BUDA PÉTER-GÁBOR GYÖRGY
Metafora és küldetéstudat
A jobboldal politikai antimodernizmusa
Hovatovább a független értelmiségi lét demonstrálásának tűnik a két legfőbb hazai politikai tömb szembenállását azok vezetőinek, Gyurcsánynak és Orbánnak a személyes harcára szűkíteni, és a hazai belpolitika válságát a két pártvezér közelinek remélt távozásában feloldhatónak vélni. Akadnak, akik hozzáteszik ugyan, hogy „le kéne ülniük egymással”, de nyomban leszögezik: erre úgysem kerül sor. Eltekintve attól az aligha lényegtelen ténytől, hogy e „leülést” kizárólag az egyik fél szabotálja el az ilyen alkalmakra szolgáló Országgyűlésben, ahol a politikusok munkaköri leírásuknak megfelelően ülésezni szoktak, s ahová a választói akarat ezért küldi a képviselőket, minthogy – a személyes haszonleséstől eltekintve – ez az értelme a képviseleti demokrácia hagyományos technikájának. Vagyis már ezen a ponton felfeslik az a közös kalap, amely alá a két pártelnököt sokan beszuszakolni kívánják. De a hazai politikai szembenállás személyes acsarkodásra történő szimplifikálása amúgy is meglehetősen távol esik a két tábor ideológiája közötti tartalmi, paradigmatikus és – sajnos – antagonisztikusnak tűnő ellentét valódi természetétől.
Sokat elárul az utóbbi időszak jobboldali politikai megnyilatkozásainak – különösképp Orbán kongresszusi beszédének vagy a jobboldal értelmiségi holdudvara által jegyzett ún. Márciusi Chartának – a baloldali-liberális kritikája, amely jobbára az említett szövegek lapos, közhelyes vagy éppen dagályos, ám konkrétumokat nem tartalmazó populista demagógiáját hangsúlyozta. E megközelítéseknek van ugyan igazságtartalmuk, ám a jobboldali pártvezér egyre tudatosabbá váló irányválasztásának ideológiai kontextusát figyelmen kívül hagyva az elemzések elvétik a hazai politikai és ideológiai küzdelmek valódi csapásirányát.
Való igaz, a „hit” és „erő”, az „erkölcs” és „tisztesség”, a „politikai küldetés” és „akarat” csatakiáltás-szerű emlegetése, a szabadpiaci mechanizmusok, a laissez-faire és a korrupció hanyag egybemosása nem minden alap nélkül tűnik a politikai és gazdasági kérdésekre adandó válaszok megkerülésének, azaz a szigorú megszorítások közepette kényelmesen kialakítható ellenzéki pozíciónak, s egyfajta üdvözítőnek tetsző plebejus pózolásnak. Tény, hogy a fenti példák megfelelő szótár nélkül valóban üres lózungoknak, dagályos retorikai fogásoknak tűnhetnek, miként bizonyos tekintetben azok is. Ám tágabb összefüggésben, a nemzetközi színtéren végbemenő fejlemények ismeretében belátható, hogy ennél jóval többről, egyfajta paradigmaváltásról, azaz egy régi-új politikai filozófia meghirdetéséről van szó.
A jobboldali pártelnök bizalmasa, a párt ideológiáját nagyban befolyásoló Lánczi András a minap Orbán kongresszusi beszédének legfontosabb vonatkozására hívta fel a figyelmet. Lánczi szerint a pártelnöki beszéd legnehezebben érthető eleme annak hangsúlyozása volt, hogy „nem pusztán egy új politikára, hanem egy új politikai eszmére van szükség”, ugyanis a magyar politika „kétszáz éve csak a pénzről szól, pedig a probléma valójában nem ez. Olyan erkölcsi, intellektuális, szellemi keretet kell kialakítani, ami nélkül nem lesz jólét.” Vagyis – vonta le a következtetést a pártelnöki tanácsadó – szakítva az eddigi politikai hagyománnyal, „spirituális politizálásra van szükség”.
A pénzről való gondolkodás helyébe a spirituális politizálás igényét állító ködös gondolatfutam a kortárs politikafilozófiai viták hátterében világosabbá válik: Lánczi a modernség és a modernitás politikai filozófiáját elutasító – nemzetközileg is egyre komolyabb erőt képviselő – filozófiai irányzat alaptoposzai közül válogat. Az antimondernista politikai filozófia tudatos megidézésének egyik beszédes példázata Lánczi észrevétele, miszerint a magyar politika „kétszáz éve csak a pénzről szól”. Kétes ízű megállapítás, ám világosan kiszűrődik a közlő szándéka, hogy a mondandót, akár a történelmi tények rovására is megkísérelje egy sajátos politikai eszmerendszer idiómáinak alárendelni. Hogyan is hagyhatná egyébként figyelmen kívül a magyar polgárosodás meghatározó vonásait, amelyek nem a pénzről, hanem kimondottan eszmei természetű kérdésekről szóltak? A válasz magától értetődő: úgy, hogy az antimodernista politikai filozófia képviselői számára mindaz, ami a felvilágosodás óta (tehát jó „kétszáz éve”) és annak jegyében történt, a szabadpiaci mechanizmusok gazdasági természetű kérdésének felvetésétől a világ „varázstalanításáig” és a politikai gondolkodás „metafizikátlanításáig”, valamint az egyénnek illetve a civil szférának a társadalmi középpontba helyezéséig és ezzel együtt az állam és a politika szerepének a szükséges minimumra szorításáig, egyenlő a politika elanyagiasításával.
