Standeisky Éva

Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban

Az irányítatlan rendszerváltozás sajátja – s ez alól 56 sem volt kivétel -, hogy felszínre kerülnek az addig lefojtott indulatok, a kibeszéletlen problémák. Szociális feszültségek esetében a vagyon(oso)k elleni fellépés (1848, 1918, 1944/45), a diktatúra bukásakor a volt vezető(k) iránti egyéni vagy csoportos bosszú (1919/20, 1956). Az antiszemitizmus pedig minden esetben.

A zsidóellenesség az 1956-os forradalomban is jelen volt. Csúsztatás lenne azonban a forradalom napjait az antiszemitizmussal diszkreditálni.1 Elhamarkodott ítélkezés helyett az antiszemita jelenségek számbavétele, okainak feltárása vihet közelebb a történtek megértéséhez.

Az antiszemitizmus és a zsidóellenesség egymást fedő fogalmak. Mindkét kifejezés magában foglalja a kisebbségekkel szembeni faji, származási és vallási előítéleteket: a hagyományos – paraszti, középosztálybeli – antiszemitizmust, valamint az előítéleteket a hatalmi harcban eszközként alkalmazó politikai antiszemitizmust.2 A tradicionális zsidóellenesség a politikai antiszemitizmus mindenkori – hol hangsúlyos, hol rejtett – velejárója: szétválasztásuk ezért nehéz. A hagyományos zsidóellenesség általában politikai szándék nélküli: az alsóbb néprétegek tradicionális antiszemitizmusában szinte soha, a közép- és felső rétegekében pedig többnyire nincs jelen politikai indíttatás. 1956-ban a zsidóellenesség mindkét alapformája és ötvözetük is jelen volt.

A zsidóellenesség nem csupán elszigetelt csoportok vagy előítéletes személyek sajátja. Az antiszemitizmus egyes vezetőkre éppúgy jellemző, mint a nem számszerűsíthető vezetettekre, csupán az előbbi kategóriákba tartozók a politikai szituációhoz igazodva hirdetik, vagy éppen ellenkezőleg takargatják, rejtik előítéletességüket. Mindenütt, így a sok százezernyi kommunista párttag és a sok tízezernyi funkcionárius között is szép számmal akadtak antiszemiták. A forradalom első napjaiban számos kommunista helyi állami és pártfunkcionárius azért is állt a régi-új kormányfő és az új pártfőtitkár mellé, mert sem Nagy Imre, sem Kádár János nem volt zsidó származású. A reformelkötelezettségű, Nagy Imre-párti kommunisták között, akiknek száma 1956 őszén, s különösen a forradalom napjaiban megsokszorozódott, ugyancsak voltak zsidóellenesek. Közülük sokan a harmadikutas népiek eszméihez kötődtek.

A parasztpártiak – természetesen nem mindegyikük -, akik a forradalom idején a legfelszabadultabbaknak, legbizakodóbbaknak tűntek, szintén nem voltak mentesek a faji elfogultságtól, ha ezekben a napokban ennek nem is adták jelét.

Különbséget kell tenni a főváros és a nagyvárosok, valamint a vidék forradalom alatti antiszemita jelenségei között. Forrás inkább ez utóbbiakra van. A kevés budapesti beszámoló között nem ritka az olyan, amely az antiszemitizmus elleni fellépésről tudósít.

„Az egyetlen antiszemita megjegyzést – írja Vekerdy Tamás – az október 25-i tömegben egy embertől hallottam [&] épp elhagytuk a bazilikát – Rusz-kik ha-za! Szavalta a tömeg -, mikor [a szemüveges férfi] makogni kezdett: Azért a zsidók is, ezek a zsidók, ezek& – és rátámadtak: Fogja be a száját vagy takarodjon innen! Szerencsétlen! Nem erről van szó! Az egészből nem ért semmit! Általános volt a felzúdulás, a pofa elkussolt.”3

Örkény István naplófeljegyzésében említ egy esetet, értesülése azonban közvetett: „A Dob utcában egy ávósról, akit akasztani vittek, kiderül [Vajon hogyan? – S. É.], hogy zsidó. A tömeg elengedi. »nehogy azt merje valaki mondani, hogy pogrom van« – írja az emberek öntisztulásában bízó író, aki a Politikus nemzet optimista cím alatt említi a fenti esetet.4

Vajon a kevés fővárosi adatból levonható-e a következtetés, hogy éppen Budapesten, a forradalom központjában nem voltak antiszemita megnyilvánulások? Éppen abban a milliós nagyvárosban nem, ahol viszonylag sok zsidó élte túl a holokausztot?

A vidéktől eltérően a főváros vallási és kulturális sokféleségében a vallásos zsidók mássága nem szúrt szemet. Jelen volt viszont a zsidóellenesség „úri”, „középosztálybeli”, valamint kispolgári válfaja, amely 1945 után főként magántársaságokba, családi körbe szorult vissza.5 A csőcselék a futballmeccseken hangosan zsidózott volna, ha nem fél a diktatúra rendőrségétől. Maradt a szűkebb baráti, munkahelyi kör, esetleg a kocsma, ahol viszont a besúgóktól kellett tartania annak, aki a zsidók iránti előítéletességét társai tudomására akarta hozni.

