Forrás: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Gondolat 1984
A ZSIDÓSÁG ASSZIMILÁCIÓJA A MONARCHIÁBAN
Pap Károly, a kevéssé méltányolt magyar zsidó író életrajzi kulcsregényében a nagyapa, Jeremia, gyapjas zsidó”. Életének egyetlen értelme a Talmudban való elmélyülés és a felkészülés a hazatérésre az ígéret földjére. Haláláig nem szűnik meg kárhoztatni fiait, akik a vagyongyűjtést önmagáért művelik, és elvegyülnek a keresztények világában. Az apa soproni rabbi, írástudó és üzletember, magyar és zsidó, akinek az ég kegyelme megadta, hogy nem kellett döntenie e kettős kötődés konfliktusában. Az író azonban gyermekfejjel fellázad a képmutató vallási és a képlékeny üzleti morál ellen, megkísérli etikusan összeegyeztetni a magyarsághoz és a zsidósághoz való hozzátartozást,1 író lesz, a magyar kultúra finom értője és ápolója, hogy aztán egy náci haláltáborban lelje majd halálát, 1944-ben.
Zsidó sors, a magyarországi zsidó asszimiláció tragikus kudarca – mondhatja az asszimiláció valamennyi kritikusa. Igaz, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén több mint fél millió zsidó útja és sorsa volt hasonló az azonosulástól a kirekesztésig és a megsemmisítésig.
Hatvány Lajos másféle utat-sorsot mutat be családi kulcsregényében.2 Az aradi Deutsch Ábrahám és fiai sikeres terménykereskedők, az unokák már pesti nagytőkések, a dédunoka, hatvani Deutsch Sándor, az alapító korszak kapitalizmusának nagy alakja, iparmágnás, a főrendiház tagja, valóságos belső titkos tanácsos. Fia, Lajos, Ady mecénása, József Attila felfedezője, Petőfi életrajzírója, a magyar kultúra megszállottja.3 Az ő unokatestvére, Moscovitz Geyza és Deutsch Erzsébet lánya, Lesznai Anna néven vonul be a magyar kultúrtörténetbe, mint a Nyugat, majd a Vasárnapi Kör színes egyénisége, író, költő, festő, iparművész.4
Sikeres utak, két kultúra termékeny ölelkezése – mondhatják az asszimiláció hívei. És ez is igaz. Ugyancsak százezrekre tehető a közép-európai régió nemzeteibe beolvadt s e civilizációkat gazdagító zsidók száma. De vajon ellensúlyozza-e egymást a kétféle sors, a két típus? Ellensúlya-e néhány ezer, tízezer sikeres pálya, néhány százezer sikeres asszimiláció a több mint fél millió halottnak és a sok millió megnyomorítottnak? De hát mérhető-e a halottak számán a történelem, a civilizáció előrehaladása? – hangozhat az ellenkérdés. A történész zavartan áll e dilemma előtt és ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy a zsidó asszimiláció problémáit ne csak a végkifejlet alapján, hanem egész folyamatában a motiváció oldaláról is megvizsgálja. Annál is inkább a folyamatot veszi tekintetbe, mert úgy véli, hogy a zsidó asszimiláció csupán része, részproblémája a modern népvándorlások, összeolvadások, nemzetépítkezések egyetemes áramlatának. Igaz, a zsidóság integrálódását a kezdetek kezdetétől, a szabadság szép tavaszától kezdve jóval több kölcsönös gyanakvás kísérte, több sérelem, megaláztatás, szorongás követte, mint más népekét.
Hálátlan dolog a tragikum borzongását számoszlopokban lehűteni. Mégis, ezt a hűvösséget követeli a probléma tárgyszerű elemzése. A múlt századból származó népszámlálási statisztikák, bár éppen a nemzeti megoszlás szempontjából kezdetben becslésekre vagyunk utalva, a növekedési tendenciák kimutatására alkalmasak, egybevethetők. A 19. század elejétől 1910-ig, az utolsó hivatalos népszámlálásig, a Monarchia egyes nemzeteinek szaporulata a következőképpen rekonstruálható.
1. tábla
A Monarchia nemzetei 1800-1910
|
|
1800 körül* |
1851** |
1910*** |
Évi átlagos növekedési ráta | ||||
|
|
1000 fő |
% |
1000 fő |
% |
1000 fő |
% |
1900- 1910 |
1851- 1910 |
|
Német |
5600 |
26,2 |
871 |
25,1 |
11 988 |
24,6 |
0,7 |
0,8 |
|
Magyar |
3400 |
15,9 |
4872 |
15,6 |
10 061 |
20,6 |
1,0 |
1,35 |
|
Cseh |
2600 |
12,1 |
4000 |
12,8 |
6 400 |
13,2 |
0,8 |
0,9 |
|
Szlovák |
1200 |
5,6 |
1854 |
5,9 |
1 968 |
4,0 |
0,4 |
0,1 |
|
Szerb |
800 |
3,7 |
995 |
3,2 |
|
|
|
|
|
Horvát |
1200 |
5,6 |
1763 |
5,6 |
3 811 |
7,8 |
0,6 |
0,6 |
|
|
2000 |
9,3 |
2758 |
8,8 |
|
|
|
|
|
Szlovén |
850 |
4,0 |
1172 |
3,7 |
1 346 |
2,8 |
0,4 |
0,25 |
|
Lengyel |
1400 |
6,5 |
2056 |
6,5 |
5 000 |
10,2 |
1,1 |
1,6 |
|
Ukrán |
1800 |
8,4 |
2940 |
9,4 |
3 991 |
8,2 |
0,7 |
0,56 |
|
Román |
1600 |
7,5 |
2455 |
7,8 |
3 224 |
6,6 |
0,6 |
0,5 |
|
Olasz |
400 |
1,8 |
534 |
1,7 |
802 |
1,6 |
0,6 |
0,7 |
|
Zsidó |
400 |
1,9 |
1039 |
2,3 |
(2 246) |
– |
– |
– |
|
|
|
|
|
|
**** |
|
|
|
|
Egyéb |
150 |
0,7 |
134 |
0,4 |
|
150 |
0,4 |
|
|
Monarchia összesen: |
21400 |
100,0 |
31383 |
100,0 |
48850 |
100,0 |
0,75 |
0,82 |
* Becslés Lombardia, Velence nélkül, beszámítva: Salzburg, Dalmácia. – J. C. Bisinger: General-Statistik des Österreichischen Kaiserthumes. I. Theil. Wien-Triest, 1807. – S. Becher: Die Bevölkerungsverháltnisse dér österreichischen Monarchie. Wien 1846. – A. Kovács: Développement de la population de la Hongrie depuis la cessation de la domination Turque. Budapest, 1919.
** K. Czörnig: Etnographie dér Oesterreichischen Monarchie I. Bd. Wien, 1857.74-80. o. – Czörnig: Statistisches Handbüchlein, Wien, 1861. 44-47. o.
*** Österreichische Statistik. Neue Folge. Bd. I. Heft 1-2. Wien, 1917. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sor. 64. k. Bpest, 1912.