Modern és antimodern
Orbán Viktor nemrég az alábbiakat mondta: „Ami pedig a modernizációellenességet vagy a modernséget illeti, mit is jelent az, hogy modern? Azt, hogy haladó. Chestertonnak igaza van, amikor azt mondja, hogy a haladó olyan középfok, amihez nem jelölték meg a felsőfokot.”1
Nem az elméleti felkészültséget kérjük számon a Fidesz elnökén, ám Orbán tévedése messzire mutat. A modernségnek a haladás eszméjével való azonosítása közel két évszázados illúzió, amely az egymást követő történelmi korszakokat csakúgy, mint az emberi gondolkodás és erkölcsi tudat alakulását egy változó és változásában egyre pozitívabb folyamatként szemléli. Valójában a modernség lényege önnön „dinamikája”2, azaz az adott értékek (jogi és erkölcsi, tudományos és esztétikai stb.) állandó megtagadásának, továbbgondolásának és újrafogalmazásának a lehetősége. A modern ember nem jobb, mint a korábbi, hanem más. Legfőként abban, hogy a tekintélyelvet elutasítja, hogy belülről irányított, autonóm és nem kívülről irányított, vezérelvű, hogy saját elméjére támaszkodik, s nem mások tekintélye, megkérdőjelezhetetlen vezéri reputációja és nemzetvezetői presztízse az egyetlen hivatkozási alap, (ön)kritikus és szkeptikus, s fenntartja magának a jogot, hogy akár évezredes intézmények történelmi szerepvállalását is kritikával illesse.
A modernség politikája körüli vitában – az antimodernista politikai filozófia képviselőjeként számon tartott magyar származású amerikai politológus, Molnár Tamás szavaival – végső soron „két gondolkodási rendszer számol le egymással: a liberális laissez-faire, amelynek az Egyesült Államokban van a motorja, s a hierarchikus rend, amelyet leginkább a római katolikus egyház képvisel”.3 Első olvasatra különösnek tűnhet a Molnár által alkalmazott szembeállítás, amely egy merőben gazdasági természetű elvet egy alapvetően teológiai-spirituális vonatkozású konstrukcióval állít szembe. Akárcsak Lánczi, aki a felvilágosodás politikai filozófiáját a „make money” elvére redukálja, és ezzel a spirituális – „erkölcsi, intellektuális, szellemi” – politizálást állítja szembe. Molnár ugyanezt egyfajta „antimodernista politikai teológiaként” írja le, „amely korunk pozitivista hajlama ellen lázad”4.
A hierarchikus antimodernista – vagy spirituális – politikai filozófia és a meglehetős felületességgel laissez-faire filozófiájaként megnevezett modernista filozófia közötti különbséget az antimodernisták az alábbiakban látják. „A modern politikai filozófia nem nevel, hanem azt a módozatot keresi, amellyel az ideális Államot akarhatjuk és érhetjük el” – fogalmaz Leo Strauss Hobbes filozófiájával kapcsolatban5. Vagyis „Hobbes államának törvényei csupán a polgárok összeütközésektől mentes együttélését vannak hivatva garantálni, mint mechanikai erők szakértő technikusok kezében… A legjobb tehát az egyéneket magukra hagyni, s csak azt a feladatot róni az államra, hogy az egyének összeütközéseit szabályozza, a konfliktusok számát csökkentse. E filozófia nem csekély mértékben járult hozzá, hogy a civil társadalom az állam és az egyház rovására megerősödjék” – teszi hozzá Molnár, aki szerint „a demokrácia nem alkalmas arra, hogy lelkesedést váltson ki a polgárainak körében: csak azt adhatja értésükre, hogy polgári békén és a jólét minimumán túl a saját boldogságát kinek-kinek a maga erejéből kell keresnie és – ha sikerül – megtalálnia”6.
Ezzel szemben a spirituális-antimodernista politizálás „az emberi cselekvést a jó és rossz kategóriájában helyezi el”, teret és szerepet ad a nem racionális vágyaknak, ösztönöknek, szenvedélyeknek. „Egyrészt csodálni kívánunk, másrészt utánozni. Ezt a sarkalatos emberi igényt a demokrácia kielégítetlenül hagyja, sőt az utánzási vágyat és a csodálatot tudatosan eltéríti normatív tárgyától” – fogalmaz Molnár, szembeállítva ezzel a modernséget, mely „demokratizálja az életet és megfosztja mítoszától a társadalmat”. Az antimodernizmus mindezekből következően a politikai közösséget egy meghatározott telosz, misztikus cél megvalósításának jogkörével ruházza fel. Mindebben arra az alaptételre támaszkodnak, miszerint – ismét Molnárt idézve – „rendszereink, így politikailag „szabad” rendszereink is csak akkor működnek a köz javára, ha az ősalap (az isteni akarat, a természet törvénye, a kozmikus harmónia) rendjéhez igazodnak… Ehhez viszont bizonyos „antimodernség” is megkívántatik.”