Az 1956-os forradalomban a fővárosi nyilvánosságot – az október 23-i felvonulást, az értelmiségi forradalmi szervezeteket, a rádiót, az újságokat, a nyomtatott röplapokat, a gyűléseket – a reformelkötelezettségű kommunisták (közéjük tartozott Dudás József is!), majd egyre inkább a Petőfi Pártot létrehozó népi írók uralták, akik abban a hitben éltek, hogy a megreformált, kijavított, magyar szocializmusban önmagától megszűnik a zsidóellenesség. Nem tudható persze, hogy az 1945 utáni viszonyokat reprodukáló kormány létrejötte után meddig maradt volna meg a „közös ellenség” – a sztálinista kommunista diktatúra – elleni harcon alapuló egység, s valószínűsíthető felbomlásával nem jelent volna meg újra a hatalom felső köreiben is az antiszemitizmus. 1956. november 4-ig a fővárosban még nem ment végbe az az átalakulás, amely a két-négy nappal később ébredő vidéken már november első napjaira lezajlott: a hangadó fővárosiak nehezebben adták fel reformelképzeléseiket, utópiáikat, mint a kommunizmusnak igazán soha el nem kötelezett vidékiek.

Az utókor vélekedése

A hatalom a korai Kádár-rendszerben összekuszálta a szálakat: eleinte szorgalmasan gyűjtögette az antiszemita atrocitások elterjedtségét bizonyító adatokat propagandakiadványai számára, majd úgy döntött, hogy jobb, ha az egészről elfeledkezik, hiszen politikai tőkét nem kovácsolhat belőle: kiderült ugyanis, hogy a forradalmi bizottságok visszaszorították a helyi antiszemitizmust. Még akkor is így tettek, ha egyénileg esetleg maguk is zsidóellenes érzelműek voltak: a forradalom érdekét, a köz szolgálatát, vagyis a demokrácia érvényesítését tartották szem előtt. Ennek feltárásában a hatalom ellenérdekelt volt.

A történészek szerint a forradalomra nem volt jellemző az antiszemitizmus. Szabó Miklós az antiszemitizmus egészséges elhalási folyamatáról ír.6 Karády Viktor – Kovács Andrásra hivatkozva – a demokratikus hagyományok továbbélését látja abban, hogy 1956-ban elenyésző számban fordultak elő antiszemita kilengések.7 Korábban – 1989-ben – a történész-szociológus Vári Istvánnal közösen írt cikkében – még úgy vélte, hogy 1956-ban „antiszemita háttérkultúra felelevenedésével van dolgunk, mert hogy ez a háttérkultúra teljesen eltűnt volna, nehezen képzelhető el olyan nemzedékek esetében, amelyeknek bizonyos (főként városlakó) frakciói, alig tizenkét esztendővel korábban vagy elősegítették, vagy megtapsolták a zsidók deportálását. Itt tehát, semmi kétség, inkább a megszokásról, valamiféle hétköznapi fajgyűlöletről van szó, amely – jóllehet megtiltották, elfojtották vagy megtorolták a totalitárius diktatúra alatt – újra hangot kapott, hála a szabad véleménynyilvánításnak, amelyet a felkelés néhány hete alatt csodálatosképpen visszaiktattak jogaiba.”8

Pelle János ez utóbbi vélekedést erősíti: példákkal bizonyította, hogy egyes térségekben, különösen Magyarország észak-keleti településein egyáltalán nem volt ritka a forradalom alatt a nyílt zsidózás.9

Mérvadó könyvekben arról olvashatunk, hogy az antiszemita atrocitások száma a két tucatot sem érte el. „Kisebb antiszemita atrocitásokat összesen 16 településről jelentettek. Budapest, ahol a legtöbb zsidó lakott, néhány antiszemita jelszó felröppenésétől eltekintve, amit a tüntetők nem vettek át, mentes maradt mindenfajta zsidóellenes megnyilvánulástól” – írja Romsics Ignác.10 Kovács András szerint „a forradalom napjaiban valójában elenyésző volt az antiszemita jelenségek száma.”11

A zsidóellenes megnyilvánulások közé nem csupán a zsidók tettleges bántalmazása, a lincselések, pogromok tartoznak, hanem a gesztusban, szóban és írásban elkövetett atrocitások is. Ezekkel megsokszorozódik a 15-20 körüli szám. Az antiszemitizmus esetében azonban a „kevés” is „sok”, különösen Magyarországon, ahol sokan még mindig hárítják, hogy felelősséggel értékelje mindazt, ami a zsidó származású magyarokkal a XX. században történt. A számok önmagukban nem sokat jelentenek. Hány zsidóellenes megnyilvánulás kellene ahhoz, hogy az „elenyésző” melléknév helyett a „gyakori”, vagy a „jellemző” melléknév lenne az indokolt? Ötven, száz, vagy még több?

A fentebb idézett történészi megállapítások a Fehér könyv adatain alapulnak. Ezek forrásai a Magyar Izraeliták Országos Irodájába eljutott helyi hitközségi jelentések. A propagandakiadvány összeállítói csupán a vallásos zsidók tapasztalatai közül emelhették ki azokat, amelyek tendenciózus politikai céljaiknak megfeleltek. A soha nyilvánosságra nem került hitközségi jelentések eleve nem terjedhettek ki valamennyi olyan településre, ahol 1956-ban zsidók éltek: nem mindenhonnan küldtek Budapestre beszámolót, számosan pedig emigráltak, vagy más településre költöztek a zsidóellenes megnyilvánulások érintettjei közül. Lehettek közöttük olyanok is, akik a restaurálódó rendszer iránti ellenszenvük miatt hallgattak a forradalom alatt elszenvedett sérelmeikről, amelyeket nem a forradalom, hanem a hatalomváltó zűrzavaros helyzet rovására írtak.

