Forrás: MNO

Keressük a szavakat, de nem találjuk&

Németh László plébános levele a népszavazásról

2004. december 15. 21:49

MNO

„2004-ben minden elveszett, mert amit meghagytak nagyétvágyú szomszédaink, az most nem vallotta magáénak a leszakított testrészeket. Ezért nincsen többé anyaország! Erre a sokáig könnycsalóan nemes szóra nem méltó már a Trianoni-, vagy Csonka Magyarország”.

„Csalódottság”, „kiábrándultság”, „elkeseredés” „megbocsáthatatlan bűn”, „kicsúfolt remény”, & majd a végén „köszönet az igenekért” (MN 2004. 12. 7.)

Keresünk de nem találunk, mert a 2004. december 5-i magyarországi népszavazás jellemzésére nincsen fogalom a szótárainkban! És remélhetően nem is születik. (A Magyar Értelmező Szótárt más értelemben kéne idézni!) Trianon után nyolcvanegynéhány év múltán fogalomhiányban szenvedünk, mint ahogyan a nyolcvanegynéhány éve történtekre sem volt és azóta sem született megfelelő magyar kifejezés.

Trianon. Azt gondoltuk, hogy a magyar nemzet történelmében már nem születhet gyászosabb (stb.) tartalmú szó. Tévedtünk. 2004. december 5-e rácáfolt naív hiszékenységünkre. Azon gondolkodom, lehet-e sorsunknak, történelmünknek, további mélysége, amit még nem jártunk meg. Úgy érzem, ennél, ahová most kerültünk, nincs nagyobb mélység (és megint csak keresni kéne a további fogalmakat, de nem erőlködöm!..). Kimondhatatlan, csak a szívben átérezhető lelki-szellemi fájdalom, hogy ebbe a 2004. december 5-i szakadékba miniszterelnöki vezérléssel kerültünk. No, persze ő sem volt egyedül, mint elődje annak idején. Nekik jól jövedelmez (ett) még a nemzet legnagyobb vesztesége is. Trianonban 72, ill. 63% veszett (terület, lakosság). Valami azért csak maradt. 2004-ben minden elveszett, mert amit meghagytak nagyétvágyú szomszédaink, az most nem vallotta magáénak a leszakított testrészeket. Ezért nincsen többé anyaország! Erre a sokáig könnycsalóan nemes szóra nem méltó már a Trianoni-, vagy Csonka Magyarország. S akik benne lakunk, mondhatók vagyunk még magyaroknak? Ha az arányokat nézem (az igent mondók és a nem parancsát követők), majdnem ugyanaz, mint ami Trianon miatt született a megmaradtak és elszakítottak közötti arányban. Még egyszer nyolcvan év, és mindez már nem lesz érdekes. Elfogyunk, elveszünk. A fájdalom viszont mindaddig tart, amíg egyetlen magyar szívnek fáj, hogy Trianonban a győztes hatalmak diktáltak, 2004 december 5-én egy miniszterelnök és a hatalmat gyakorló két párt nagy része tette ugyanezt. Az ország népe pedig hallgatott. Mint akkor& Hiába kiáltotta bele a trianoni döbbenet csendjébe annak idején József Attila: „Nem, nem Soha!” Akkor már későn kiáltotta, 2004-ig pedig meg sem tanulhattuk, amit „a proletariátus költője” írt, mert „a nemzetért érzett felelősség” elhallgatta szavát és kiadott köteteiből sorra kihagyta e versét.

Minden bizonnyal a milliárdos miniszterelnököt is ez a józsefattilás felelősség vezette és az ő lelkének fájdalma járta át, amikor óvott az igenektől a lassan, de biztosan fogyók érdekében. És most abban a tudatban végezheti dolgát, hogy a mostani kisebbség (a kettős igent vállaló) majd eltűnik. Az otthon maradt kényelmes többség pedig fölzárkózik az ő milliárdjaihoz, hisz minden pénz megmarad, amit az elcsatolt anyatest magyarjai emésztettek volna föl – állítása szerint! – az iskolai támogatásoktól az annyira féltett nyugdíjakig. S mert milliárdos nagyságrendű a lehetőség, mindenki azzá lesz, miközben a kenyér újból 3.60 Ft-ba fog kerülni, és ehhez immár nyugati kölcsön sem kell, mint kellett a visszasírt évtizedekben! Mi magunk is Nyugat leszünk. S oda éppen azok vezetnek, akik még a nyugati szelet sem engedték volna fújni, ha rajtuk múlik!

Velünk mi lesz? Marad-e nevünk? Marad valami a múltunkból? Az marad, ami azzá tett, amik vagyunk? Nem érdekes. Erre se keressük a fogalmakat! Jobb így. A biztos néhány tízezer forintos nyugdíj birtokában élvezni, hogy felelősségteljes milliárdosok őrzik önmagunktól féltett jobb sorsunkat! A jövőnket. De ezt már le sem merem írni. A dac azt mondatja velem: nem kell az itteni jövő, mert nyomasztóan elviselhetetlen a jelen. Innét jobb lenne elmenni valahová! Kivándorolni. Nem Amerikába! Oda nem! Onnét jöttek a wilsoni elvek. Valahová, ahol még megdobogtatja a szívet – a Magyarországról évtizedekre száműzött Himnusz, Szózat. Csakhogy éppen e két vers üzenete ró ránk olyan terhet, mint amilyent a Krisztus korabeli zsidóság politikai vezetői (a jobb, ha egy ember veszik el elven lévők „felelősségében” tetszelgők) róttak a minden korok ártatlan zsidóságára. A kaini jel homlokunkra került! A népek már nem bántanak. Félnek hozzánk nyúlni, mert a fertőzés veszélyétől félnek! Ennél az állapotnál talán jobb lenne fölkínálnunk magunkat.. Jöjjenek a szomszédból a Tiszáig, a Balaton déli partjáig&Végre legyen valakié ez a táj, aki majd vigyáz rá és szereti (nem csak jóllakik rajta és belőle!) és nem nézi közömbösen, hogy „mi történik ott belül”. Mert az úgynevezett magyar állampolgárok arcán semmi más sem olvasható most, az érdektelenségbe fulladt népszavazás után csak a közöny üressége és a jövőtlen érdektelenség. De se baj!