A laissez-faire elvét, s az elv mögötti politikai irányultságot a Fidesz elnöke az Egy az ország című könyvében vette a napokban újra össztűz alá: „Szögezzük le: az ország számára a legtöbb kárt ma a piac mindenhatóságának dogmája okozza, vagyis az a feltételezés, hogy egyedül a piaci logika képes a társadalmat hatékonyan megszervezni, szabályozni.”7 És hasonlóképpen a legutóbbi pártkongresszusi beszédében, ahol – ködös metaforába csomagolva – annak a meggyőződésének adott hangot, hogy „minden piacon egyetlen láthatatlan kéz működik, és az mindig a tolvaj keze”.8
Szellemi kiigazítás9
Az imént vázolt antimodernista filozófia több eleme szó szerint tetten érhető a Fidesz elnökének, illetve a jobboldal szellemi holdudvarának megnyilatkozásaiban. Az európai politikai filozófiának a felvilágosodás okozta modernista kisiklásaként értelmezett elmúlt „kétszáz évével”, s annak szellemi örökségével való leszámolás eszméje köszön vissza Orbán egy korábbi kijelentésében, amely szerint „Egész Európa nagyszabású történelmi és szellemi kiigazítás előtt áll”10. A pártelnök szavai illeszkednek az európai antimodernista irányzat azon törekvésébe, melynek célja, hogy „megfordítsák az európai szekularizáció folyamatát”11. Mindez joggal értékelhető ama folyamatként, amelyet „az Európa szívében kezdetét vett kultúrharcként”12 szokás manapság emlegetni.
A Newsweek egyenesen „új keresztes háborúról” szól, és állítja, hogy a „konzervatív keresztények, a Vatikán és az iszlám militánsok közös ügyre lelnek az Istenért való harc során a szekuláris Európában”.13 A Spiegel karácsonyi kiadása a „Hit hatalma” címet viseli, s „a közélet intézményes vallások általi újragyarmatosításának”14 témáját járva körül megszólaltatja Friedrich Wilhelm Graf neves német evangélikus teológust, aki szerint Európában nem is annyira a társadalom reszekularizációjának, hanem annak lehetünk tanúi, hogy a vallások demonstratív módon ismét igényt formálnak a közélet bizonyos területeire.15 Tény, az „egykori hidegháború bipoláris világhatalmi helyzetét felváltó új világrendet nem csupán új gazdasági erők felemelkedése, régi birodalmak szétesése és a kommunizmus hitelvesztése jellemzi, hanem az etnikai és vallási alapú állampolgári lojalitás eszméjének újjáéledése is”.16
„Az állam ismerje el, hogy létezésének előfeltétele a keresztény alapú értékek rendszere” – fogalmazott az antimodernista törekvések egyik fő mozgatórugójának számító XVI. Benedek pápa, még bíboros korában.17 A vatikáni körökhöz közel álló neves katolikus szerző, George Weigel erről már mint az európai alkotmány invocatio Dei passzusáról beszél18, amely fontos lépés lenne a kereszténység nélküli demokráciák ellenében19 az Európai Unió vallási dimenziójának elismertetéséért,20 ahol az egyházi természetjogon nyugvó katolikus társadalmi tanítás21 válik az európai politikai közösség alapjává. II. János Pál biográfusa szerint „úgy tűnik, évek óta ez a forgatókönyv irányítja a Vatikánt: az egyesülő Európa arra fog kényszerülni, hogy feltegye a kérdést, vajon mi egységének a forrása, és erre végső soron egyetlen válasz adódik: a kereszténység. Így a leglelkesebb vatikáni „Európa-pártiak” az Európai Unióban és annak bővítésében evangéliumi lehetőséget látnak, lehetőséget arra, hogy visszafordítsák az európai szekularizáció évszázados folyamatát. Brüsszel, amely azon van, hogy Európa hátralévő maradékát is „Belgiummá” tegye, éppen ellenkezőleg, Európa maradékát is Lengyelországgá fogja tenni.”22
A Fidesz elnökének Európa szellemi kiigazítására tett utalása tehát egy nemzetközi trendbe illeszkedik, azaz az orbáni ideológia a világban erőre kapó antimodernista-fundamentalista konjunktúra hazai mutációja. Mindenesetre ennek a stratégiának az irányába mutat a pártelnök által a legutolsó választások előtt saját helyettesévé jelölt, amúgy Orbánnal együtt a Fidesz kereszténydemokrata „megtéréséért”23 küzdő Mikola István kijelentése, aki szerint – „Európa re-evangelizálása a magyarságnak a missziója”,24 vagy ehhez kapcsolódóan Orbán tanúságtétele: „nekem az országot kell építenem, kis o-val, az országot – ami a magyar nemzet e világi országa -, és nagy O-val is, az országot, Isten országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek”.25 De hasonló tézisek felelevenítésének, s nem pusztán üres retorikai fordulatnak tekinthető Orbán kijelentése a „Szent István-i országról”, amely „nem csak állam, leírható úgy is, mint egy gondolat, egy álom”.