A Fehér könyv adataiból nem tudható meg, hogy a szekularizált zsidók hogyan élték meg a forradalom napjait. Az is homályban marad, hogy közülük a zsidó identitásukat elvesztő kommunisták mennyire érezték érintettnek magukat, amikor kommunistaellenességgel összefonódó antiszemitizmussal találkoztak.

Az sem zárható ki, hogy a helyi beszámolók adatait a belügyi szervek megcsonkították, manipulálták, elzárták, esetleg megsemmisítették.

A hatalomnak nem volt érdeke annak bizonyítása, hogy a zsidóellenesség a legtöbb helyen kommunistaellenességgel párosult, hiszen ezzel megerősítette volna a zsidóság és a kommunizmus összekapcsolódásának tévhitét. Ezért szorítkozott a hatalom a vallásos zsidók elleni hagyományos antiszemitizmus jelzésére. A Fehér könyv IV. kötetében felsorolt 19 eset közül csupán háromnak van valamelyes elmismásolt ávós és kommunistaellenes vonatkozása, s ezek is inkább az első napok eseményeihez kötődnek.

Egyértelmű példánk van viszont az összefonódó zsidó- és kommunistaellenesség szándékos szétválasztására. Kiskunmajsa nem szerepel a propagandasorozat antiszemita megnyilvánulásokkal foglalkozó IV. kötetében. Az I. kötetben viszont két kiskunmajsai zsidót is említenek – az egyiket konkrétan, a másikat áttételesen12 -, az „ellenforradalom” áldozataként feltüntetett kiskunmajsai Neményi József származását és meglincselését viszont a könyv összeállítói elhallgatják. Az áldozat 1919-es kommunista volt – olvassuk -, „a tanács ipari és kereskedelmi előadója.” (Az esetről a továbbiakban részletesen szó esik.)

A fentiekben vázolt 1957 eleji hatalmi hozzáállás „zsidókérdéshez” a Kádár-rendszer több évtizede alatt változatlan maradt. Némi oldódás csupán a nyolcvanas évek közepétől tapasztalható, ez azonban nem terjedt ki a „zsidók és 1956”-témakörre, csupán a holokauszt egyes vonatkozásaira.13

Az 1956-os zsidóellenességre vonatkozó ismeretek szűkössége és egyoldalúsága alapvetően két okkal magyarázható. Egyrészt a rendszerváltozás után meginduló kutatások még gyerekcipőben járnak: kevés a feltárt forrás, és a meglévők is nehezen értelmezhetők.14 Másrészt – és ez szorosan összefügg az előzővel – a kommunista uralom évtizedei alatt politikai-hatalmi megfontolásból az antiszemitizmus tabutémának számított. A Kádár-korszakban az 1956-os forradalom története sem képezhette tudományos kutatás tárgyát. A kettős tiltás következtében olykor egymással homlokegyenest ellenkező sémák – nem volt antiszemitizmus, illetve felújult a szélsőjobboldali veszély – rögzültek.

Kortársi megítélés

A túlélők jó része 1956-ban a holokauszt viszonylagos közelsége miatt – fél emberöltő sem telt el a magyar zsidóság kétharmadának elpusztítása óta – rettegtek minden társadalmi változástól, és nem hitték, hogy az antiszemitizmus végleg eltűnt a magyar társadalomból. Túlzottak voltak félelmeik? Pánikba estek akkor is, amikor nem volt rá okuk? Elhitték a zsidóellenes atrocitásokról szóló híreket? Felnagyították a rettegésre okot adó téves értesüléseket? Lehet. Azonban a félelem mégis létezett, s olykor nem is egészen alaptalanul. Gergely Ágnes Tolmács című regényének főhőse így fogalmazza meg a túlélők csoportköztudatát: „Legtöbben úgy voltak vele, mint a strucc: azt hitték, ha ők maguk nem tudják magukról, hogy kicsodák, a külvilág se fogja tudni róluk. Egy zöldségkereskedő elment géplakatosnak, vasárnap kijárt sörözni a haverokkal a Ligetbe, és tíz évig tökéletes, felhőtlen egyenlőségérzete volt. 1956-ban aztán fölírták a háza falára: »Icig! Most nem jutsz el Auschwitzig!« Akkor disszidált.”15

Az emlékezők megosztottak a zsidóellenesség megítélésében. Sokan emlékeznek antiszemita falfirkákra, röplapokra, de arra is, hogy felvonulásokon, népgyűléseken lehurrogták azokat, akik zsidóellenes kijelentéseket tettek.

A forradalom alatt jelenlévő vélt és valós zsidóellenességet eltérően ítélték meg a hatalmukat vesztő párt- és állami funkcionáriusok, illetve a forradalom alatt élre került vezetők. Az ő korabeli vélekedésük nem mosható egybe a zsidóellenes akciók végrehajtóinak indítékaival, vagyis ez a három összetevő önmagában is vizsgálandó, ugyanakkor összefüggésük, kölcsönhatásuk világíthat rá leginkább a forradalom alatti zsidóellenesség mibenlétére.