**** A zsidóságot ekkor nem etnikai csoportnak, hanem vallásfelekezetnek tekintették.
Ausztria-Magyarországon a modern népvándorlásnak és a velejáró asszimilációnak három nagy vonzási központja volt: Alsó-Ausztria Bécs központtal, a magyar Alföld Budapesttel és Galícia. Ez utóbbi kettő szívóhatása első látásra kitűnik az egyszerű népességnövekedési táblákból. Részletesebb számításaink azt is kimutatják, hogy a magyarság 1850 és 1910 közötti 5 millió főt meghaladó szaporulatából egyharmadrész, mintegy 1,7 millió származott az asszimilációból, hozzávetőlegesen 600 ezer a németek, ugyanennyi a zsidók és 400 ezer a szlovákok elmagyarosodásából.5 Hasonló arányokkal számolhatunk a lengyel népességnövekedésnél is. Az 1910. évi népszámlálás 810 ezer izraelita vallású és 237 ezer görög katolikus lengyelt mutatott ki.6 (Megjegyzendő, hogy a monarchiái cenzusok 1869 után a zsidót izraelita vallásnak, nem nemzetiségnek tüntették fel.) A természetes szaporodás és a vándorlási különbözet egybevetése alapján feltételezzük, hogy a zsidó, az ukrán és számottevő német asszimiláció révén a lengyelek mintegy 1,5 milliós népességtöbblethez jutottak a 19. század második felében. (1900 és 1910 között a galíciai német nyelvű lakosság száma 212 ezerről 90 ezerre csökkent.)7
A fenti táblázatból nem derül ki ilyen világosan az osztrák (az alpesi) tartományok németségének gyarapodása, mert ezt a többi tartományokban bekövetkezett fogyás, disszimiláció eltakarja. Statisztikai számításaink szerint azonban az alpesi tartományokban nagy arányú németesedés zajlott le, amely a tárgyalt időszakban kereken 1,1 millió más nemzetiségűt – ebből 400-500 ezernyi csehet, 200 ezernyi zsidót és félmillió szlovént, horvátot stb. – integrált.8 Csupán említve most a jóval szerényebb mértékű csehesedést és horvátosodást, s a nyelvhatárok mentén állandóan folyó népcserét, egészében 4 és 5 millió között becsüljük a korszakban az asszimiláltak számát, ami Ausztria-Magyarország lakosságának 10%-át érintette. Nagyjából kitapinthatok a vándorlási hullámok időpontjai is. Ezek elsősorban a gazdasági fellendülési ciklusokkal, az iparosodás nekilendülési szakaszaival estek egybe, részben pedig az oroszországi pogromok következményei voltak.
Megkísérelhetjük az asszimilációs folyamat társadalomtörténeti szakaszolását is. Első szakasznak a megtelepedést nevezzük, amikor a betelepülő vagy áttelepülő egyének, csoportok megőrzik eredeti identitásukat, többnyire saját közösségeikben laknak, a befogadókkal csak üzleti, illetve munkakapcsolatban vannak. Megtelepedésük kezdetben ideiglenes, maguk sem tudják, hogy maradnak-e, vagy tovább vándorolnak. Ennek megfelelően megelégszenek a külsődleges alkalmazkodással, csupán az új nyelv alapelemeinek elsajátításával, az új szokások formális megtartásával. A betelepülő zsidók többnyire meglévő hitközségekhez csatlakoztak, valamelyik már régebben honos hitsorsosnál találtak alkalmazást, kialakították a magyar szavakkal kevert németet, illetve jiddist.
A második szakasz az asszimiláció döntő, jellegzetes szakasza: ekkor következik be a nyelvi-kulturális, majd a társadalmi integráció. Erre a szakaszra a kétnyelvűség, a kettős kultúra jellemző. E hosszú, gyakran több generációra terjedő időszakban az asszimilánsok kifelé már az új nyelvet használják, otthon, a családban, a baráti körben még az eredetit, amelyet azonban már az új nyelv szavai, fordulatai, képei színeznek. Ekkor alakult ki nálunk az a sajátos német-jiddis-magyar nyelvkeverék, amelyet irodalomból, sajtóból, vicclapokból ismerünk, külön nyelvtannal, szókinccsel, mondatszerkesztéssel, dallammal, amelyről a hazai zsidóság egy-két generációja messziről felismerhető volt. A kultúra is kettőssé vált: a magyar irodalom és történelem mellett még ugyancsak fontos volt a zsidó közösség vallási és történeti hagyománya. Gyakori jelenség volt a zsidó és a keresztény ünnepek együttes megtartása, a karácsony előtt a gyertyaünnep, a Chanukka, ajándékozással, vidámsággal, a húsvét táján a pészach, a kenyérpótló macesszal, amelyet a felvilágosultabb zsidók gyakorta a húsvéti sonkával együtt fogyasztottak. A magyarosodó zsidó közösségekben, különösen a magyarul tudó és érző fiatalabb nemzedékekben egészen különös keverék folklór alakult ki, amelyben egymás mellett élt a Makkabeus legenda 1848 emlékével, a széder-este március 15-e ünneplésével, zsidó dalok és imák Petőfivel, Arannyal, magyar népdalokkal.
A kettős kultúra természetesen két közösséghez tartozást, kettős kötődést is jelent. Ez mindenütt súrlódásokkal, konfliktusokkal jár, így volt a reformkori és a kiegyezés kori Magyarországon is. Az asszimilálódó zsidóság azonban hosszú ideig sikerrel oldotta fel, harmonizálta a kettős kötődés konfliktusait, amelyeket a befogadók jelentős részének idegenkedése, gyakran gúnyos viselkedése, nyílt vagy lappangó zsidóellenessége ugyan nehezített, de az emancipáció, a liberális magyar vezetőcsoport és a középrétegek befogadási készsége enyhített.
Az asszimiláció harmadik, ugyancsak több lépcsős szakasza a beolvadás, korszakunkban már megindult, de teljes elmagyarosodásról csak a századelő nemzedékénél beszélhetünk. Ekkor már az új identitás a döntő, az életmódot és a gondolkodást meghatározó, s a régi közösséghez való tartozás a vallási hagyomány – egyre lazuló – tartásában, csak rokonszenvként, másodlagos érdeklődésként és érdekmotívumként jelentkezik.9 Hasonló tartalmú definícióval V. Karady és I. Kemény integration”, acculturation” és assimilation” néven nevezi e három szakaszt.10 Ebbe a több szakaszos és több generációs folyamatba illeszkedik bele a monarchiái zsidóság asszimilációja, és más összefüggésben, historikus módon aligha vizsgálható.
A 18. század első felében a zsidóság települési centruma a Monarchiában a cseh-morva tartományok voltak. Innen húzódtak le egyes rajaik Mária Terézia és II. József idején Magyarországra. Ehhez jött Lengyelország felosztása után Galícia zsidó népessége, amelynek tömeges vándorlása – főként Észak-Magyarországra s onnan az ország belsejébe – a 19. század elején indult meg. A cseh-morva ág német nyelvű, nagyrészt felvilágosult, iparral és kereskedelemmel foglalkozott és hajlamos volt az asszimilációra. A galíciai hullámok” primitívebb, részben földművelő, részben szatócs- és vándorkereskedéssel foglalkozó, az ortodox hagyományhoz erősen kötődő elemeket sodortak Magyarországra. Az osztrák tartományokba való betelepülés viszonylag későn, az 1860-as években öltött tömeges méretet. Jórészt ugyancsak a cseh tartományokból özönlöttek zsidó kereskedők, értelmiségiek Bécsbe. A monarchiái zsidóság számszerű növekedését és területi megoszlását a 2. táblázat mutatja.