Egy transzcendens megalapozású állami telosz koncepciójához szervesen kapcsolódik az állam „nemzetnevelő” küldetésének eszméje. Emlékezetes e tekintetben, hogy a szinglihordákat felemlegető, a fiatalos rétegkultúrát deviánsként megbélyegző és a pszichés érzékenységeket körmösökkel büntetni kívánó26 Mikola a jobboldali kormányzás egyik célkitűzéseként az emberi létezés totalitását kormányzati struktúrába leképező „humán csúcsminisztérium” megalkotását vizionálta, mely az „egyén szabadságvágyának korlátozása” érdekében működő „nagyon kemény irányítás és rendteremtő akarat” fundamentalista szellemében a keresztény Magyarország újjáépítésének jegyében működne27. De az antimodernista ideológia tipikus jegyeit viseli az alábbi kijelentése is: „Kell egy kormány, amelyik tudomásul veszi, hogy ez egy… keresztény megalapozottságú ország, és ezt újra kell építeni.”28
Ehhez a nemzetnevelő, az „új ember” állami megtervezésére és kivitelezésére irányuló etatizmushoz29 csatlakozott az oktatás fundamentalista megalapozásának mikolai álma: „A gyerek bekerül az iskolába, már nem lesz hívő, mert a szekularizált világban az oktatás is olyan, hogy már hitről sokszor szó sincs…Ez azt jelenti, hogy már nem tudja, hogy mi végre van a világon. Azért… ez egy keresztény ország, nehogy elfelejtsük. Ennek az országnak az ezer év tragédiáit túl élő hatalmas energiái a hitből fakadtak. És ennek népegészségügyi szempontból is értelme van, hiszen a hívő ember tovább él. De a családja is tovább él. Egy hitetlen, morálisan szétzilált, a demokráciát anarchiába hajló módon értelmező országban szükségszerűen rengeteg betegség van.”30 És ugyanez a szándék köszön vissza Orbán koncepciójában is: „Tehát ha nemcsak kormányozni akarunk négy évig, hanem országot és nemzetet is akarunk építeni, akkor a magyar oktatásügy teljes áttekintésével kell kezdenünk a hosszabb távú munkát. És ennek az áttekintésnek a kulcskérdése éppen az, amit te vetettél most itt föl, püspök úr, hogy megadjuk-e a lehetőséget a gyerekeinknek arra, hogy megkapják azt a fajta lelki nevelést, hittanon keresztül, etikaoktatáson keresztül, ami nélkül a későbbiekben nem fogunk tudni helytállni… Most én ezen a fundamentalista alapon állok személy szerint, és örülnék, hogyha a magyar oktatási rendszer elfogadná majd a választások után, hogy erre az alapra érdemes építkezni.”31
Küldetéstudat
Mint jeleztük, Molnár a modernség nagy tévedését abban látja, hogy „demokratizálja az életet és megfosztja mítoszától a társadalmat”, továbbá a politikából kizárni törekszik a „nem racionális vágyakat, ösztönöket, szenvedélyeket”. Az a szándék, amely a nem racionális vágyakat, ösztönöket és szenvedélyeket instrumentalizálva igyekszik azokat a politika erőterébe beemelni, részben annak megkérdőjelezése, hogy az emberi értelem és megismerés képes volna uralni vagy kordában tartani a „sötét és felismerhetetlen” erőket. Részben viszont a politikai gondolkodás „antropológiai fordulatáról” van szó, amely a hatalom legitimációs forrásának újragondolásában kapja meg értelmét: nem a hobbesi Leviatánnak az egymással versengő vágyakat és ösztönöket semlegesítő, s a káoszt megszüntető e világi, racionális formájában, hanem az ember „nem racionális vágyainak és ösztöneinek” transzcendens, az Isten állama felől érkező legitimációjában.
A „nem racionális vágyak, ösztönök, szenvedélyek” ugyanakkor legelőször a politikai nyelvezetben s az érvelési technikákban figyelhetők meg, mintegy ellehetetlenítve minden további diskurzust, egyúttal azt üzenve, hogy a „küldetéses” attitűd ab ovo magában hordozza az igazságot, aminek következtében a racionális okfejtés s az elemző érvelés feleslegessé válik.
Lánczi egy interjúban az őszödi beszéd hatását elemezve a következőket mondta: „Hogy milyen lett a hatása? A tömeg kiment az utcára, ettől fogva kiszámíthatatlan és manipulálható. A hatalom technikusai pedig dolgoztak: Teve utcai lövés, fenyegető kazetta: Budapest lángolni fog, október 23., Kádár sírjának feldúlása, a tévészékház ostroma, rendőrattak. Hogy ez a sor biztosan összefügg-e, nem tudom, de tény, közben az ország leromlása zavartalanul folyik.”32 A filozófus a konklúziót a következtetési sor elejére helyezi („a hatalom technikusai pedig dolgoztak”), majd a következtetési láncolat végén, mintegy a megelőlegezett konklúzió esetleges visszavételére saját bizonytalanságával teremt lehetőséget: „hogy ez a sor biztosan összefügg-e, nem tudom…” Filozófushoz méltatlan konyhaokoskodás, ám a hazai politikai közbeszéd „méltó” darabja. Ugyanis innentől kezdve érdektelen, hogy az ideológus által felvázolt, s mindjárt önmaga által is haloványan megkérdőjelezett következtetési lánc igaz-e, vagy sem, verifikálható-e, vagy sem: a lényeg, hogy az állítás a manipulatív technikának köszönhetően immár bizonyítást nem igénylő abszolút igazsággá dermedt.