Október 23-a után a zsidók és az antiszemiták között is akadtak olyanok, akik lehetségesnek tartották, hogy a népfelkelés zsidóüldözésbe fordul. Az előbbiek rossz múltbéli tapasztalataik okán, az utóbbiak pedig beszűkült, torz társadalomképük miatt valószínűsítették a zsidók elleni fellépést. Sokan azok közül, akik egyik csoporthoz sem tartoztak, a tömegagresszió antiszemita kisüléseitől féltek.

„Az utcán forró a hangulat. Félelmem, hogy zsidóveréssé ne fajuljon a dolog. A tizenkét év tapasztalatai után – írja korabeli naplójában az egyik parasztpárti politikus – nagy bölcsesség lesz, ha az utcán nem vernek zsidót. A zsidók különben nagyon félnek. A munkahelyemen is van egy-kettő belőlük, sétálgatnak és mézesmázosan előzékenyek.”16 „Valóban ezek voltak a tapasztalataim. A vállalat egész vezetése zsidó származású volt. Az volt a Képzőművészeti Alap iparművészeti részlegének az igazgatója, főkönyvelője, személyzetise mind. Én nem tekintettem ezt kérdésnek, de ismertem a melósok hangulatát. Számomra sosem volt kérdés a zsidókérdés. Mert az teljesen beteg ügy, de a zsidóságnak az a mozgása, amit a hatalomban való részvétellel végzett, a munkástömegekben nem váltott ki szimpátiát. Mert ahogy láttuk és tapasztaltuk, a vezetők a gyárakban, az üzemekben, a vállalatoknál, általában mindenütt zsidók voltak. Ők voltak a kulcspozíciókban. És ezt a munkások jól érzékelték” – kommentálja naplóbejegyzését Kelemen Sándor az 1988-ban vele készített interjúban.17

A hagyományos antiszemitizmus

A forradalom idején Magyarországon az előítéletesség hagyományos és új formái egyszerre voltak jelen. A tradicionális zsidóellenesség inkább a csoportosan elkövetett bántalmazásokban és rongálásokban és azok helyi kezelési módjában követhető nyomon. A zsidóellenes atrocitások túlnyomó többsége a közbiztonság átmeneti lazulásához köthető: ahhoz a néhány naphoz, amikor a régi erőszakszervek – a rendőrség és a honvédség – elbizonytalanodtak, visszahúzódtak, az újak – a polgárőrség, a nemzetőrség – pedig még nem szerveződtek meg. A hatalomváltással járó bizonytalanság, a törvényi gátak leomlása kedvezett a lefojtott indulatok kirobbanásának. A következményektől való félelem immár nem tartott vissza a cselekvéstől. A külső, hatalmi fegyelmező erő átmeneti meggyengülésének csupán az egyik, messze nem a leggyakoribb formája volt a tettlegességbe átcsapó zsidóellenesség. A felgyülemlett egyéni feszültségeket levezető rongálások, rablások, fosztogatások a hatalomváltás elkerülhetetlen velejárói voltak, és csak ritka esetben volt közük a forradalom céljaihoz.

Antiszemita atrocitásokra az esetek többségében azokon a vidéki településeken került sor, ahol nagyobb számban éltek a holokauszt után visszatérő, vallási hagyományaikat is őrző zsidók: elsősorban Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Szolnok megyében. A legtöbb antiszemita jellegű népköveteléssel is ebben a három megyében találkozunk, aminek persze az is oka lehet, hogy az ország többi megyéjéről még keveset tudunk. Az 1945-ben visszatért zsidók azért is irritáltak számos helybélit, mert azok már jelenlétükkel is saját emberségük csorbulására, be nem ismert bűneikre – közömbösségükre a zsidók deportálásakor, a zsidó ingóságok eltulajdonítása – emlékeztették őket. A lelküket nyomó teher alól számosan úgy próbáltak menekülni, hogy felnagyították az általuk ismert zsidók ellenszenves tulajdonságait, visszatetszést keltő cselekedeteit, és ezek alapján ítélték meg a többieket. Sokakat nyomasztott, másokat viszont saját szenvedéseikre gondolva felháborított, ha az egykori üldözöttek veszteségeikről, elszenvedett sérelmeikről beszéltek.

A Fehér könyvekben említett 19 antiszemita atrocitás közül 11 a fentebb említett három megyéhez kötődik. Az Alföldön Pest és Bács-Kiskun megyében voltak még zsidóellenes megnyilvánulások -, öt Észak-Magyarországhoz, Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez köthető, a Dunántúlhoz csupán kettő sorolható. (A Győr melletti Téten nem tudjuk, hogy mi történt, Pécsen randalírozók beverték a zsinagóga ablakait.)

