleges házuk vagy lakásuk, így az állam egy további kétéves időszakról gondoskodik számukra. Ezek a szállások nem olyanok, mint a régi villáik, de csak ideiglenesek.”
Végül egy vallásos barátomat, Rona Ashert arról faggattam, hogy hogyan hat a telepesek és az izraeli vallásosok jelentős részére az, hogy elmaradt az utolsó pillanatig várt csoda, hogy mégis megtörtént a kitelepítés. Asher a budapesti rabbiképző elvégzése után néhány éve egy Gázai övezet melletti vallásos kibucban telepedett le. Ilyenkor mi történik az emberek hitével? „Én úgy gondolom, hogy nemcsak a Gázai övezetben lakó emberek, hanem egész Izrael, és azok, akik együttéreznek ezekkel a kitelepítettekkel, most egy igen nagy válságot élnek át, de nem hinném, hogy ez hitbeli megrendülés, hogy ez hitbéli válság. Én úgy gondolom, hogy ők nem rendülnek meg a hitükben, éppen ellenkezőleg, megerősödnek a hitükben. Ha valamiből kiábrándulnak, az a jelenlegi vezetés. Természetesen mindenki az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy valami mégiscsak történik, de a zsidóság nem egy csodaváró vallás, illetve várja a csodát, de inkább türelmesen, mint türelmetlenül. Ezen túl fogjuk tenni magunkat, a sebek be fognak hegedni. Ugyanakkor én azt hiszem, hogy a vallásos zsidóság és a vallásos cionizmus megrázza magát, és megpróbál az adott keretek között tovább terjeszkedni, tovább élni, virulni, vannak még területek, amiket nem adtunk vissza, remélhetőleg nem is fogjuk őket visszaadni.”
Homályos a jövő a palesztinok számára
Vajon mihez kezdenek a szabadsággal a palesztinok egy olyan területen, ahol az egy főre számított éves nemzeti jövedelem alig több mint 500 dollár? A koldusszegény palesztinok vajon a kivonulás után búcsút mondanak-e a terrornak, vagy éppen ellenkezőleg, úgy vélik: Izrael gyengeséget mutatott, tehát a támadást tovább kell folytatni?
Az egészen közeli jövő a palesztinok számára továbbra is homályos képet mutat, jelenleg nincs információjuk arról, mikor kapják vissza a szabaddá váló területeket, és még azt sem tudják, hogy ezen az izraeliek meghagyják-e a víz- és áramszolgáltatást, vagy sem. És hogy hogyan gondolkozik egy egyszerű palesztin ember az egyik elhagyott zsidó település kerítései mellett? Áme: „Az apámtól és a nagyapámtól tudom, hogy a háború idején az Európából idemenekülő zsidókat befogadtuk, sátrakat, földeket adtunk nekik. Nagyon hosszú ideig jól megvoltunk egymással, a helyzet azonban a Balfour-egyezmény után teljesen megváltozott. Elvesztettem saját magamat, a földemet, a tradícióinkat, a gyökereket, egy kocsin találtam magam menekültként, aztán az is eltűnt, az a kocsi, már csak az maradt, hogy menekült vagyok. Semmim nincs, csak a régi történetek a földekről, a nagyapámról és a tradíciókról, ezeket mesélem a gyerekeimnek, hogy vágyakozzanak mindaz után, ami a miénk volt.”