Éppen úgy, mint ugyanennek a beszélgetésnek egy másik, a hazai politikai újságírás és okoskodás oly jellegzetes helye. Az újságíró a következő (látszat)kérdést teszi fel: „Mivel magyarázható, hogy szinte mindenki Orbán Viktorhoz képest határozza meg magát? Ahhoz az Orbán Viktorhoz viszonyítanak, akit naponta elátkoznak ősgonosznak, cigánynak, fasiszta diktátornak, sátánnak és az ország megrontójának mutatnak „véleményformáló” médiaemberek.” Mire az ideológus válasza: „Mert minden szómágia ellenére ellenfelei nagyon is jól tudják, hogy nagy formátumú politikus az ellenfelük. Az elveszett választások sem Orbán tehetségtelenségét jelentik. Orbán Viktor a rendszerváltás utolsó szimbóluma… Orbán az a Gulliver, akit a szánalmas liliputiak kis madzagjaikkal a földhöz kötöznek.”33 Az interjúalanynak nem okoz gondot a kérdésben rejlő alpári ráfogás, miszerint „véleményformáló médiaemberek” Orbánt fasiszta diktátornak, cigánynak, sátánnak stb. mondják – „véleményformáló médiaemberektől” ilyet aligha hallhatott riporter és riportalany -, miközben a jobboldal „véleményformáló” fórumain és azok „médiaembereitől”, hol kamerákba behajolva és elsziszegve, hol papírra vetve a legazemberezés, lehazugozás, leelmebetegezés, az idegenszívűnek való kikiáltás és a lehazaárulózás a mindennapi nyelvhasználat részét képezi. Ám a riportalany nem helyesbít, hanem tényként fogadja el a kérdésben rejlő állítást, s feleletében ennek „értelmezésére” vállalkozik (hogy miként, azt hagyjuk): liliputi metaforájával egy üres halmazt kezd az elvárásokhoz igazodva kitölteni, miközben a feltett kérdésben megbúvó állítás – a ráolvasási praktika révén – megfellebbezhetetlen tényként ivódik be az olvasó agyába. Nem elegáns, de a hazai politika harcmezején – filozófus és újságíró részéről egyaránt – bevett technika.
Fogalmiság
A metaforákra alapozó beszédnek a szépirodalomban meghatározó szerepe van. A gondolatoknak és emócióknak a legkülönfélébb képi formákba való transzponálása az egyes ember érzelmeire, indulataira képes igen erőteljes hatást gyakorolni, nélkülözhetetlen „humán szükségletté” téve a líra műnemét. A metafora az áttétel (translatio) révén a fantáziának nyújt tág teret, s jóllehet a megismerés folyamatában rendkívül fontos szerepe van, Kant a megismerést megelőlegező, ám azt nem helyettesítő szemléletmódnak nevezi. A szemlélet számára megragadhatatlan és leírhatatlan fogalmak a metaforák segítségével érzékiekké, s leírhatókká válnak. S jóllehet a művészeti-képi gondolkodás mellett a tudományos-fogalmi gondolkodás sem nélkülözheti a metaforikus irányultságot, mégis az egzakt, kognitív diskurzus alapja kizárólagosan a racionális érvelés lehet, semmi más. Igaz ez természetesen még a politikai gondolkodásra is, még akkor is, ha az ideológiai meggyőződés aligha válik racionálisan igazolhatóvá, avagy – a kimondottan szélsőséges esetektől eltekintve – racionálisan cáfolhatóvá.
A racionális érvekre, a tényeket tiszteletben tartó állításokra, avagy a szakmai felvetésekre alapozó politikai argumentációt az utóbbi időben egyre inkább kiszorítani látszik a metaforákra építő, avagy az eleve cáfolhatatlan, tehát a racionális érvelésen és közbeszéden túli misztikus-transzcendes nyelvezet. Nem azzal van baj, hogy a rétori fordulatok az érzelmekre is befolyást kívánnak gyakorolni, sokkal inkább azzal, hogy a kognitív gondolkodást kiszorítani látszik a kizárólagosan az emóciókra és az ösztönökre hatni szándékozó beszédmód. A diszkussziók és kontroverziák innentől ellehetetlenülnek, ugyanis tények és érvek híján legfeljebb racionális érvektől mentes hitvitákra marad mód, semmi egyébre. Nemcsak az egykori dakota példázatokat, hanem a világos beszéd igényét is egyre inkább felváltják a képzavaroktól hemzsegő hasonlatok, az egyes hívószavak rituális felidézése során azonmód hálás nyájjá szelídülő hívek adrenalinszintjét mozgásba hozó szózuhatagok avagy a ráción túli – s többnyire tévesen felhozott – biblikus példázatok.