A Fehér könyv nem említi a Szolnok megyei antiszemita megnyilvánulásokat. Cseh Géza azonban kiderítette, hogy csak a Jászságban nem fordult elő zsidóellenesség, volt viszont Kunhegyesen, Tiszabőn és Szolnokon. „A Jászság zsidósága majdnem teljes egészében elpusztult, míg a tiszántúli és a szolnoki zsidó származású lakosok jó részét nem Auschwitzba, hanem Bécs környékére szállították” – indokolja az eltérést a történész.18

1944, illetve a zsidótörvényeket hozó Horthy-rendszer szellemiségének továbbélését jelzi, hogy némelyek a zsidók deportálását – és nem fizikai megsemmisítését! – 1956-ban is elfogadták, a „probléma” megfelelő elintézési módjának tartották. Balkányban (Mátészalkai járás) az a hír járta, hogy a zsidókat internálni fogják.19

A felújuló előítéletesség példái a különösen a fővárosban gyakori, Auschwitzra utaló feliratok és röplapok.

Kisebb csoportok nem ritkán támadtak közelről nem is ismert, közéleti szerepet nem játszó zsidókra. Az 1956-ot megelőző bő évtizedben elszenvedett sérelmek felhánytorgatásánál gyakran előjött, negatív konnotációval, a zsidó mivolt.

A megtorló hatóságok az antiszemita megnyilvánulásokat gyakran az egykori nyilasoknak tulajdonították, mintegy hangsúlyozva ezzel, hogy az „ellenforradalomban” a Horthy-rendszer legszélsőségesebbjeinek jelentős szerep jutott. Nyilas érzelműek nem egy településen voltak – gondoljunk csak az 1939-es választások többszázezres szélsőjobboldali szavazótáborára -, s valószínűsíthető, hogy a legtöbb településen közülük kerültek ki azok, akik a felvonulásokon, tömeggyűléseken antiszemita jelszavakat kiabáltak. Ritkán fordult elő azonban, hogy egykori nyilast a forradalom alatt a helyi közigazgatás élére választottak. A Jászapáti járás egyik községében a település egykori nyilas vezetője lett a község forradalmi bizottságának elnöke: 1939-ben rendőri felügyelet alatt állt antiszemita izgatás – ablakbetörés, falfirka – miatt.20

Ózdon az az Antalköz József lett a forradalmi bizottság elnöke, aki nyilas múlt után lépett be 1945-ben a kommunista pártba. Szélsőséges radikalizmusával, antiszemitizmusával munkástömegeket vonzott. Az általa terjesztett rémhír miatt robbant ki 1946 februárjában az ózdi pogrom, amely zsidó származású rendőrök meglincselése után fajult zsidóüldözéssé. 1956. október 29-én rémhírek alapján Ózdon hajtóvadászat indult az államvédelmisek ellen, akik közül kettőt meglincselt a tömeg.21

Az ultraradikális, anarchista Antalköz népszerűsége tíz év múltán, 1956-ban sem csökkent a bányászvárosban, ami a „vörös fasizmus”, a „fasiszta kommunizmus” szellemiségének életképességét mutatja. 1956-ban Ózdon zsidóellenes atrocitásokról nem tudunk, feltehetően ekkor már nem éltek zsidók a településen.

A hagyományos zsidóellenesség makacs túlélésére bizonyíték a zsidónak tartott boltvezetők iránti ellenszenv, amely a forradalom szabad légkörében a sokéves elfojtás után újra hangot kapott. Nyírbátorban az antiszemiták irigykedtek a zsidókra: „mindenütt a kereskedelmi vonal élén a zsidók vannak, pedig a keresztény ember is megállná a helyét ott, talán még becsületesebben, mint a zsidók.”22 A következő szavak a nyírbátori járási tanács nagytermében 70-80 ember előtt hangzottak el: „A zsidókat le kell váltani a boltokból, elég volt a zsidók vezetéséből.”23

Mérken (Mátészalkai járás) október 27-ről 28-a virradóra ismeretlen fegyveresek támadták meg a „Bárd Sámuel zsidó kereskedőt”. „A lakás fel volt dúlva, a szülők valahova elmenekültek, a két kis Bárd-gyermek pedig véresen feküdt [&] [a helyszínre érkező két pedagógus] felriasztott néhány embert, a harangokat is meg akarták húzni, de ez nem sikerült, mert a kórus ajtaja be volt csukva. Bárdék szomszédai azt mondották, hogy autós géppisztolyos emberek követték el a gaztettet, mire az összegyűltek közül két ember vadászpuskájával fellőtt a levegőbe riasztásképpen. Később megvizsgálták a Bárd-gyerekeket, akik súlyos sérüléseket szenvedtek. Nemsokára előkerültek szüleik is.” Valószínű, hogy a család közönséges rablótámadásnak esett áldozatul, de miért éppen zsidókra esett az „ismeretlenek” választása?24

A hagyományos zsidóellenes megnyilvánulásokhoz sorolhatók a zsidóverések, lincselések, a pogrom határát súroló rombolások, a helyiek által felszámolt pogromkezdeményezések.

Miskolcon a kommunista erőszakszervek elleni népítélet csapott át lincselésbe, ami az 1946. nyári, lincselésbe fajuló „népítéletettel” rokonítható. Október 26-án a differenciálásra képtelen tömeg a sortűz elrendelőinek vélt rendőrök-ávéhások mellett megtámadott egy ávéhásnak és zsidónak vélt járókelőt: ütlegelték, majd felakasztották.