Táblázatunkból első pillamásra látható, hogy a zsidóság tényleges szaporodása rendkívül nagy volt: az első szakaszban évi 1,8, a másodikban l ,45%-os az átlag, ami az elvándorlási és kitérési veszteséget nem számítva is jóval felülmúlta a természetes szaporodás hozadékát. Szerény becsléssel is legalább 800 ezerre tehetjük a monarchiái zsidóság vándorlási többletét. Ennek nagyjából a harmada eshetett Ausztriára és kétharmada (mintegy 550 ezer fő) Magyarországra. A bevándorlás áradata a szakirodalomban található statisztikai feltételezésektől eltérően,11 nem szűnt meg a kiegyezés után, legalább az 1880-as évtizedig tartott, s csak a múlt század végén apadt el.
2. tábla
A zsidó lakosság növekedése a Monarchiában
|
Terület |
1787 |
Ausztria Monarchia % |
1857 |
Ausztria Monarchia % |
1910 |
Ausztria Monarchia % |
|
Alpesi tartományok |
853 |
0,4 |
7557 |
1,3 |
191 265 |
14,6 |
|
|
|
0,2 |
|
0,7 |
|
8,5 |
|
Cseh tartományok |
68642 |
31,0 |
131 148 |
21,0 |
140 426 |
10,7 |
|
|
|
22,6 |
|
12,6 |
|
6,2 |
|
Galícia Bukovina |
151 302 |
68,4 |
478 160 |
76,5 |
974814 |
74,2 |
|
|
49,8 |
|
46,3 |
|
43,5 | |
|
Délszláv tartományok |
425 |
0,2 |
4031 |
0,6 |
7182 |
0,5 |
|
|
|
0,1 |
|
0,4 |
|
0,3 |
|
Ausztria |
221 222 |
100 |
626 000* |
100 |
1 314000 |
100 |
|
|
|
32,7 |
|
60,0 |
|
58,5 |
|
Magyarország |
83000 |
– |
413 000 |
– |
932 000 |
– |
|
|
|
27,3 |
|
40,0 |
|
41,5 |
|
Monarchia összesen |
304 222 |
100,0 |
1039 000* |
100,0 |
2 246 000 |
100,0 |
* Katonasággal együtt Források: az l. tábla forrásain kívül: Österreichische Statistik. Neue Folge. Bd. I. Heft. 1. 54-55. o. Heft. 2. 40-41. – Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Bpest, 1922.
Az erős sodrású belső vándorlás gyökeresen megváltoztatta a zsidóság 18. század végén fennállt települési viszonyait. A birodalom nyugati részében a zsidó agglomeráció gazdasági és szellemi központja a cseh tartományokból Bécsbe tolódott át. Magyarországon a zsidóság számszerűen is csaknem elérte, gazdasági súlyban, műveltségben és befolyásban pedig jóval felülmúlta a galíciai tömörülést. Ez a Bécsre és Budapestre irányuló tömörülés önmagában is világosan mutatja a gazdasági koncentráció, a polgárosodás és az asszimiláció szoros összefüggését. Még világosabban beszélnek erről a városi elhelyezkedés mutatói. Az alpesi tartományok zsidóságának 92%-a Bécsben tömörült, a galíciaiaknak 76, a magyarországiaknak 48, a cseh tartományokénak 45%-a élt városokban. A délszláv tartományok zsidó lakosságának 81%-a Triesztben, a magyarországiak 23%-a Budapesten települt meg.12 A Monarchia városodására tehát nagymértékben a zsidóság, a zsidóság településére az urbanizáció ütötte rá a bélyegét.
Az intenzív polgárosodást bizonyítják a foglalkozási megoszlás és a gazdasági elhelyezkedés adatai is. Magyarországon 1910-ben az önálló iparosok 12,5, a kereskedők 54, a hitelintézeti alkalmazottak 43, az értelmiségiek és tisztviselők 20%-a került ki a lakosság 5%-át kitevő zsidóságból.13 A munkások és kereskedelmi alkalmazottak aránya a zsidó kereső népességben 34%-nyi volt.14
Ha mármost a statisztikai keresztmetszet egymásmellettiségét felbontjuk s a történeti fejlődés rendjébe sorakoztatjuk, akkor plasztikusabban előtűnik a zsidóság gazdasági-társadalmi elhelyezkedése és a kapitalizmus szerkezeti felépülése közti megfelelés. A zsidók ugyanis elsősorban a helyi és a regionális felvásárló kereskedelemben helyezkedtek el, jórészt ők szervezték meg az áruszállítást, ők finanszírozták a mezőgazdaság modernizálását, utóbb a vasúthálózat kiépítését, a bank- és a bizományi üzletet. Mint értelmiségiek, a polgárosodás szükségleteinek megfelelő üzleti, technikai ágazatokban és szolgáltatási pályákon helyezkedtek el. Zsidó munkásokat többnyire a magasabb szakképzettséget és kézügyességet igénylő szakmákban (nyomdászat, gépipar, szabóság, ötvösipar) találunk.
Tekintsük csak át a foglalkozási megoszlás történeti vázát: felvásárló kereskedelem (terménykereskedelem) – hitelszervezet – közlekedés-szállítás – műszaki pályák – szakértelmiség: mi más ez, mint a modern iparosodást megalapozó infrasktruktúra szerves kiépülése? Ennek ugyancsak organikus betetőzése volt a zsidó burzsoázia és szakértelmiség kezdeményező szerepe és nagy befolyása a századforduló nagybankjaiban, tőkés nagyiparában és kereskedelmi hálózatában, sajtójában és munkásmozgalmában.
Van tehát két, nem logikailag, hanem történetileg bizonyított premisszánk. Az egyik: a monarchiái (és amennyiben a németországit is hozzávesszük: a közép-európai) zsidóság teljesen beilleszkedett a polgárosodás folyamatába, a tőkés modernizálás szerves részét alkotta. A másik premissza: a közép- és kelet-európai polgárosodás nemcsak a gazdaság modernizálását, nemcsak a politikai rendszer reformját foglalta magába, hanem a nemzet és a nemzettudat kialakulását, a nemzethez tartozás – az identitás – vállalását vagy választását is. E két premisszából felállitható-e olyan konklúzió, hogy a zsidóságot hiba volt befogadni, illetve a zsidóságnak hiba volt asszimilálódnia, ehelyett meg kellett volna őriznie a világformáló nagy folyamatban a saját ősi identitását? Meg lehetett volna őriznie?