A 2006. évi választásokat megelőző Fidesz-kongresszuson a fenti elemeknek az ízléstelenségbe és blaszfémiába hajló tobzódását lehetett megfigyelni az eksztatikus rajongók részéről. Például Császár Angela az országgyűlési választást mély elragadtatásában üdvtörténeti dimenziókba helyezte: „mindenkinek el kell mennie szavazni, és meg kell győznünk az embereket, hogy ne Barabást válasszák, ne őt váltsák ki Pilátustól, hanem Jézust, a fényt és világosságot és az életet”.34 De ebbe a sorba illeszkedik a Fidesz-KDNP értelmiségi holdudvara – köztük számos püspök – által aláírt ún. Márciusi Charta is, amely nyelvezetében és tartalmában egyaránt a fentiekben jelzett „ösztönszerű”, „morális” és spirituális politizálást tartja szem előtt. A szöveg „morális és szellemi felsőház” létrehozását hirdeti meg, amelybe – aláírói révén – világnézeti-konjunkturális metamorfózison átesett, menet közben Istennel dialógusra lépő nagyhatalmú pártállami káderek éppen úgy beletartozhatnak, mint a szocializmus ügye mellett egykoron „úti beszámolóival” harcba szállt, mára a jobboldal egyik kedvencének számító exminiszter és karrierjelentő, a lírai munkásságát antiszemita felhangokkal teli szónoklatokkal kiteljesítő költő vagy éppen a keleti misztikában otthonosan mozgó festő-író, aki Orbán és Gyurcsány szembenállását a „fény vitéze” és a „sötétség lovagja” küzdelmeként vizionálta.35
Tény, hogy a hazai jobboldal új argumentációs technikája révén a vallásos hitet a politikai közbeszédbe igyekszik beemelni. Alapvetően a hazai politikai törésvonal üdvtörténeti-eszkatológiai síkra helyezéséről, a politikai közélet transzcendens megalapozottságú, dualisztikus megosztásáról van szó.36 E felosztásban a politika aktorai, immár túl megnyilvánulásaik, programjaik és viselkedésük racionális elemezhetőségén, a Jók és Gonoszok képét öltik magukra. Elementáris, apokaliptikus küzdelem ez, ahol a szembenállás szinte időtlen idők óta adott, és amelyről nem szükséges gondolkodni, elég az elkötelezett hitre apellálva deklarálni a pozitív és negatív értékek pártok szerinti megoszlását. E harcban a Gonosz időszaki győzelme nem gátolhatja, legfeljebb időben kitolja a Jó végső triumfálását, az isteni gondviselés elkerülhetetlen diadalát.
E vallási ihletésű politikai érvelés két elem különös indíttatású összevegyítésére épít. A politika mint techné a mindennapok kihívásaira kínál racionális, azaz indokolható és adott esetben cáfolható választ. Magyarán a politikai praxis lehet „jó” vagy „rossz”, „igaz” vagy „hamis”. Ám a vallások és hitvilágok között kognitív értelemben nem lehet igazról és hamisról beszélni, hiszen a maga módján valamennyi „igaz”: más és más körülmények között mindegyik „elfogadható”, amennyiben mindegyik több-kevesebb fogalmi, érzelmi irányultsággal az emberi lét feltételeire adja meg a maga válaszát.
Jók és Gonoszok37
A politika átcsúsztatása a vallási mezőbe nem pusztán a racionális belátást vagy a logika szabályaira építő érvelést zárójelezi, hanem döntő szerepet szán egy „ráción túli”, a hit feltétlen jellegére bazírozó, abszolutisztikus és kizárólag emocionális igényű attitűdnek. Hiszen a vallási attitűdből, s a vallás „természetadta” lényegéből következik, hogy az saját abszolútumán túl minden mást tévedésnek, az igaz útról való letérésnek s az „egy és igaz Isten” elárulásának tekint. Ha ez az attitűd politikai szempontoknak rendelődik alá, s így a legkülönfélébb hatalmi játszmák részévé válik, természetes forrása lesz az univerzalisztikus vallási tudat kizárólagossá s egy vallási- vagy hittétel mindenki számára követendő normává tételének, az e világi törvényeken kívüli, ám az isteni törvénnyel harmonizáló, kötelező megvalósításának. De ekkor már a vallási köntösben jelentkező politikai fundamentalizmusról van szó.
Max Weber szerint a vallás az élet nehézségeire és igazságtalanságaira adott válasz, amely ezek értelmezésével és feldolgozásával növeli az ember önbizalmát. A vallás kognitív szerepe, hogy magyarázatok hiányában magyarázattal szolgál; pszichoterápiai értelme pedig Jung szerint, hogy értelmet ad a létezésnek, csökkentvén a félelmekből és szorongásokból táplálkozó frusztráció érzületét. Az e világi tetteket jutalmazó és megtorló végső, transzcendens igazságszolgáltatás a párt, a hívek teodíceájaként „szupraracionális” értelmet és magyarázatot biztosít a politikai hatalomból kiszorult közösség számára. A küszöbön álló politikai hatalomváltás, a kvázi-megváltás örömhíre megőrzi a várakozás állandó feszültségében élő híveknek, s a végső harc apokaliptikus előkészítőinek az aktivitását és reménykedését. A hatalom szakrális jelleget ölt, s az „istentől küldött tanító” (János 3,2) megistenülése nem post mortem, hanem már az életében és politikai pályája során bekövetkezik. Aligha véletlen, hogy Orbán vezetői credója szerint a földi-e világi hatalom az isteni autoritásból ered, ez legitimálja a „fölkent” minden törvényen és alkotmányosságon túli tekintélyét: „Az istenfélelem kulcskérdés. Az Istent nem félő politikusoktól mentsen meg bennünket a Jóisten… azt a kérdést kell föltennünk, hogy persze a törvények korlátozzák az embert, a parlament korlátozza az embert, a hatalom meg van osztva, de azért mégiscsak hatalom, mi az utolsó, a végső korlátja a hatalomnak?… a végső korlát nem más, mint az istenfélelem.”38
A közönséges falvédő szövegekké silányított szentírás-idézetekkel való operálás a legszokványosabb fundamentalista eljárással azonos: a szöveg tartalmi és formai elemein erőszakot téve arra törekedni, hogy a kívánt mondandó, s a gyakorlati szándék isteni legitimációt nyerjen, s a hívek és rajongók számára annak igazságtartalma így megkérdőjelezhetetlenné, azaz evidenssé váljon. A szöveget a felhasználói akarat határozza meg. A kinyilatkoztatott szót nem annak transzcendens forrása, hanem a kinyilatkoztatás (ön)felkent közvetítője teszi „örök érvényűvé”. A „közvetlenül” birtokba vett írás tehát hordozójává válik annak a credónak, amelyet a vonatkozó politikai és/vagy vallási tömörülés abszolút – tehát megfellebbezhetetlen – igazsággá nyilvánít, s különféle hatalmi eszközökkel törekszik arra, hogy az univerzálisnak tekintett politikáját erre alapozhassa. A karizmatikus vezető pedig egyszerre öltheti magára a szakrális-papi és a világi-uralkodói szerep személyre szabott jelmezét.