Kísértetiesen ismétlődött a helyi múlt. 1946-ban kommunista szervezésű, antikapitalista demonstráció fajult lincselésbe, tíz évvel később az utcán demonstrálók a nemzetietlennek tartott kommunista diktatúra képviselőin álltak bosszút. Két vétlen áldozatuk mindkét esetben a zsidók közül került ki. 1946-ban a feketézőket jelképezte az a két zsidó malomtulajdonos, akit a kommunista párt által felheccelt munkások vertek halálra. Ugyanez lett a sorsa 1946-ban annak a pincebeli rejtekhelyéből előhurcolt zsidó származású nyomozónak is, akit a felelősök számonkérésével bíztak meg. 1956-ban a munkástanács egyik képviselője hiába próbálta a rendőrkapitányság pincéjében elrejteni Gáti Gyula alezredest, a megyei főkapitányság bűnügyi helyettes vezetőjét: a tömeg előráncigálta, és brutális módon meggyilkolta. A tizenkét évvel korábbi eseményre emlékeztet a tömeg összetétele, antiszemita fertőzöttsége.

A tíz évvel korábbi események a rendőrök is emlékeztek. Kiss János főhadnagy 1956. december 3-i jelentésében írja: a sortűz után „odarohantunk hozzá [Gátihoz], de nem tudtunk vele beszélni, mert olyan volt, mint aki meg van zavarodva. Azonnal eszembe jutott az 1946-os esemény, és arra gondoltam, hogy a kint lévő emberek megrohamozzák az épületet.”25

A tömeg durván differenciált: az agresszió vágyától elbódítottak, az önkontrolljukat veszítettek – köztük számos köztörvényes -, még véletlenül sem támadtak nem zsidó embertársukra: az áldozatok mindkét esetben belügyesek – rendőrök, ávéhások – és zsidók voltak. Mind az 1946-os, mind az 1956-os miskolci megmozdulások során a tömeg az erőszakszervek képviselői mellett egy kívülállót is meglincselt – mindketten zsidók voltak.

Szakolczai Attila 2003-ban bizonyítottnak véli, hogy a meglincselt gombügynök ávéhás volt: Rásó József dokumentumközlésére hivatkozik, amely az áldozatokat boncoló orvos vallomását tartalmazza. Szakolczai sem Gáti, sem a gombügynök származására nem említi. Három évvel korábban kevésbé volt kategorikus: „Egyelőre kérdéses az is, hogy Freimannt miért akasztották föl: azért, amit mondott, azért, amit mondtak rá, azért, mert menekülni próbált, vagy mert zsidó volt.”26

Az állítólagos bizonyíték egy orvos tanúvallomása, aki szerint Freimann Lajos zsebében ÁVH-pecsétet találtak.27 Úgy vélem, a bizonyításhoz ez nem elégséges: az orvos maga vallotta, hogy a megkérdezett ÁVH-sok közül senki sem ismerte a meggyilkoltat. Vajon miért tartott volna a titkosügynök zsebében ÁVH-ás pecsétet, amikor tömegmegfigyelésre indult? Kinek a parancsára figyelte az embereket, ha a megyei illetékesek nem is ismerték? Valószínűsíthető, hogy a „bizonyítékot” azok tették a zsebébe, akik tévedésüket akarták helyrehozni: a pecséttel vélték igazolni, hogy mégsem egy ártatlan ember életét oltották ki. Ha a kereskedő valóban ügynök lett volna, a Kádár-rezsim saját mártírjaként ápolta volna emlékét, és nem közli a Fehér könyvben a feleség vallomását, aki szerint a zsidós Freimannban Gáti testvérét vélték felismerni. Nem tudhatták róla, hogy ávéhás, abban azonban biztosak voltak, hogy zsidó. Amikor felakasztották a ledöntött szovjet emlékmű talapzatára, lehúzták a nadrágját, hogy a körülmetéléssel bizonyítsák: zsidót öltek meg. (A per során az egyik vádlott azzal védekezett az antiszemitizmus vádja ellen, hogy ő csak arról szeretett volna meggyőződni, hogy az akasztás nem váltott-e ki ejakulációt, ő ugyanis azt hallotta, hogy a gerincoszlop megszakadása magömléssel jár.28)

Szarvason a helyi – zsidó származású – orvost azért bántalmazták a tüntetők közül többen, mert az orvos tiltakozott az ellen, hogy az egybegyűlteknek egy „volt nyilas” szónokoljon.29 Az egykori leventeoktató és zászlós, aki 1956-os szereplése idején nyugdíjas tanító volt, 1957-ben a bíróság előtt így rekonstruálta a jelenetet: az orvos „felém kiabált: »Mi az, már megint a fő nyilasok fognak vezetni bennünket?«. Tekintettel arra, hogy én nyilas soha életemben nem voltam, felindultam [az orvos ] kijelentésén, és felszólítottam nevezettet, hogy jöjjön közelebb, és ismételje meg még egyszer az elmondottakat. Minthogy ő erre nem volt hajlandó, én ekkor azt kiáltottam neki: »piszkos zsidó«.”30 A tanító nyilas párttagságára nem találtunk bizonyítékot, antiszemitizmusára azonban igen. A legtöbb helybéli igazságtalannak tartotta a tanító számonkérését és nyugdíjazását 1945-ben, amelyre 1944-es cselekedetei miatt került sor.