A szillogizmus történeti érvei és belső logikája egyaránt a kérdésfeltevés ellen szólnak. Először is, a zsidóság nem volt nyelvileg és társadalmilag homogén közösség. A Monarchiában két etnikailag is különböző, kulturálisan is erősen eltérő szinten álló népességből tevődött össze, amelyet már a 19. század elején jól kirajzolódó társadalmi rétegződés tagolt. Másodszor, ugyanaz a nagy történelmi áramlás, amely a zsidó polgárságot a tőkés gazdaság fontos posztjaira segítette, szorosan együtt járt a felvilágosult racionalizmussal, a hagyományos ortodox vallásosság gyengülésével. A liberalizmus és a nemzetválasztás két táborra szakította a vallási zsidóságot, újítókra (neológokra) és ortodoxokra, még ha a választóvonalak nem estek is egybe a polgárosodó asszimilánsok és a hagyományőrző elkülönülök táborával.15 Hogyan tarthatta volna össze ez a gyengülő, megbomlott vallás a heterogén zsidó népességet?
Harmadszor, még a szívós vallási tradíció, sőt egy újjáéledt messianisztikus utópia is kevés volt a kornak megfelelő modern identitás összecementezéséhez a hódító nacionalizmus korában, amikor legfeljebb a világtól elzárt, immobil falusi közösségek maradhattak mentesek, nem pedig mozgékony polgárok és művelt értelmiségiek a nemzetté olvadás, az azonosságvállalás ellenállhatatlan igézetétől. A vallási ortodoxia vagy a hasszidista messianizmus szemszögéből nézve bizonyára bűn volt, az utókor fanyar bölcsessége szerint pedig rövidlátás, de a liberális emancipáció korának zsidósága, amelynek jó része ekkorra már a kettős kötődés, a kettős kultúra szakaszába jutott – nem tehetett mást, mint hogy a kornak, a helynek, az érdekeinek és a vonzalmainak megfelelő nemzeti identitást választott magának. Többségük az osztrák-németekhez, a magyarokhoz, a lengyelekhez, kisebb hányaduk a csehekhez, a horvátokhoz és más környező népekhez asszimilálódott.
A németekhez való asszimiláció nem szorul bővebb magyarázatra. A cseh területeken élő zsidóság amúgy is németül beszélt, s már eredeti lakóhelyén megindult a németesedése. Az elvándorlók már félig-meddig asszimiláltan mint Deutschjuden kerültek cseh földről – kis részben Magyarországról – Bécsbe, ahol viszonylag könnyen, zökkenők nélkül megtalálták helyüket a nemzetfeletti” város polgári társadalmában. Felső rétegükre, a gazdag bankárokra, nagykereskedőkre, kincstári szállítókra hatott az osztrák arisztokrácia barokkos életstílusa is, asszimilációjuk fő mintája és iránya azonban a hivatali nemesség és a művelt polgárság volt, az az osztrák vezető réteg, amely maga sem szorosan a német nemzethez, hanem az osztrák államhoz és a Habsburg-dinasztiához kötődött, vagyis nem etnikai-nemzeti, hanem állampatrióta azonosságtudattal rendelkezett.16 Tény, hogy 1890 táján az osztrák tartományok 133 ezer, a cseh tartományok 100 ezer és Trieszt 5 ezer német nyelvű zsidójának zöme a német kultúra részese s egyben az osztrák császár hű alattvalója volt.
Nem ilyen kézenfekvő a magyarországi és a galíciai zsidóság asszimilációjának motivációja. Mi késztette ezt a részben németül, nagyobbrészt jiddisül beszélő vallási közösséget, hogy a polgárosodás sodró áramában nyelvet, kultúrát, szokásokat váltva, ne a hazai városok és a Monarchia német polgárságához, hanem a magyar és a lengyel nemességhez idomuljon? Hiszen 1867 előtt a hatalom, a bürokrácia is német nyelvű volt, üzleti kapcsolataik is zömmel az osztrák és a német gazdasági központokhoz fűzték őket. (A kérdést éppilyen joggal feltehetjük, s fel kell tennünk a hazai németség magyarosodásával, a galíciaiak lengyelesedésével kapcsolatban is, és rögvest kitűnik, hogy nem kizárólagos zsidó problémáról van szó.)
Mellőzve itt a helyi részletek ezernyi változatát, az érdemi választ abban kereshetjük, hogy a 19. század első felében nem a hagyományos városi polgárjog birtokosai, a feudális viszonyok között megszerzett kis kiváltságaikat féltékenyen őrző céhpolgárok, hanem az árutermelő nemesség képviselte és pártfogolta a polgárosító reformokat, a liberalizmust. A reformliberalizmus zászlajára tűzte a hagyományos városi középrend és a zsidóság magyarosítását. A reformkor nagyjai, Wesselényi, Kossuth, Eötvös sürgette a zsidók nyelvi és szokásbeli magyarosodását, összekapcsolva azt az emancipáció ígéretével.17
Minthogy Magyarországon és Lengyelországban a nemesség volt a történelmi jogfolytonosság képviselője, s változatlanul a társadalom vezető ereje, a feláramlás mintaképe, az asszimiláció egyúttal a nemesi ideálképhez való alkalmazkodást is maga után vonta. E szokatlan orientációt mindenesetre hatalmasan megkönnyítette az, hogy a magyarrá vagy lengyellé válás egyúttal rangemelkedést is jelentett a jövevényeknek, úri” rangot adott, utat nyitott gyümölcsöző gazdasági kapcsolatok, felívelő társadalmi karrierek előtt.
Méltánytalan egyszerűsítés volna mindazonáltal feltételezni, hogy a reformkor hazai zsidóságát csupán az anyagi érdek, a vagyonosodás és a rangemelkedés mozgatta.18 Nem, e hazátlan vándornép a múlt század derekán hazára lelt és vonzó-kötő identitásra talált itt. A hagyományos közösségtől, vallástól eloldozott mobil személyiség,19 a 19. századi vállalkozó polgár e jellegzetes típusa számára roppant vonzó volt a patinás múltú, érzelmekkel töltött magyar és lengyel hazafiság, amelyhez való hozzátartozás nemcsak előnyöket és biztonságot adott, hanem megújuló élményt, tartást és tartalmat is. Hogyan is érthetnénk meg másképpen a német családban nevelkedett és életét külföldön élő Liszt Ferenc szenvedélyes vallomását: én is fia vagyok ennek az őserőtől duzzadó, zabolátlan nemzetnek, amely jobb sorsra van kiszemelve”?20 És hogyan érthetnénk meg Ullmann Móricot, Goldberger Sámuelt vagy Spitzer Gerzsont, akik zsinóros mentét öltöttek, Kossuth-szakállt viseltek, pénzt és energiát áldoztak a haza és a reformok oltárán?21
A romantikus szabadságeszmének a racionális liberalizmussal, a belátásnak az érzelemmel való szerencsés ötvözete különböztette meg a magyar nemzettudatot a jozefinista állampatriotizmustól. Ez is felvilágosult volt, toleráns, hirdetett racionális elveket, célokat, de a közjó mégiscsak elvont fogalom maradt, megtestesítője és gondozója, az abszolút állam pedig emberfeletti, idegen hatalom, amely inkább dermesztette, mint melengette az emóciókat. Hogy a magyar és a lengyel nacionalizmus mennyivel vonzóbb volt az osztrák állampatriotizmusnál, azt jól illusztrálja, hogy a lengyel nemesi társadalom hagyományos antiszemitizmusa ellenére a galíciai zsidóknak csak töredéke, 1910-ben mindössze 3%-a vallotta magát németnek, a túlnyomó többségük lengyelnek, amiben persze a presztízs is közrejátszott, hiszen csupán 3%-ot tett ki a magukat ukránnak vallók aránya is.22
A számszerű végeredmények könnyen elfedik a valóságos folyamatot. Esetünkben az asszimiláció eredményeit mutató számok, arányok mit sem mondanak a folyamat súlyos konfliktusairól, megtorpanásairól, a polgárosodásban és asszimilációban elért sikerekkel arányosan növekvő antiszemitizmus ellenhatásairól.