A vallás mint politikai erőforrás
A valláserkölcsnek a politika terrénumába való átemelése s a vallás- és természetjog tételeinek politikai hangoztatása a vallásokban és világnézetekben sokszínű Európa civil közerkölcsével és jogfilozófiájával való direkt szembefordulás. Ez a szándék a legszemélyesebb privát szférából kiemelt valláserkölcs politikai úton történő, törvényekbe foglalt, tehát kötelező erejű és normatív funkciójú össztársadalmi érvényesítését tűzi ki céljául, függetlenül attól, hogy a sokszorosan tagolt társadalmat egyszerre népesítik be hívők és nem hívők, vallásosak és ateisták s vallási orientáltságukban is elkülönülő, különféle hitelveket valló személyek. A valláserkölcs hangsúlyozása és előtérbe állítása nemcsak annak sugalmazásával egyenlő, miszerint a felekezetnélküliség a bűn legfőbb forrása, hanem egy monolitikus és transzcendens vonatkozásai miatt megkérdőjelezhetetlen és kétségbevonhatatlan, hitelvek által megalapozott jogrendszer kilátásba helyezése is. Épp ezért a jobboldal „nemzetstratégiája” – Orbán és ideológiai bizalmasa, Balog Zoltán megfogalmazásában – központi jelentőséget kíván tulajdonítani az egyházaknak39.
A diktatórikus attitűd szívesen hivatkozik a minden történelmi koron felülemelkedő, örök és abszolút irányadónak számító valláserkölcs szellemiségére. A vezér a „felborult erkölcsi rend” (e kifejezést Orbán használta a 2006. október 6-i tömeggyűlésen) helyreállításán fáradozik, minthogy isteni küldetése a „kizökkent idő helyretolására” predesztinálja. „Történelmi időket élünk” – hangsúlyozta ugyanebben a beszédében a Fidesz elnöke, tartuffe-ivé téve a helyzetet: ő maga – mint a transzcendens erkölcsi törvény felkentje – megkérdőjelezhetetlen morális instanciává magasztosult, következésképp mindenki más, aki tőle eltérő álláspontra helyezkedik, csak a Sátánnal válhat egylényegűvé. De ugyanez a küldetéstudat, az elhivatottság megrendíthetetlen hitét biztosító, a kritikai attitűdöt cinizmusként elutasító s a leghalványabb kételyt is száműző felettes erő („másik dimenzió”) emlegetése köszön vissza Orbánnak egy nemrég adott interjújából is: „mindig tudnunk kell, hogy létezik egy másik dimenzió is, ahol megítéltetik mindaz, amit politikusként teszünk. Lelki és szellemi értelemben is nehéz feladat ma, a cinizmus korszakában küldetéses politikusnak lenni. Én annak tartom magam.”40
A világnak eme dualista felfogása, Jókra és Gonoszokra való kettéosztása, egyik oldalon a Legfőbb Jó megtestesülésével, másik oldalon a Legfőbb Rossz perszonifikációjával a megszokott politikai diskurzuson és demokratikus folyamaton kívül zajlik. Szakrális háború ez, melynek során a politikai hitüket egyetemes érvényűnek tekintők megszabadítják az emberiséget az erkölcstelen, beteges és romlott, s így az igazakra állandó fenyegetést jelentő ellenségtől. A „politikai ellenség konstruálása”41 az ellenség esszencializálásával, a vele való rögeszmés foglalkozással s a fennálló fenyegetettség szándékos eltúlzásával jár együtt, főképp azért, hogy igazolást nyerjen az ellenséggel szembeni drákói lépések elkerülhetetlensége, s az elfogadottól eltérő eszközöknek az igénybevétele. Minthogy vallásilag bizonyított, hogy az ellenség (politikai) megsemmisítése a transzcendens jogrenddel megegyező, azaz Istennek tetsző tevékenység, az igaz ügy valláserkölcsi konnotációval történő ellátása a háború politikai koncepcióját metafizikai síkra helyezi.
A hatalom átmoralizálása, illetve a valláserkölcs elveinek számonkérése nemcsak idegen a szekuláris demokráciától, hanem egy olyan szupraracionális legitimációs törekvés, amely a magasabbrendű értékek védelméről lévén szó végső soron mindent igazol, s mindent megengedhetővé tesz, akár még a konszenzuális elveken nyugvó demokratikus szabályok (demokratikus választás, parlamentarizmus stb.) megkérdőjelezését vagy felrúgását is.
A politika „itt és most”-jának technéjét az isteni szuverén időn kívülisége, illetve az annak való megfelelés morális parancsolata veszi át, hiszen – Orbán szavait ismételve – „az örök erkölcsi parancsnak” kell megfelelni, a „magasabb rendű célok”, „a magasabb rendű ügy szolgálatába” szegődve. Ezt nevezi Orbán „a történelem lelkének”, s ezért mondja azt, hogy „kell ismernünk a történelmet… nem a részleteit, hanem inkább a történelem lelkét”.