Sok halász húzta fel hajójára a palesztin zászlót, amikor Mahmud Abbász felkereste a régi gázai kikötőt. A palesztin elnök a szabadság és a demokrácia jegyében megrendezendő ünnepségsorozat első állomásain körültekintő és segítőkész magatartásra szólította fel a palesztinokat annak érdekében, hogy a zsidó telepesek kivonulása rendben megtörténjen, de hogy eközben mi van az Iszlám Dzsihád háza táján? Az Iszlám Dzsihád vezetői tömegtüntetéseket szerveznek a Gázai övezet különböző pontjain. Több ezres tömeg veszi körül azokat a teherautókat, nyitott furgonokat, amelyeknek tetején az Iszlám Dzsihád fegyveres katonai szárnyának tagjai helyezkednek el. Ezek ránézésre huszonéves fiatalemberek, akik azonban eltakarták arcukat, csak a szemük látszik az álarc alól, és ott van a vállukon az elmaradhatatlan rakétavető, az öveikben a kézigránát. Úgy tűnik, hogy a legelső elhagyott zsidótelep felé fordulunk, feltehetően személyesen akarnak meggyőződni arról, hogy az a telep már üres. Egészen apró gyerekek kezükben a palesztin zászlóval szaladnak a menet élére, a menetben kizárólag férfiak haladnak, a déli imaidő után viszonylag könnyű volt ezt az óriás tömeget megmozgatni.
Az Iszlám Dzsihád állig felfegyverkezett aktivistái azonban mértéktartóan viselkedtek, és nem vonultak be az elhagyott zsidótelepre. A szervezet katonai szárnyának vezetője magyarázatképpen hozzátette: az Iszlám Dzsihád a békét hirdeti a jövőben. A szervezet katonai szárnya a politikai vezetés kezébe adta át az irányítást, mostantól fogva teljesen elfogadhatatlan a számukra, hogy a palesztinok egymás ellen harcoljanak.
A gázai médiaközpont előtt a hosszú lépcsősorokon asszonyok foglalnak helyet, valamennyiük kezében fénykép vagy felirat látható, ezeken általában a bebörtönzött hozzátartozóiknak üzennek, vélhetőleg követelik a szabadon bocsátást. Addig nem tekinthető teljesnek az izraeliek kivonulása, amíg a fiaink és a férjeink izraeli börtönökben vannak – állítják az asszonyok, miközben csókolgatják szeretteik fényképét.
A helyhatósági választásokon győztes Hamász szóvivője készségesen sorolja a legfontosabb tudnivalókat: „Rafahot keletről Izrael, délről Egyiptom, északról és nyugatról az izraeli telepek veszik körbe éppúgy, mint egy karkötő. 187 ezer ember él itt, 65%-uk munkanélküli, a mezőgazdaság volt az egyetlen bevételi forrása az itt élő embereknek, amíg a gyakori izraeli bombázások tönkre nem tették a földterületeket. A lakosság 85%-a a legnagyobb nyomorban él, háromezer árvát, 2200 hajléktalant tartanak nyilván. Az elsősegélynyújtásra szolgáló rendelőket leszámítva komolyabb orvosi beavatkozásra nincs errefelé lehetőség. Az elmúlt négy évben, vagyis a második intifáda idején a térség 450 mártírt adott a palesztinok ügyének, az izraeli támadások következtében háromezer ház teljesen, hétezer pedig részlegesen megsemmisült; palesztin felmérések szerint a károk meghaladják a tízmillió dollárt. Az izraeliek kivonulásának itt Rafahban különleges íze van, hiszen a Gázai övezetben itt szenvedtek a legtöbbet az emberek” – mondta a Hamász szóvivője, majd hozzáteszi: a szervezetnek pontos programja van arra vonatkozóan, hogy hogyan álljon hozzá a zsidó telepesek kivonulásához, minden egyes tagukra vonatkozik a parancs: nem törhetnek be az elhagyott telepekre, már csak azért sem, mert tartani lehet az elrejtett robbanószerkezetektől.
Ami az ünneplést illeti, a maguk részéről nem tartják időszerűnek, hiszen az övezet határait továbbra is az izraeliek fogják ellenőrizni, Ciszjordániában pedig még 116 izraeli telep van palesztin területen, nem beszélve Jeruzsálem státuszáról. Amikor eljön az ideje, tagjaik már a végérvényesen felszabadult területeken fognak ünnepelni, addig pedig az utcákon fejezik ki az örömüket.
Shiri Zsuzsa (Jeruzsálem), Marosi Antal (Gázai övezet)
