Forrás: Népszava

Nem könnyű szabadulni a Fogság hatása alól. Letenni sem egyszerű, a majdnem 800 oldalas mű már az első bekezdésben eluralkodik az olvasó fölött. Hagyományos történeti regénynek tűnik, és éppen a formája, elbeszélő írásmódja, egyszerű cselekményvezetése a csali. Mesél, pletykál, tobzódik a gazdag részletekben, az ember észre sem veszi, és nyakig benne van a kétezer év előtti Rómában, aztán Júdeában, Alexandriában és ismét Rómában, végigkíséri a vaksi, beteges, csúf római zsidó fiú véletlen szülte kalandjait, abszurd helyzeteit és sorsfordulóit: az életét.

Ez az élet nagyjából olyan, mint a többi, hiszen ezt is uralkodók és politikusok, gazdagok és gazdagodni vágyók, vallási megszállottak és hivők, uzsorások és kurvák viszonyai alakítják. A főszereplőnek, Urinak egyedüli elvárása az élettel szemben, hogy tartson még egy ideig. Többé-kevésbé véletlenül járja végig a kor kultúrközpontjait, és mindenütt próbál megérteni valamit a körülötte zajló folyamatokból: bekerül a római zsidók jeruzsálemi delegációjába, Pilátus asztalánál tölti az ünnepet, majd egy tyúkólba száműzik, Alexandria gimnáziumában tanul és Philón kegyeltje lesz, hogy utána az éhhalál szélén éljen túl egy vérengzést és mezítláb jusson vissza Rómába, ahol majd egyszerre lesz a császárok társalkodója és segédmunkás. Lelkileg mindenből kívül marad, de mindent lát, és ez a kivételes nézőpont teszi lehetővé, hogy Spiró rendkívül árnyalt, bölcs történelemszemlélete áttörjön a mívesen megmunkált regény-szöveten. Uri egyetlen otthona az írott kultúra, és erre a biztos háttérre, életanyag és az olvasott művek bölcs összevetésére támaszkodva hol ironikus, hol fájdalmas vagy szégyenletes bizonyosságokat ismer föl. Azok a helyzetek, amelyek másoknak a történelem fejezetei, Urinak nem tények, hanem annál fontosabbak: egyértelmű bizonyítékok az ember igazi természetéről. Egy idő után tudatosan gyűjti a történeteket, később a tekercseket is, hogy megírja a kor hiteles krónikáját. De az ember kétezer év alatt alig változott, a történelmet már akkor is a győztesek írták, és Uri, mire megteremti magának a lehetőséget, hogy ellopott könyvtára helyett emlékezetből írja meg, megvakul. És addigra az olvasó már tudja, hogy ez a soha meg nem írt, örökre elveszett krónika nem is annyira a császárok, hadvezérek, őrültek és gazdagok történetét örökítette volna meg, hanem az ember mindenkor érvényes igazságát: hogy saját korunkat mindig magunk teremtjük. Uri vándorlása közben a díszlet a főhős tudatosodásával párhuzamosan változik, a szereplők az ő tisztánlátásától egyre förtelmesebbek, az okok és okozatok felszíne egyre kuszább, miközben Uri lassan mindent megért. És ha mindezt a kereszténység kialakulásának, annak a hatalmas szellemi forradalomnak a fényében nézzük, ami ugyanekkor zajlott ugyanezeken a helyszíneken, Uri sorsával néha párhuzamosan és gyakran érintkezőn, akkor kirajzolódik egy nagyívű parabola, egy grandiózus alternatíva, Jézus furcsa-esetlen, fordított alteregójával a középpontban, aki nem elveket hangoztat, hanem a túlélésre játszik.

Kegyetlen, de tiszta tükör ez a puritán nyelven, rettentő pontossággal fogalmazó könyv, teli a racionális attitűd alatt megbúvó esendőségekkel, részvéttel az önmagába zárt, önmaga foglyának született ember iránt. Okos és felkavaró mű, ami először csak szenzáció volt – a megjelenés utáni két hónap alatt négy kiadást ért meg -, de hamar világossá vált, hogy mostantól sok generáció számára meghatározó irodalmi alapélmény lesz.

Götz Eszter

Comments are closed.