Mintha legalábbis a „történelem lelke” a súlyos tragédiákon át nem gondoskodott volna annak tanulságáról, hogy a morálisan semleges állam elvénél csak egyetlen eszme képes kegyetlenebb visszaélésekre, jelesül épp a „morális állam” eszméje, amely az irracionális identitáspolitizálást, a kérlelhetetlen szenvedélyt, azaz a „nem racionális vágyakat, ösztönöket és szenvedélyeket” ülteti a trónra.
1 A cinizmus páncélingétől kellene megszabadulnunk, Magyar Hírlap, 2007. május 26. (Az interjút Dippold Pál és Faggyas Sándor készítette.)
2 Lásd Heller Ágnes: Mi a modernitás?, in: uő: Megtestesülés. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2005. 84-97.
3 Molnár Tamás: A modernség politikai elvei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998. 93.
4 Uo. 11.
5 Leo Strauss: The Political Philosophy of Hobbes. Chicago 1952. Idézi Molnár Tamás, i. m. 23.
6 Molnár Tamás, i. m. 60.
7 Orbán Viktor: Egy az ország. Helikon Kiadó, Budapest, 2007.
8http://www.hirtv.hu/?tPath=/view/videoview&videoview_id=4187
9 Az alábbi szakaszról bővebben l. Buda Péter: Amiért a harang szól. Reflexiók a politika vallási dimenzióiról. In: Magyarország Politikai Évkönyve 2006. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, 2007.
10Elhangzott a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének szegedi kongresszusán, 2001. április.
11George Weigel: The Cube and the Cathedral. Europe, America, and Politics Without God. Basic Books, New York, 2005. 149.
12 Lásd például Alan Riding, International Herald Tribune, 2005. január 19.
13 The New Crusade. Fighting for God in a secular Europe, conservative Christians, the Vatican and Islamic militants find a common cause. Newsweek, 2004. november 8.
14 Lásd például Roberto Blancarte (Center for Sociological Studies, El Colegio de México), in: „»The Role of Religion in International Policy making«, seminar at the European Parliament, organized by Catholics for a Free Choice and by Members of the EP”, Conscience, Vol. XXII, No. 4 Winter 2001/2002. 3.
15 „People Need Religion”, interjú Friedrich Wilhelm Graffal, in: Spiegel Special International Edition, „The Power of Faith. How Religion Impacts Our World”, No. 9/2006.
16 Mark Juergensmeyer, The New Cold War? Religious Nationalism Confronts the Secular State. University of California Press, Berkeley and Los Angeles, California, 1993. 1.
17 Joseph Ratzinger, Church, Ecumenism, and Politics. Slough 1988. 219. Idézi: Kepel (fn.5.) 59.
18 George Weigel, The Cube and the Cathedral. Europe, America, and Politics Without God., i. m. 78.
19 Uo. 136.
20 II. János Pál: Ecclesia in Europa,in: L”Osservatore Romano, 2003. július 2. 116.
21 George Weigel, The Cube and the Cathedral. Europe, America, and Politics Without God., i. m. 123.
22 Uo. 149.
23http://www.stop.hu/showcikk.php?scid=1033433
24 http://www.stop.hu/showcikk.php?scid=1033433
25 Rab László: Orbán Viktor tanúságtétele, Népszabadság, 2006. december 21. Lásd még http://plebania.net/kephangtar/?op=view&zid=259
26 Mikola István nyilatkozatai, lásd http://www.stop.hu/showcikk.php?scid=1033433, illetve http://www.hirszerzo.hu/cikk.php?id=10836
27 http://www.stop.hu/showcikk.php?scid=1033433
28 http://www.stop.hu/showcikk.php?scid=1033433
29 http://www.stop.hu/showcikk.php?scid=1033433
30 http://www.stop.hu/showcikk.php?scid=1033433
31 A Fidesz végigment a damaszkuszi úton. Az antiklerikalizmustól az agnoszticizmuson át az államegyházig, Népszava, 2004. április 6.
32 „A hatalom a mélyben meg sem rezdült”, Magyar Nemzet, 2007. május 17. (Az interjút Seszták Ágnes készítette.)
33 Uo.
34 V. évfolyam Kongresszusi különszám, 2006. március 21. http://www.fidesz.hu/index.php?CikkID=53088
36 L. bővebben: Buda Péter: Amiért a harang szól… (n. 9.)
37 Az itt kifejtetteket a korábbiakban már részletesebben tárgyaltuk, s az alábbi két írás egyes megállapításait jelen szövegünkbe átemeltük. Lásd Gábor György: A politika szolgálólánya, avagy az ideológia szabaddá tesz – de mitől?, Mozgó Világ, 2007/1. 47-57; uő: Orbán apokrif evangéliuma, Magyar Narancs, 2007. január 11. 56-57.
38 Rab László: Orbán Viktor tanúságtétele, Népszabadság, 2006. december 21.
39 Erős közösségek, in: Magyar Nemzet, 2005. november 15.
40 A cinizmus páncélingétől kellene megszabadulnunk, Magyar Hírlap, 2007. május 26.
41 Murray Edelman: Politikai ellenségek konstruálása, in: Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Jószöveg Könyvek, Budapest, 1998. 88-123.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 29. szám
