Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 26. szombat

Különös történetek

A kínai boldogságkő

Az öreg Kaunitzból úgy lett se ilyen, se olyan ember, hogy az anyai nagyapja szász volt. Oda született, s amikor a húszas években a munkanélküliség Szászországban is már-már elviselhetetlenné lett, a nagyapa fogta a családját és a lipcsei textilgyár egyik leányvállalatával áttelepült Magyarországra; Pestre, a Határ útra. Attól fogva a lánya itt szőtt, Kaunitz apja meg font. Összeismerkedtek, egymásba szerelmesedtek, és Kaunitz sorsa ezzel végérvényesen el is dőlt: se ilyen, se olyan emberré lett, mert mikor megszületett, az apja révén zsidó keresztlevelet kapott, két hétre rá, az anyja révén meg evangelikusat, mikorra meg felnőtt s először adta fejét nősülésre, az apósa-anyósa miatt mehetett a Deák téri templomba megkeresztelkedni.

Egy nap Kaunitz a kínai piacon találta magát, a Kőbányai Bazárban. Igaz, akkor már ötvenkilenc éves volt, korkedvezményes nyugdíjas, és heteken-hónapokon át csak dőlt, hol jobbra, hol meg balra, nem volt kedve semmihez. Így lett belőle kínai újságárus. Régebben, még mikor díszleteket tervezett a televízióban, időnként kezébe vett egy-egy nagy, barna és lapos folyami kavicsot és piros filccel a boldogság vagy a hosszú élet kínai jelét rajzolta rá. Szépek voltak a kövek, Kaunitz megpróbálta őket eladni, hiába, ha az emberek se boldogságra, se hosszú életre nem vágytak. Akkor jött rá, hogy hiszen boldogságot ingyen is adhatná. Egy téli napon így lett nekem is boldogságkövem.

Délelőtt volt, Kaunitz már egy hete a tüdőműtétjére várt, inni, enni nem akart, a körúti kávéházban egyre csak a cigarettákat szívta, és hol a kínai piacról, hol meg az álmairól beszélt.

– Lefogytál, öreg! – mutatták neki múltkor a kínai árusok -, Kaunitz meg a nyakára bökött, hogy mióta nem látták, a nyakát, a gégéjét kétszer is elvágták, meg kellett tenni, azért, hogy meggyógyulhasson vagy legalább életben maradjon.

Ha egy újságárust sokáig nem látnak, akkor vagy elfelejtik, vagy ha olyan sovánnyá lesz, mint egy sajnálatra méltó gebe, akkor pedig nem ismerik meg. Különben is a kínai bazárban annyi az ember, szomáliai négertől az ukránig, erdélyi magyartól a kárpátaljai cigányig. Kaunitz a Kőbányai Bazárban éveken át Shichangot, a Piac nevű kínai hetilapot árulta. A megállapodás úgy szólt, hogy minden egyes újság árából hatvan forint az övé, amit aztán a piacon pólóra meg cigarettára költött, és nyáron körtepálinkát ivott, télen meg forralt bort, és evett is hozzá, mert akkoriban még ezt is tudta.

– Miért panaszkodsz, papa? – kérdezte múltkor a kínai. – Mert van ennyi éved és ennyi bajod?

A Shichanghoz úgy lett köze Kaunitznak, hogy egy nap Bao Luzi főszerkesztő a buddhista misszióban összetalálkozott Ágival, Kaunitz feleségével, és mert Kaunitz épp akkoriban kínai jelekkel bajmolódott, Bao fölment hozzájuk és a boldogságköveken hosszan és kedvesen mosolygott.

Múltkor azt álmodta Kaunitz, nem igaz, hogy már nem tud nyelni. Hogy ez a nem egész biztosan csak rossz álom. Aztán fölébredt, és azon gondolkodott, kipróbálja-e az igent. Nem merte, inkább nyögve és köhécselve megevett egy kefírt.

– Tudja, az álmaimmal olyan furán vagyok – mondta Kaunitz, és a körúti kávéházban közelebb hajolt. – Már többször előfordult, hogy képes voltam az irányításukra. Mert van rossz álom, mely rossz napot követ, és egy rossz nap után a rossz álom bármikor előjöhet, már történik is, én pedig megpróbálok ellene szegülni és leállítani, hogy ne juthasson el odáig, hogy félhetnék… Sok a visszatérő álmom. Az egyik a lakáscsere, ami életemnek mindig olyan szakában jön elő, amikor valamitől rettegek. Lehet ez adósság vagy hogy elromlik a tévé, esetleg le fog válni a cipőm talpa… És akkor jön az éjszaka, benne az álom, abban meg a lakáscsere. Minden eddigi valóságos lakáscserém egyfajta menekülés volt, talán mert sosem laktam olyan helyen, ami kedvemre való volt, csak kisgyerekkoromban, amikor a nyaraim egy részét a Balaton északi partján, apám anyjánál töltöttem. Az udvaron mályva nőtt és boróka, a házat kívül-belül hófehére meszelték, a lábazatot kékre… A furcsa az, hogy minden eddigi valóságos lakáscserénkkel előrébb jutottunk. Kezdetben egy egészen picike lakásban éltünk, aztán a feleségem, a második, örökölt egy három szobás panelt, csakhogy a nagyapja halála annyira megviselte, hogy majdnem belehalt egy hasnyálmirigy gyulladásba, aztán meggyógyult, de akkor meg az állását veszítette el a tévében, és egyszer csak nem tudtuk fizetni a költségeket. Sok szempontból megint csak jobb helyre kerültünk, csendesebbre… Ha azonban álmomban cserélek, és nem tudom időben leállítani, akkor folyvást olyan helyen kötünk ki, olyan házban, aminek vagy teteje nincsen, vagy a vécé van kint az udvaron. Nem merem a szót kimondani, talán azért, mert már olyan sokan visszaéltek vele, de a rossz gondolatokat is el lehet űzni. Úgy, hogy nem kapaszkodom beléjük, hagyom, hadd menjenek. És a semmire gondolok… A második műtétem után az ügyeletes orvos férfi volt, igazi szépfiú, s amikor magamhoz tértem, az ő szemét láttam. Emlékszem, oldalt feküdtem, nyár volt, éppen alkonyodott, az ég is olyan szép volt, mint annak az orvosnak a szeme, és bár tele voltam csövekkel, a műtét utáni ébredés, elengedve minden rossz gondolatot, szinte szép emlék lett…

Délelőtt volt, Kaunitz már egy hete a tüdőműtétjére várt, enni-inni nem akart, dadogva-köhécselve az életről mesélt, azután elővett egy barna, lapos folyami kavicsot, és a boldogságot ingyen adta.

Scipiades Erzsébet

CopyRight Népszava

Comments are closed.