Az ausztriai asszimiláció sebezhető pontja kezdettől – amint említettem – az állampatrióta nemzetfelettiség volt. Ez az állampatriotizmus kétségtelenül nyújtott előnyöket és biztonságot a klerikalizmussal, a hagyományos elzárkózó és diszkrimináló antiszemitizmussal szemben, amíg az állam vezetésben a jozefinista elvek s 1867 után rövid időre a liberális eszmények uralkodtak. De kötőereje a beolvasztáshoz, pontosabban az összeolvasztáshoz nem volt elégséges. Az arisztokrácia és a magas hivatali nemesség, habár a nemzetfeletti állampatriotizmusban és dinasztiahűségben osztozott a nagypolgársággal, nem fogadta be a meggazdagult zsidót az első társaságba”, még a kikeresztelkedettet is csak kivételképpen. Az osztrák-német közép- és kispolgárság viszont nemcsak vallási és társadalmi, hanem nemzeti szempontból is idegennek tekintette a csupán osztrák” (gyakran: kozmopolita”) bécsi zsidó polgárságot, amelynek prosperálása, különösen az 1873. évi gazdasági válság után kihívta maga ellen a német nacionalista középrétegek gazdasági és politikai töltésű antiszemitizmusát.23
Az osztrák zsidóság végül is nem tudott azonosulni sem az osztrák szellemű hagyományos uralkodó elittel, sem az antiliberális német középrétegekkel, hanem sajátos, különálló társadalmi közösséget és szubkultúrát alakított ki a császárvárosban. Sorsát a nemzetfeletti osztrák állameszme hanyatlása és a liberalizmus válsága pecsételte meg már az 1890-es években. A zsidó polgárság traumatikus megrázkódtatásokon ment keresztül mind a politikai, mind a szellemi életben, az értelmiségi pályákon. Nyilvánvaló, hogy ők ébredtek rá először az asszimiláció sikertelenségére.24 Nem véletlen, hogy a zsidó nemzettudat és nemzeti szerveződés Bécsben indult fejlődésnek az 1880-as években, főként a keleti tartományokból beáramló zsidó diákok tevékenysége nyomán. 1883-ban alapították a Kadimah-t, az első nacionalista jellegű zsidó ifjúsági szervezetet.25
A fokozatosan erősödő, valóságos politikai hatalommá váló antiszemitizmus természetesen keresztezte, sok esetben meghiúsította az asszimiláció addigi eredményeit. A reakció több formában nyilvánult meg. Hivő liberálisok, mint Moritz Benedikt, a Neue Freie Presse híres főszerkesztője, vagy Heinrich Friedjung, a jeles történész, hűek maradtak a dinasztikus állampatriotizmushoz, megkísérelték még egyszer felszítani a régi eszme hamvadó parazsát. A többség új identitást keresett. Az asszimiláció ígéretesebb és egyetemesebb útjának látszott a századforduló fiatalsága számára a szocializmus. A zsidó középosztály morálisan és szociálisan fogékony ifjú nemzedéke közeledett és csatlakozott a munkásmozgalomhoz, abban a reményben, hogy a szociális igazság és az internacionalizmus jegyében teljes befogadást nyernek a környező társadalomba.26 A szocialista munkásmozgalommal való azonosulás éppoly jelentőségű volt a zsidó munkások és nem-konformista értelmiségiek számára, mint atyáiknak a liberalizmus és az állampatriotizmus vállalása.
A fenyegető antiszemitizmusra adott másfajta, igen sajátos válasz volt a zsidó öngyűlölet.27 Freudista pszichológusok ezt a reakciót egyfajta lelki védekezésnek (Abwehrmechanismus) tekintik.28 A minden oldalról támadott, gúnyolt, lenézett zsidó a beleidegződött kisebbrendűségi komplexust az ellenséggel való azonosulással és az ős-identitást tagadó megalázkodással akarta kompenzálni. Akad egyszerűbb, társadalomtörténeti magyarázat is. Az osztrák és német zsidóság asszimilációs és azonossági zavarai olyan időpontban jelentkeztek, amikor a zsidó nagypolgárság gyermekei, e művelt és érzékeny lelkű fiatalok fellázadtak az apák képmutató közéleti és képlékeny magánéleti morálja ellen. Csak példaként említem Fritz Mauthner, a nyelvész, Georg Símmel, a filozófus, Cári Sternheim, az író, Kari Kraus, a kritikus-szerkesztő és mindenekelőtt a fiatalon öngyilkossá lett Ottó Weininger pszichológus nevét.29
Az asszimiláció feladásának és új öntudat keresésének nyílt és eredményes formája ugyancsak Bécsben érlelődött meg a századfordulón: a politikai cionizmust A már régebb óta működő társas és ifjúsági egyletek mellett Theodor Herzl mozgósító könyvének – Dér Judenstaat (1896) – megjelenése jelzi a politikai mozgalom kibontakozását, programadását.31 Az egyértelmű zsidó identitás vállalása azonban olyan fájdalmas önlemondást, kultúrveszteséget jelentett volna a már erősen asszimilált elitnek, hogy még a németségükben sértettek és a zsidó gondolattal rokonszenvezek közül is kevesen választották a cionizmust – az első világháború előtt. A többség, sebzetten is, osztrák maradt, valaminő magasabb rendű humanizmus szorongó híve. Az alkotó értelmiség java előbb egy apolitikus esztétikai kultúrában, a lélek zugaiban keresett menedéket, utóbb, a háború előtti években pedig az erősen politikaellenes avantgárdé kultúrában talált támaszt és vonatkozási bázist.32
A magyarországi zsidóság asszimilációja, sokáig úgy tűnt, töretlenül és sikeresen haladt előre. Igaz, időnként fel-fellobbantak antiszemita zavargások, mint 1883-ban, a tiszaeszlári vérvádper idején, de ezek mindannyiszor hamarosan el is csitultak. A magyar vezető réteg nagy része kitartott a liberális alapelvek mellett nyomós gazdasági és politikai érdekből, és bizonyára meggyőződésből is. A zsidóságra nemcsak a gazdasági életben volt szüksége, mint hitelezőre, kereskedőre, vállalkozóra, hanem a magyar állameszme szolgálatában is. A zsidóság zöme, a dualizmus korában mintegy háromnegyede, a magyarsághoz asszimilálódott, a rendszer támogatója, a magyar kultúra terjesztője volt a nemzetiségi területeken. A politikai vezető réteg, ha nőtt is soraiban a gyorsan gyarapodó zsidó polgárság iránti ellenszenv, ezt jól temperált, langyos hőfokon tartotta, nem engedte nyílt gyűlöletté hevülni, politikai antiszemitizmussá szerveződni. Még a dzsentri úri középosztály” többsége is meghajolt a korabeli lex suprema: a területi integritás és a nemzeti hegemónia politikai követelményei előtt.
