Forrás: 168 ÓraBudapest szabad

2005/6 – Múltidő

Szász István

Hatvan éve, 1945. február 13-án ért véget Budapest ostroma. Akik ebbe belehaltak, már nem vitathatják: felszabadulás volt-e, vagy megszabadulás. Akik átélték, túlélték, nem felejtik, mit éreztek akkor. Ki ezt, ki azt persze. Ám az események függetlenek az utólagos magyarázatoktól. Mi történt valójában?

“A szovjet csapatok sírjává, fordított Sztálingráddá kell változtatni Budapestet. Elrendelem a Budapest-erőd házról házra harcolva történő védelmét” – adta ki parancsát Hitler 1944. december 4-én. “Kegyetlen és irreális parancs volt. Legalább a pesti oldalt időben fel kellett volna adni” – írja 1955-ben, Hamburgban (magyarul: 1992, Budapest) megjelent emlékiratában Friessner vezérezredes, a Budapestet is védő német Dél hadseregcsoport parancsnoka. Az oroszországi hadjáratot végigharcoló Friessner hamar megkapja a választ. 1944. december 22-én, Budapest bekerítésének előestéjén leváltják, nyugdíjazzák.

A legújabb háborús dokumentumok ismeretében reális képet alkothatunk e csatáról, s feltárhatók a budapesti tragédia politika dimenziói is. A második világháborúnak – Sztálingrád után – ez volt a második legsúlyosabb városharca, és elkerülhető lett volna, ám mindkét részről presztízscsata folyt. De menjünk sorjában…

1944 októberében Edmund Veesenmayer birodalmi főmegbízott kijelenti: “Tízszer is leromboltatjuk Budapestet, ha ezzel csak egy nappal késleltethetjük Bécs ostromát.” Ez még akár stratégiai megfontolásnak is nevezhető, de az már végképp nem, hogy Hitler itt akar erőt demonstrálni, s Keitel marsall hadsereg-főparancsnok előtt kijelenti: egyetlen hatalmas csapással Budapesttől Ukrajnába fogja visszavetni a szovjet erőket.

A szovjet döntés is megszületik. 1944. október 29-én Sztálin rádión utasítja az akkor már Szegednél harcoló II. Ukrán Front főparancsnokát, Malinovszkij marsallt: “A főhadiszállás nem ad önnek… pihenőidőt. Támadnia kell… a Budapestre mérendő azonnali csapás politikai kérdés! Ne makacskodjék!” A képlet egyértelmű. A németek maguknak és a világnak akarják szuggerálni, még mennyire elszántak, erősek, Sztálin viszont legkésőbb november 7-ére győzelmi díszszemlét akar Budapesten. S a politikai legitimitás érdekében Debrecenből mielőbb a fővárosba kívánja hozni az Ideiglenes Nemzetgyűlést és persze a sebtiben szervezett kommunista párt vezetését.

Malinovszkij a Kárpátokat délről megkerülő huszonöt napos előrenyomulásban halálra fáradt csapataival Sztálin ukázára megindítja a Budapest elleni támadást. Ám amint várta: Pest és Cegléd között Fretter-Pico tábornok csapatai megállítják az előrenyomulást, és csak a 46. gárdahadsereg harcba vetésével sikerül (több mint 60 százalékos veszteség árán) átkelni a Csepel-szigetnél a Dunán. Akkorra már Sztálin is tapasztalja: a Budapesten és környékén védekező 80 ezer német és mintegy 50 ezer magyar katonából álló erőt nem lehet csak úgy legázolni. December 12-én Moszkva elrendeli Budapest bekerítését, ostromát. Addigra Mohács alatt átkelt a Dunán a Tolbuhin marsall vezette III. Ukrán Front, amelynek csapatait szintén Buda felé irányítják. A két front közel félmilliós harcoló ereje 1944. december 24-én gyűrűbe zárja a fővárost.

Közben Budapest mulat. Az éttermek zsúfoltak, katonák, civilek, nyilasok hajnalig isznak a “végső győzelemre”, karácsony másnapján a Fővárosi Operett kacagó publikum előtt mutatja be a felújított Luxemburg grófját. A színháztól néhány lépésre a palánkok mögötti gettó, ahol fél négyzetkilométeren összezsúfolva, a Körút-Király utca-Madách tér-Dohány utca határolta területen 70 ezer magyar zsidó haldoklik. A nyilasok karácsony “tiszteletére” több mint 500 embert végeznek ki. A svéd Wallenberg s a svájci ügyvivő, Carl Lutz mellett csak igen kevesen (egy-két bátor pap vagy a németek ellen fegyvert is fogó Gidófalvi Lajos főhadnagy és Mikó hadnagy) próbálnak segíteni.