Vigasztalja a vigasztalásra szorulókat az a tudat, hogy ha annak idején betartják a wilsoni elveket – talán -, akkor is ugyanilyen szétesett állapotot tükrözött volna a népszavazás. De hát semmi új a nap alatt! A nemzet, a haza iránti érdektelenségről írta 1526-ban Burgio pápai követ: ha Magyarországot 3 forintérért meg lehetne menteni, a magyar urak közül nem volna három, aki ezt az összeget összeadná. A románok másként csinálták 1918. december 1-én! Jól tették! Övék is lett Erdély és a Partium a maga 106 ezer négyzetkilométerével és több, mint 5 millió lakosával (ők csak példa a többiek közül). A kettős állampolgárság ügyét sem bocsátották népszavazásra &

Mi meg nem féltettünk mást, csak Forintjainkat és nem is tudjuk, hogy mit, mennyit vesztettünk e „fogadáson”. S kik fogadtattak velünk önmagunk ellenében? Azok, akik parlamenti székeiket még a majd” 330 ezer négyzetkilométeres Magyar Királyság, és annak 21 millió lakosa okán bírják. Nem a 93 ezer négyzetkilométerre zsugorított és egyre fogyó magyarság okán! Mert a maradék kis országnak nem lenne szüksége ekkora létszámú parlamenti képviseletre (és annak üres széksoraira)! De jól vagyunk tartva, fogjuk be a szánk! Hiszen az anyagi jólét minden jele itt van utcáinkon, házainkban, gyereknél, felnőttnél egyaránt. Mobil telefonok használatában például világelsők vagyunk. S mennyi minden másban is& De valami igen hiányzik: az ami a létezőt (még a tárgyak világában is) azzá teszi, aminek lennie kell (ene)! De csak az anyagi bőség és jólét egyáltalán nem elég a jövőhöz!

Ezt is megírták már régen, mint annak idején az Írásban a próféták tették. Többek között Szabó Zoltán, a harmincas évek neves publicisztája is, amikor ezt írja címként egyik könyve elejére: Cifra nyomorúság. Ő legalább megtalálta a szót! Mi pedig ne keressük, mert arra, amiről beszélnek e sorok, ami 2004. december 5-én történt, arra nincsen magyar szó, nincsen fogalom! Idegen nyelvből sem fordíthatjuk magyarra, mert ott meg sem született. Egyszerűen csak azért, mert ők tudják, amit mi nem akartunk tudni, hogy mi az anya, mi a testvér, mi a nemzet, mi a haza, és mivel tartozunk mindezeknek!

Olvassuk el a Szózatot! Vörösmarty rég „megfestette” azt a bizonyos sülyedő nemzetet, melynek sírgödrét népek veszik körül& (Szózat). Ebben a sírgödörben saját gyalázatunk hullámai borulnak fölénk. Ezért nem nézhetünk berzsenyis bizalommal a sírgödör nyújtotta nyugalomra, mert nem érdemeljük meg azt sem (Fohászkodás).

De nem ezzel zárom a gondolatsort, fájó szívem kínzó panaszát. Bízom abban, hogy Megtagadott Testvéreink nem tagadással válaszolnak, hanem szívük mélyén megértik: több,

mint 100 éve mossa lelkünkből a liberális hegemónia, majd a társául szegődő bolsevizmus mindazt, ami minket magyarrá és európai néppé tett. Itt szeretném megszólítani azokat, akik megköszönik az igent mondók igenjeit. Higgyék el, mi nem tudtunk másként, csak igennel szavazni, mint ahogyan ők sem tudnak mások, csak magyarok lenni. És azt, hogy nekünk jobban fáj a szégyen, mint nekik a „nemek” és otthonmaradottak tagadása, hiszen miénk a gyalázat immár örökre!

A jövőt illetően bizalmat kelthet bennünk, hogy nem mindannyian hajtottunk térdet Baál előtt! Lehet tehát szent magja, maradéka a magyar nemzetnek is, mint ahogy az Úr választott népénél is gondoskodott ugyanerről. Ez a szent mag zarándokolt csendes hűséggel a nehéz évtizedekben Csíksomlyóra és törte szét a diktatúra láncait, s tart zarándoklatot évről évre Mária lábainál&A zarándok pedig még azokat is belefoglalja imádságába, akiktől a legtöbbet szenvedte! Akik még útjában is akadályozták. Reméljük, ha nem zarándok önmagunkért, de Szűz Máriáért és nemzetünk közös jobbjaiért megáld és megtart minket is az Úr, mint ahogy megáldotta és megtartotta választott népét. Mert ez isteni áldásnak és megtartásnak köszönhetően köszöntött a világra az első karácsony!

Németh László plébános (Csorna)

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001-2005