A magyar vezető réteg és középosztálya kétségtelenül ütköző érdekek és érzelmek mágneses terébe került: becsülte és hiánypótló elemnek tartotta az alkotó-alapító, magyarrá vedlő zsidókat, de hagyományos értékrendjéből következően és létfeltételeinek szakadatlan tőkés rombolása – vagy az értelmiségi konkurrencia – miatt mégsem szerette a zsidót”, akit úri körökben már csak az odatartozás szimbólumaként is szidni illett. Politikai elv, belátás és érdek, illetve ellenérdek és ellenérzés tehát állandóan súrlódott, sőt ütközött egymással a magyar vezető réteg mentalitásában, mondhatnánk úgy is, hogy a kognitív és az affektív szféra között tartós disszonancia keletkezett, és belőle állandó feszültség és kettős magatartás fakadt.33 Mert a vezető réteg zöme valóban elvetette az Ausztriában és Németországban oly jelentős politikai hatalommá vált antiszemitizmust, meghozta az izraelita vallás recepcióját – a többi bevett vallással való teljes egyenjogúságát és viszonosságát – kimondó törvényt, de azért tűrte vagy támogatta a keresztény” címkéjű intézményeket és vállalatokat, az újkonzervatív irányzatokat is. A hivatalos liberalizmust és az ellenzékinek számító újkonzervativizmust persze különböző rétegek, csoportok, típusok képviselték, csakhogy a dualizmus utolsó két évtizedében szabadelvű kormánypártiság és ellenzéki újkonzervativizmus eléggé összemosódott, amint az egyes egyénben is keveredett, egymással akár viaskodva is, a zsidóságot illető ambivalencia.
E különös szeretet-gyűlölet34 meglátására és kimondására ki más lett volna autentikusabb, mint Ady, aki egyik nagy írásában az ausztráliai bennszülött törzs szerelmi táncához, a korroborihoz hasonlította a magyar-zsidó viszonyt. Néhány évtizede a Duna-Tisza táján két egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.” Ez a korrobori az egyetlen világosság”, a túlélés és fennmaradás reménye. Megkötötten, eltiportan, ami magyarságféle még akad itt, csak egy kormányzott s mégis szabadjára engedett népalakulással bújnék ki és lendülne föl.” S még egy mondat, már nem is annyira a zsidó-magyar viszony, mint inkább Ady prófétai lelkének igazolására. Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit sem táncolhatjuk tovább. Sváb, szepes, rutén s isten tudja miféle korcs magyarok rárohannak a magyarság nevében a muzsikálókra, s összetapossák a hangszereket.”35
De ez már néhány évvel később történt. A szeretet-gyűlölet társadalmi és politikai dilemmáját a dualizmus korában nem lehetett feloldani.36
A viszony eme kettőssége, a disszonancia a másik félre is érvényes volt. A modernizálás és az asszimiláció magát a zsidóságot is megbontotta. 1910-ben, pedig akkorra már minimálisra apadt a keleti bevándorlás, az izraelita vallásúaknak 77%-a, 700 ezer fő vallotta magát magyarnak, 211 ezer más, zömmel német, vagyis jórészt jiddis anyanyelvűnek. Az asszimiláltak is megoszlottak a vallási reformot elfogadó neológok és a hagyományhoz szorosan ragaszkodó ortodoxok között. S habár a polgárosodás határvonala nem esett pontosan egybe a neológ-ortodox vallási választóvonallal, hiszen az ortodoxok nagy része is a polgárosodási folyamat objektív részese volt, mégis nyilvánvaló, hogy náluk a tudati asszimiláció vontatottabb, a kettős kötődés zsidó szála erősebb volt, mint a neológoknál, akik a felekezet mintegy kétharmadát tették ki. A társadalmi és tudati rétegezettségen túlmenően, a legmesszebbmenőén asszimilált, a társadalomba betagozódott, felvilágosult zsidó csoportokban is megmaradtak a kettős kultúra nyomai, különösképpen az úri középosztály életmódjától, értékeitől, a nemesi virtustól való idegenkedés formájában. Az asszimilált magyar zsidóság esetében is fennállott a kognitív és az affektív tudati szféra disszonanciája. A közéletben a zsidó polgárság zöme elfogadta a vezető réteg szabályait, értékeit, még külsődleges viselkedési formáit is. A zsidó mágnás is felöltötte a díszmagyart, földet, kastélyt, előnevet vásárolt, olykor vadászott, a cigánnyal is huzattá, és gyümölcsöző üzleti kapcsolatot tartott fenn a földbirtokosokkal, politikusokkal. De magában az üzleti életben, a gazdálkodásban szigorúan őrizte a vállalkozói szellemet, a magánéletben a polgári hagyományt, mondjuk egészében: a burzsoá etoszt,37 amint sokan tüntetőén megőrizték, éppen a nagypolgárok, az apák németes-zsidós nevét, a Goldbergert, a Deutschot, a Weisst, az Ullmannt, még akkor is, ha közéleti célokra elétették is a budai, a hatvani, a csepeli, a szitányi predikátumot.38
Asszimiláció és alkalmazkodás a befogadó nemzet vezető osztályához, de a burzsoá etosz őrzése az üzleti és a magánéletben – ez a kettősség voltaképpen ellenpárja volt a befogadókénak, és a magyar polgárosodás ellentmondásainak két különböző oldalát világi; tóttá meg. Mert hiszen a szeretet-gyűlölet kölcsönös volt, az együttélés súrlódásaiból fakadó kognitív disszonancia egymást kiegészítette, így a dualizmus korában egy komplementer disszonancia kifinomult rendszere, roppant érzékeny egyensúlya alakult ki, amelyet a suprema lex-re való tekintettel mindkét fél gondosan óvott és fenntartott.
Ilyen értelemben tekinthetjük a magyarországi zsidóság asszimilációját folyamatosnak és sikeresnek az első világháború előtt.
Gyökeresen különbözött az előbbiektől a helyzet Galíciában, ahol a zsidóság legnagyobb tömegei éltek. Amikor 1867 után a Monarchia hatóságai a zsidót külön nemzetiségként s a jiddist külön nyelvként nem tüntették fel, akkor a nem asszimiláltaknak is valamilyen nemzeti hovatartozást kellett választaniok. A galíciaiak nagy többsége lengyelnek vallotta magát (amint már utaltam rá, 1910-ben 872 ezerből 808 ezer, vagyis 92%). Ebben semmi kényszer nem hatott, a galíciai zsidók, úgy látszik, valóban a lengyelt érezték a legközelebb állónak, ami mutatja a társadalmi hosszmértékek relativitását. Nem könnyű megbecsülni, hogy ebből a 800 ezerből mennyi lehetett a valóságosan, és mennyi a statisztikailag” asszimilált. A valószínűsítéshez némi alapot nyújt az 1931. évi lengyel népszámlálás, amely viszont külön feltüntette az izraelita vallású és a jiddis-héber nyelvű lakosságot. Egész Lengyelországban 3,1 millió izraelita vallásúból mindössze 372 ezer, 12%, vallotta magát lengyelnek, ám a Monarchiához tartozott vajdaságok 790 ezer izraelitájának csaknem egyharmada, 241 ezer fő, ami e régió zsidóságának lényegesen nagyobb asszimilációját tanúsítja.39 Lehetséges, hogy a Monarchiában ez az arány valamivel nagyobb volt.