Budán a tehetségtelen és vakbuzgó náci rendőr tábornok, Pfeffer-Wildenbruch oldalán az első számú városvédő Hindy Iván vezérezredes. Ő az a frontot sosem látott íróasztal-katona, aki 1944. október 15-én, a Szálasi-puccs napján letartóztatja a Horthy-kiugrási kísérletkor a németekkel szembeforduló felettesét, Aggteleki altábornagyot, mondván: “Az altábornagy úr nem áll a Hungarista Párt szolgálatára… Itt árulás készül a német bajtársak ellen. A kormányzó úr defetisták és zsidóbérencek befolyása alatt áll.”

Hindy gyorsan talál szövetségeseket, például a brutalitásáról hírhedt Veresváry alezredest, aki halálra hajszolta embereit, vagy a fanatikus Vannay Lászlót, aki a budai Toldy Gimnázium pincéjében diák leventéket végeztet ki, miközben örömmel üdvözli, hogy a budai Várban megjelenik az 1919-es tömeggyilkos különítményparancsnok, Prónay Pál is. (Hindyt 1946-ban háborús bűntettekért a bíróság halálra ítéli, a többiek elesnek vagy eltűnnek a harcokban.)

(Egy kis kitérő. Tavaly a Budapest ostromára emlékező Demokrata című hetilap a magyar történelem e szégyenletes figuráit Európa hőseinek aposztrofálta. Hangsúlyozva: Hindynek és társainak köszönheti a világ, hogy a szovjet csapatok nem nyomulhattak Párizsig. 1944 telén az angol-amerikai csapatok már a német-francia határon, a Rajna vonalán álltak. Párizst már 1944. augusztus 20-án felszabadították…)

A szovjet erők január 19-én elérik Pesten a körút vonalát, és még aznap – a mai Roosevelt térnél – kijutnak a Duna-partra. A németek felrobbantják a főváros hídjait, és Budán a Várban, illetve a Gellért-hegy-Naphegy-vonalon rendezkednek be védelemre. Közben újabb, józan ésszel felfoghatatlan dolog történik. Hitler pontosan a Berlin ellen készülő szovjet főcsapás irányából, a Varsó-Visztula-vonalról átvezényli a tehetséges páncélos tábornok, Herbert Ott-Gille hadtestét azzal a paranccsal: törje át Érd-Dunaföldvár között a szovjet ostromgyűrűt. 1945. újév napja és január 24-e között a három Konrád fedőnevű, véres hadműveletben értelmetlenül itt vérzik el két válogatott páncélos SS-hadosztály, a Wiking és a nem épp vonzó nevű Totenkopf.

A véres áttörési kísérletek után Buda sorsa megpecsételődik, amikor a szovjet erők a Sas-hegytől északra áttörik a német védelmi vonalat, s másnap elfoglalják a Vérmezőt, az egyetlen, gyéren érkező légi utánpótlás fogadására alkalmas leszállóhelyet. Pfeffer-Wildenbruch február 11-én elrendeli a Szilágyi Erzsébet fasor irányába a kitörést. A vállalkozás reménytelen, a hétezer német és magyar katonából jó, ha két-háromszázan elérik a pilisi dombok mögött leblokkolt német alakulatokat. Magát a parancsnokoló rendőr tábornokot az Ördögárok szennyvízcsatornájából húzzák elő Tolbuhin katonái. (A tábornok 1951-ig orosz fogságban volt, szabadulása után az NSZK-ban magas kort ért meg, 1971-ben autóbalesetben leli halálát).

1945. február 13-án Budapest felszabadult. A pusztulás iszonyatos volt. A gettó áldozataival együtt több mint 25 ezer civil vesztette életét. Teljesen vagy részben leromboltak 33 500 lakóházat. Végig kiég a pesti Duna-part gyönyörű szállodasora, földig rombolják a Várnegyedet és a Vérmező környékét, súlyos károkat szenved a Szent István-bazilika, az operaház, a Zeneakadémia. A katonai veszteségek is szörnyűek. A szovjet csapatoknak 80 ezer halottjuk és 240 ezer sebesültjük van – minden második Magyarországon harcoló szovjet katona Budapestnél pusztult el vagy sebesült meg. A német-magyar veszteség is óriási, az értelmetlen küzdelemben meghalt vagy megsebesült 120 ezer katona. Az anyagi kár (1938-as értékben) körülbelül 25 milliárd pengőt tesz ki.

Ma már egyértelmű: legkésőbb 1944. december 23-ára a bekerített városnak semmiféle hadászati értéke nem maradt. A német stratégiai érdek is azt kívánta volna, hogy a fővárosból és környékéről a több mint 150 ezer katonát kivonják, és valahol az osztrák határnál próbáljanak védelmi állást foglalni. A szovjet erők célja sem volt egyéb, mint a háború mielőbbi befejezése. A másfél hónapos budapesti ostrom helyett nyilván sokkal célszerűbb lett volna, mondjuk Pest bevétele után, egy kisebb bekerítő erővel körülvéve hátrahagyni Budát, és a két ukrán front egyesített erőivel gyorsan tovább nyomulni Bécs, Bajorország felé. Nem így történt. Minden józanságot, logikát – és emberséget – félresöpört a vakbuzgóság. A diktátorok presztízsharca.

Comments are closed.