Tiszabercelen október 27-én este nyolc-tíz helybeli a kocsmai gyülekező után egy épülőfélben lévő háznál kövekkel fegyverkeztek fel, majd a „zsidó vallású cipészmester” (az 1957. április 26-i keltezésű vádirat megfogalmazása) háza elé vonultak. Egyikük bekiabált: „Te kutya jordán, gyere ki. Lőj ki, ha van puskád!” A többiek beverték kövekkel az ablakot. A cipész helyett a lakás őrzésével megbízott férfi jelent meg, akit a társaság magával hurcolt. Arra kényszerítették, hogy hangosan kiabálja: „ruszki, mars ki, haragszom a zsidókra, én zsidó talpnyaló vagyok”.31 Vári György édesanyja emlékeit idézi: „belőttek az ablakon, és a szomszéd azt mondta, ne vaktában lövöldözzenek, hanem lőjék le a nagyszüleimet, aztán legyen csönd.”32

Mátészalkán egy 56 éves kereskedőt vádoltak azzal, hogy fegyvereket rejteget (a helyi MÖHOSZ: Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség – paramilitáris szervezet – raktárvezetője volt). Felelősségrevonói megszavaztatták a tömeget: mit gondolnak, van-e nála fegyver, vagy nincs. Az emberek véleménye megoszlott. Volt, aki védeni próbálta, mire valaki megjegyezte: „Mindegy, ha jó ember is volt, de zsidó”. Hazatérve a megfélemlített ember eltorlaszolta háza kapuját, s amikor üldözői újra megjelentek, egy kukoricaszár-kúpban keresett menedéket. Azt terjesztették róla, hogy 1945-ben, amikor a munkaszolgálatból visszatért, azt mondotta volt, hogy az utcát keresztény koponyákkal kellene végigrakatni.33 A kijelentés legenda-jellegét mutatja, hogy mások más zsidóknak tulajdonítottak hasonló állítást („a hentes üzlettől az állomásig keresztény fejjel fogják kirakni az utcákat”) akkor, amikor önmaguknak kellett indokot találni arra, hogy miért félemlítették meg a zsidó hentest, boltost, kocsmárost.34 Nyírcsaholyban a következő kijelentéseket tulajdonították az italbolt zsidó vezetőjének: „Ha rajtam múlna, keresztények fejével rakatnám ki az útpadkát, valamennyinek levágnám a fülét.”35

A zsidóellenesség elszórt jeleivel november 4-e, a második szovjet megszállás után találkozhattak az utcán járók: röpcédulák és falfirkák árasztották a gyűlöletet. Az egyiken ez olvasható: „Ki a hazaáruló zsidókkal az országból!”36 A legelterjedtebb szöveg: „Icig, nem jutsz el Auschwitzig!”, vagyis már itt, a hazádban pusztítunk el.37

A Mátészalka melletti Balkányban két fegyveres november 11-én éjjel – vagyis éppen egy héttel a kádári hatalomátvétel után – zörgette fel az egyik helybéli zsidó családot. A két férfi a helyi földműves-szövetkezet zsidó származású hentesét, vagyis a húsbegyűjtési felelőst kereste Weiszéknél.38 Feleségét már korábban inzultálták: „Ezt a piszkos zsidó asszonyt még mindig megtűrik, még mindig nem ébredt fel a nép?” A támadói elől menekülni próbáló férfit elkapták, és ütlegelni kezdték. Az asszony félelmében WC-re akart menni. Az egyik támadó pisztolyt szegezett a homlokának, és így akarta az udvarra kísérni: feltehetően attól tartott, hogy az asszony megszökik. Kislányuk sikoltozott, és azt kiabálta: „Anyuka, anyuka!” A szomszédok tehetetlenül nézték a jelenetet. A házkutatás eredménytelenül zárult, mire a két férfi eltávozott. (A megrettent család emigrált.)39

Kemecsén a tüntetők beverték a zsidó lakosok ablakait, az orvosnak még a névtábláját is leverték.40

1957 januárjában a debreceni nagytemplom lelkészét névtelen levélben fenyegette meg valaki. Prédikációjában a pap Pilátus jeruzsálemi bevonulásáról beszélt: a zsidók kérték a helytartót, hogy a császár képét távolítsa el a háza elől. Ebben vélt aktualizáló tartalmat felfedezni a levélíró: „Te aljas zsidó bérenc, dicséred a zsidókat, magad is zsidó vagy, de majd számolunk.”41

1957 februárjából való az a nemzeti ellenállásra buzdító röpirat, amelyet a Kék Párthoz (?!) köthető. „Tennivalók: mivel minden rossz mozgatója a zsidóság és a kommunista párt, ezért korházba kell juttatni azokat a zsidókat, akik nem fizikai munkát végeznek, hanem a karhatalom tagjai, vagy hivatalokban ülnek, a párt működését pedig minden eszközzel akadályozni kell.”42 Egyetlen eszement személy irománya sem hagyható figyelmen kívül, hiszen nem tudható, hogy hányan olvasták el a röpiratot, s az még kevésbé, hogy a szöveg hány olvasójára hatott.

Kommunistaellenesség, zsidóellenesség

Az antiszemiták szerint a „zsidóuralom” a szocializmusban is megmaradt, csupán formát váltott: míg korábban a legfőbb gazdasági pozíciók voltak a zsidók kezében, addig 1945 után az államhatalmi funkciókat sajátították ki a zsidó származású kommunisták, háttérbe szorítva a vezetésre hivatott „magyarokat”.