A galíciai helyzet eltérő vonása, hogy a zsidóság kétharmada vagy tradicionális vallási-nyelvi közösségében maradt meg, vagy a kettős kultúra alacsony fokán, a jogi emancipáció ellenére gettó-pozícióban és szellemiségben. A befogadók és a letelepülők kölcsönösen nagyfokú elzárkózása erősen akadályozta a galíciai zsidóság asszimilációját.
Kiindulópontunk az volt, hogy a zsidóság asszimilációja a keletközép-európai polgárosodás következménye. Tegyük a végén hozzá: a tükre is. Az egész asszimilációs folyamat a kelet-közép-európai mizéria vaskos nyomait viseli magán.
1. Ezekben az elmaradt agrárországokban a zsidóság jelentős része a polgárosodás során emelkedett fel, a tőkés rendszerhez és mentalitáshoz kapcsolódott. Ez a szerepe és polgárosult társadalma sokrétű ellentétet támasztott a befogadó nemzet tradicionális társadalomszerkezetének süllyedő elemeivel. Egy hagyományos társadalom polgári átrétegződése a világon mindenütt, a homogén nemzeti társadalmakban is, ahol zsidó csak elvétve fordul meg, óriási feszültségeket, konfliktusokat kelt. Ezek az alapjában véve társadalmi jellegű konfliktusok Közép- és Kelet-Európában már keletkezésük pillanatában vallási, majd faji” ellentétek mezét öltötték, és friss vért ömlesztettek a sápadt középkori antiszemitizmusba.
2. A Monarchiában a zsidóság egy hanyatló, bomló hatalomhoz kötődött: Ausztriában az osztrák államhoz és a nemzeti identitást nem adó osztrák patriotizmushoz, Magyarországon a földbirtokos osztályhoz és liberális nacionalizmusához, amely azonban csak a történeti Magyarországon, a Monarchia keretében volt toleráns és befogadó. Az osztrák identitásválság már a századforduló idején meggyengítette, a felbomlás után létrejött konzervatív autoritárius rendszerek pedig teljesen aláásták a 19. századi asszimiláció eszmei és politikai alapjait.
3. A zsidó asszimiláció osztrák és magyar orientációja heves ellenérzést váltott ki a csehekből, a szlovákokból, a románokból, a horvátokból, és erősítette bennük a korábbi, mélygyökerű antiszemitizmust. A lengyelek esetében pedig, amint láttuk, a zsidóság többsége nem asszimilálódott, a valóságban kisebbség volt – kisebbségi jogok és képviselet nélkül.
4. A Monarchiában és később az utódállamokban az antiszemitizmus megakadályozta, hogy az asszimilálódás útjára lépett zsidóság eljusson a társadalmi és nemzeti integráció magas fokára: beolvadjon a befogadó nemzetekbe. A zsidóság nagy részének polgárosodottsága viszont megnehezítette a visszautat, a reasszimilációt, a nemzetté, illetve nemzeti kisebbséggé szerveződést.
Ki a felelős? Ha egyáltalán van értelme a kérdésnek, akkor maga a történelem. Az új korszak hajnalán a zsidóságnak éppúgy nem volt valóságos választási lehetősége, mint a régió egyetlen más népének sem: modernizálni kellett, egyszerűen nem volt történelmi lehetőség semmilyen megállásra, elzárkózásra, a feudális rend és a hagyományos közösségek konzerválására. A tőkés modernizálás pedig polgárosodást jelentett és egyúttal nemzetté válást, új nemzettudatot, és ennek vállalása vagy választása elől sem lehetett kitérni. Ami viszont magát az asszimilációt illeti, ennek intenzitásában, a kettős kötődés összeegyeztetésében, az asszimiláció társadalmi tartalmának, irányának alakításában országok, vidékek szerint is, társadalmi rétegek, politikai és világnézeti csoportok szerint is volt választási lehetőség. De az bizonyos, hogy a zsidóság tragédiájában, milliók pusztulásában nem az asszimiláció valamelyik útjának, változatának, vagy magának az asszimilációnak a választása játszott érdemleges szerepet. Végtére is a német fasizmus semmilyen választási lehetőséget nem adott és nem tisztelt, a teljes nemzeti azonosulást éppúgy nem, mint a hithű zsidó ortodoxiát sem.
Eddig a történész bizonyítási eljárása. Tények, érvek, ellenérvek. Az elbírálás az esküdtszék feladata. Egy megbékélt utókor feltételezett ítélőszékéé. Mert a 20. század alkonyán még aligha lehet a pert egyhangú szavazással lezárni.
Bizonyára lesznek, akik a végső megoldást, a tragédiát végül is az egész asszimilációs kísérlet történelmi ítéletének fogják fel. Lesznek, akik súlyos, de esetleges katasztrófának. Lesznek, akik az asszimiláció 20. századi meghiúsulásának tömegméretei alapján az önálló nemzet- és államalapítást tartják az egyedüli reális megoldásnak. Akadnak olyanok is, akik bármilyen zsidó választást egyoldalúnak, értékvesztésnek fognak tekinteni. Ők a kierkegaardi tragikus érték-kollízió klasszikus esetének éreznek bárminő választást, akár az önálló államot és a zsidó nemzetet, akár a diaszpórában való zsidó fennmaradást, akár a teljes beolvadást. Bizonyára súlyos érvek, az önvédelem, az emberi szabadság és méltóság érvei szólnak az önállóság mellett. Vivere necesse est.
Lesznek azonban olyanok is, akik a teljes beolvadás tudatos vállalása mellett, s nem ellenére, meg akarnak őrizni valamit az évezredes szellemi poggyászból, akár a vallási hagyományból, akár a hajdani közösség kulturális értékeiből. Őrizni valamit a másik örökségből, legalább a népek, nemzetek között elvegyített szórvány összekapcsoló-megbékéltető humanizmusát, vagy a racionális prófécia – racionális kétkedés emberi készségét és képességét. Lesznek, akik a bealkonyodó századvégen is vallják, hogy navigare necesse est, vivere non est necesse.
Jelenkor 1983. május
JEGYZETEK
1. Pap Károly: Azarel. Bpest, é. n. (1946.)
2. Hatvány Lajos: Urak és emberek.
3. A Hatvani Deutsch családra William O. McCagg: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary.
4. Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert.
5. Magyarország története 1890-1918. Magyarországtörténete?, k. Főszerk. Hanák Péter. Szerk. Mucsi Ferenc. Bpest, 1978. 418- 419. o.
