Forrás: NOL

Miért mondtam?

Fábri Péter, 2004. október 26. 00:00

Miért merik mondani? című írásomra (október 6.) több hozzászólás érkezett (Kronstein Gábor: Csönd és átok, október 15.; Vigh Károly: Miért meri mondani?, október 22.). Alább igyekszem ezekre együtt válaszolni.

A Tao Te Kingben ez áll: ‘A tízezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik.’ A mérgezés az első cseppel kezdődik. A holokauszthoz vezető út a szalonzsidózással kezdődött, és az Európában meghökkentően korai, 1920-as, Teleki által szorgalmazott numerus clausus törvénnyel folytatódott. Németellenes tevékenysége nem zavarta Telekit abban, hogy 1939. május 3-án megszavaztassa a parlamenttel a 2. zsidótörvényt. Mint ahogy abban sem, hogy római és berlini utazásaival demonstrálja, kiknek a szövetségese. A nemzetpusztító Szálasi Ferenc Teleki 1940-es amnesztiája révén szabadult – miközben Teleki néhány hónappal korábban, a háborúra való tekintettel rendkívüli intézkedésekkel korlátozta a polgári szabadságjogokat. Ennek a Telekinek nem jár szobor azon a Budapesten, amelyet részben az ő tevékenysége folytán lőttek rommá, és ahol Horthy ‘nagyvonalú intézkedései’ mellett deportálni lehetett több százezer, vidéken élő magyar állampolgárt, illetve Budapesten megkülönböztető jelzés viselésére lehetett kötelezni és meg lehetett fosztani munkájuktól és vagyonuktól valamelyest szerencsésebb, de végül sokszor hasonló sorsra jutott társaikat. Éppen az a tény, hogy a deportálások hónapokkal a németek által támogatott Szálasi hatalomra kerülése előtt leálltak, mutatja, milyen bűnei vannak a háborúba belépő és állampolgárok százezreinek deportálását megszervező politikusainknak.

Vigh Károly engem saját könyve olvasására buzdít, én viszont azt javaslom neki, olvassa el Viktor Klemperer A Harmadik Birodalom nyelve (Lingua Tertii Imperii) című könyvét (magyarul már évtizedek óta nem, de németül persze ma is kapható), amelyben a szerző, az üldöztetéseket rendkívüli szerencsével túlélő német zsidó nyelvész részletesen bemutatja és elemzi, hogyan mérgezi meg a szavak használata fokról fokra egy egész ország életét.

És éppen erről írtam. Hogy nem a sajtószabadság korlátozása a megoldás. A kódolt uszítást úgysem lehet büntetni. Inkább az, hogy felelős, sok szempontból tiszteletre méltó politikusok ne játsszanak a tűzzel, és jól gondolják meg, mit mondanak, miféle szoborállítási mozgalmakat vagy milyen zuglapokat támogatnak nyilvánosan. Minden meg nem gondolt gondolat sokkal vadabb gondolatok előtt nyitja meg a füleket. A közszféra higgadt és kulturált használatáról beszéltem, arról, hogy az ebédlőasztal melletti zavaros gondolatoknak nincs helyük egy kulturált sajtóban, rádióban, televízióban. Hogy különösen nincs helyük az otromba sértéseket elviselni kénytelen adófizetők pénzén fönntartott közrádióban és köztelevízióban. És hogy üdvös volna, ha a kereskedelmi média is adna magára.

A felelősség mértéke természetesen különböző. De hogy mekkora, ezt mindenkinek a maga lelkiismeretével kell tisztáznia. Én arra akartam felhívni a figyelmet, hogyan jutottunk a kulturált hangúnak tűnő kezdetektől (Csoóri Sándor: Nappali hold) a mai hisztériáig.

Arra akartam felhívni a figyelmet, hogy Magyarországon éppen most tartunk az új társadalmi konszenzusok kialakításánál, vagyis most alakul ki, hogy mit fog normának tekinteni a társadalom meghatározó része, a társadalmi közép. Hogy milyenek lesznek a mi nehezen születő polgári demokráciánk hosszú időre érvényes normái. Ezek a normák testesülnek meg a köztéri szobrokban, a szóhasználatban, a témaválasztásban, az egész szimbolikus politizálásban. Ellentétben azzal, ahogyan Kronstein véli, én nem az érzelmeimről írtam. Egy hangvétel és egy ahhoz szorosan kapcsolódó, de azzal nem kizárólagosan azonos téma fertőzéshez hasonló terjedéséről írtam. (Javasolt irodalom: Susan Blackmore: The Meme Machine – magyarul: A mémgépezet.) Konkrétumokat soroltam fel. És továbbra sem gondolom, hogy sorsdöntő politikai kérdésekben helye volna a tények elhallgatásának. Bármilyen kínosak vagy szomorúak legyenek is ezek, akár a saját politikai vonzalmaimra vagy emberi rokonszenvemre nézvést is.

Fábri Péter, író

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.