6. Krgebnisse dér Volkszáhlung vöm 31. December 1910 (tovább: Volkszáhlung, 1910). Österreichische Statistik. Neue Folge. I. Bánd. 2. Hcft. 40. o.
7. Uo. L Bánd. 1. Hcft. 60. o.
8. Uo. Az 1. és 3. kötet népesedési adatai alapján.
9. Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, 1974. 4. sz. 519. o.
10. Victor Karady ét István Kemény: Les juifs dans la structure des classcs én Hongrie. Actes de la recherche én sciences sociales. N. 22. 1978. június. 36-37. o.
11. Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Bpest, 1922. 13. o.
12. Volkszáhlung, 1910.1. Bánd, 1. Heft, III. tábla 38-94. o. és a Magyar Statisztikai Közlemények. Új sor. 64. k. Bpest, 1914 adatai alapján. – Összehasonlító adatok Péter G. J. Pulzer: The Rise of Political Anti-Semitism in
13. Kovács Alajos, i. m. 41-44. o.
14. Magyarország története 7. k. 465. o.
15. A zsidóság beilleszkedésének történetére alapmű dr. Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól az első világháborúig. Bpest, 1922. – Ernest (Ernő) Márton: The Family Tree of Hungárián Jewry. – Uő.: Hungárián Jewry: Settlement and Demography. – Nataniel Katzburg: Hungárián Jewry in Modern Times. Political and Social Aspects. In: Hungarian-Jewish Studies. Szerk. Ran-dolph L. Braham.
16. Péter Hanák: Österrcichischer Staatspatriotismus im Zeitalter des aufsteigenden Nationalismus. In: Wien und Európa zwischen den Revolutionen (1789-1848). Wien, 1978. 325-328. o.
17. Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. Bpest, 1946. 229-231. o. -George Bárány: Magyar Jew őr: Jewish Magyar?” Canadian-American Studies. VIII. 1. 1974. 9., 18-20. o.
18. Németh László is elismeri az asszimilációs felhígulást” bíráló tanulmányában, hogy a reformkori asszimiláció még fényes volt, a szellem húzta. Lehet, hogy a polgári érvényesülési vágy is mozgatta. De ha volt is emberi indoka, … a nagy összekötő mégis csak az ügy volt: a felemelendő magyarság – s nem a préda vagy a zsold.” Németh László: Kisebbségben. Bpest. é. n. (1939), 14. o.
19. A mobil személyiség” szociálpszichológiájára Dániel Lerner: The Passing of Traditional Society.
20. Idézi Pukánszky Béla: Német polgár magyar földön. Bpest, é. n. 97. o.
21. Pólya Jakab: A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank keletkezésének és ötvenéves fennállásának története. Bpest, 1892. -Jenéi Károly-Gáspár Ferenc-Sipos Péter: A Pamutnyomóipari Vállalat Goldberger Textilnyomógyárának története 1784-től. Bpest, 1970. 45. o. – Hanák Péter-Hanák Katalin: A magyar pamutipar története. Bpest, 1964. 32. o. – Venetianer, i. m. 115., 139-144., 154-162. o.
22. Volkszáhlung, 1910. I. Bánd. 2. Heft. 54-55. o.
23. Pulzer, í. m. 88-91., 144-148. – Roy Rascal: From Naturalism tó Expressionism.
24. Kürt Lewin a zsidó asszimilációról írt tanulmányában úgy látja, hogy az emancipáció után nagy kísértést jelentett a magasabb csoportba való átlépés könnyebb lehetősége. A felfelé asszimilálódok azonban általában megoldhatatlan belső konfliktusba kerülnek”. Az a személy, aki megpróbál átlépni a magasabb csoportba, különösen gondosan ügyel arra, hogy semmi kapcsolatot ne áruljon el annak a csoportnak az eszméivel, amelyhez korábban tartozott. E miatt is bizonytalan a viselkedése”. Kürt Lewin: A kisebbségi csoport pszichoszociológiai problémái, ín: Csoportdinamika. Bpest, 1975. 274-275. o.
25. Moses Landau: Geschichte dcs Zionismus in Österreich-Ungarn. Wien, 1932. Hugó Gold: Geschichte dcr Juden in Österreich. Tel-Aviv, 1971.
26. Kimerítően tárgyalja elvileg és esettanulmányokban a kérdést Róbert S. Wistrich: Socialism and the Jcws. London-Torontó, 1982. 229 sk., 242 sk. old. Felfogására már a könyv alcíme utal: The Dilemma of Assimilation in
27. A témának nagy külföldi irodalma van. Nyitánynak tekinthetjük Theodor Lessing: Dér Jüdische Selbsthass.
28. Anna Freud: Das Ich und die Abwehrmechanismen. München, 1973. 8. kiad. 85-94. o. – I. Sarnoff: Identification with the Aggressor: Somé Personality Corre-lates of Antisemitism among Jews. Journal of Personality, 20. 1951. Idézi Hellige id. tanulmányában.
29. Hellige id. tanulmánya, 484. sk. o. 497-510. o.
30. Adolf Boehm: Die zionistische Bewcgung.
31. Alex Bein: Theodor Herzl. Biographle. Wien, 1934. Patai József: Herzl. Hely és év n.
32. Róbert S. Wistrich, i. m. 214-219. – Alapmunka Cári E. Schorske: Fin-de-Siécle ”
33. A fogalmat megalkotta León Festinger. A kognitív disszonancia elmélete. In: Szociálpszhichológia. Szerk. Hunyadi György. Bpest, 1973.
34. A szeretet-gyűlölet jelensége jól ismert a pszichológiában. A zsidósággal kapcsolatban leírja Péter Gay, i. m. 196-214. és Péter Loewenburg: id. tan. 455-457., 469-472. o.
35. Ady Endre publicisztikai írásai. Szerk. Vezér Erzsébet. 3. k. Bpest, 1977. 521. o. A Korrobori cikket Ady 1917-ben írta, de csak 1924-ben jelent meg a Nyugat-ba.n. Uo. 576. o.
36. A következetes antiszemitáknak végül is el kellett jutniok az egész liberalizmus, a polgári átalakulás és 1848 tagadásához. Az óriási cápa, amely elnyelte, monopolizálta politikánkat, kirabolta vagyonúnkat, megmételyezte kultúránkat, ledöntötte istenünket, szétszórta nemzetünket” – ez az apokaliptikus cápa nem volt más, mint az agyondicsőített 48, a liberalizmus delelő csillaga”. Vagyis a feltámadáshoz 1848-at és polgárosodást el kell vetni. Petrassevich Géza: Magyarország és a zsidóság. Bpest, 1899. 170- 171. o.
37. Példaként Radnóti József: Kornfeld Zsigmond. Bpest, é. n. életrajzát, 80-82., 108 109. o.
38. Magyarország története. 7. k. 447- 448. o.
39. Drugi powszechny spis ludnosci z dn. 9. Xlf. 1931. r. Statystyka Polski. Seria C. Zeszyt 62. 22-23., 28-29., 31. o.
40. Az utolsó bekezdés a szerző betoldása a jelen közlésben. A latin mondat magyarul: Hajózni kell, élni nem.