1956-ban a letűnt rendszer irányítóinak gyűlöletéhez gyakran kapcsolódott zsidóellenesség, amit az váltott ki, hogy a helyi párt- és állami vezetők, s nem ritkán az ÁVH-sok között voltak olyan zsidó eredetűek, akik antihumánusak és kegyetlenek voltak. Az ő elvakult párthűségük, embertelenségük azonban nem különbözött hasonló nem zsidó társaiéiktól. Ez utóbbiakat mégis kevesebb atrocitás érte, mint zsidó származásúakat.

Azok, akik a kommunisták hatalmát a zsidóuralommal azonosították, józanabb perceikben tisztában voltak azzal, hogy a közép- és felsőszintű párt- és állami vezetés tagjainak többsége mind Magyarországon, mind a Szovjetunióban nem a zsidó származásúak közül került ki. Az sem kerülhette el figyelmüket, hogy a kommunisták 1949 után számos zsidó származású korábbi vezetőt – főleg értelmiségieket – távolítottak el posztjukról, s az 1949-től erősödő polgárellenes, antikozmopolita kampányokban sem volt nehéz a zsidóellenes élt felfedezni.43

1956-ban a kommunistaellenességgel összekapcsolódó zsidóellenesség alanyai azok a pártutasításokat elvakult meggyőződésből végrehajtó, többnyire a működési helyükön idegen párt- és állami alkalmazottak lettek, akik 1945-ben, a szörnyű múlt, a holokauszt után váltak a megváltónak hitt kommunista eszme híveivé, és „egyházának”, a „Pártnak” hű szolgáivá.

Közéjük tartozhatott az alább idézendő levél címzettje is.

„Rabinek Jenőné Párttitkárnő!!!

Figyelmeztetünk!!! téged piszkos, büdös zsidó ringyó, hogy hamarosan eljő az az idő, amikor majd törvény előtt felelni fogsz azokért az aljas tetteidért, amit a Magyar dolgozó anyák ellen elkövettél.

Hamis vádakkal, hamis tanúkkal éberségedet dicsőítve, hogy meglegyen minden héten a libád az uradnak meg mulatnivalója, börtönbe juttattad az anyák sokaságát. Vérdíjat kaptál értük, abból a hamis tanúknak is ígértél, de csak ígértél, de nem adtál nekik, mert piszkos zsidó vagy, az is maradsz.

Nem felejtettük, hogy hosszú éveket, hónapokat töltöttünk a börtönben, elszakítottál bennünket a családunktól, otthonunktól, gyermekeinktől azért, mert te akkor éber népnevelő párttitkár voltál. Fel vannak számolva a könnyek sokasága, amit neked, piszok zsidó ringyó, köszönhetünk. Azt hitted, elfelejtettünk, nem!!!. De majd a Te időd is elkövetkezik, és felelni fogsz azokért a keserves börtönben eltöltött időnkért, amit neked a magyarok iránti gyűlöletednek, amiért téged és a többi zsidókat elhurcolták, mi ártatlanok szenvedtünk, hogy pusztultál volna el a gázkamrában, a többi büdös zsidókkal együtt, akik a magyar apák és anyák ezreit megöltétek, börtönbe juttattátok, a jó zsidók azok elpusztultak.

Nem felejtettünk el Rabinek Jenőné Párttitkárnő!!! Jön a te időd is hamarosan.

Pécs, 1956. október Egy magyar Édesanya,

aki miattad ült börtönben” (PIL 61)

A töményen antiszemita iromány hátterét nem ismerjük. Nem kizárható, hogy a levélben emlegetett tények igazak. De miért társul hozzá elvakult rasszista gyűlölködés? Mintha a levélírónak az lenne a meggyőződése, hogy a párttitkárnő intézkedéseit származása magyarázza. A sérelem rasszista átszínezése – zsidó bánt magyart – a levél végén megakad. Mintha a sértett agyában felvillanna a józanság szikrája: mégsem lehet csupán faji eredetű egy embertelen intézkedés, s az ő szenvedése sem ugyanaz, mint a holokauszt áldozataié. A gyalázkodó levélíróban mocorkálni kezd a disztingváló bűntudat – a jó zsidókat ölték meg -, hogy megmaradhasson a mesterségesen felfokozott megtorlásvágy irracionális állapotában.

A fenti levélben emlegetett bűnöket nem zsidó származású párttitkárok és népnevelők százai is elkövették, mégsem maradt fenn ellenük irányuló, hasonló intenzitású dühről tanúskodó dokumentum.

A forradalom Baranya megyei történetét kutató társadalomtörténész három funkcionárius-ellenes antiszemita kijelentésre – „elég volt 12 évi zsidó kommunista rabságból” variációira – bukkant. Az egyik községben „egy hírhedten nyilaskeresztes párttag” tettlegességre is ragadtatta magát.44

A felvonulásokon, gyűléseken elhangzott indulatos, zsidóellenes kiszólásokat nehéz elválasztani a szovjet- és kommunistaellenes megnyilatkozásoktól. A zsidóellenes érzelmek a forradalom első napjaiban törtek a felszínre. Számos olyan szobordöntögető, csillageltávolító felvonulásról, izzó hangulatú népgyűlésről tudunk, ahol valaki, vagy valakik szidták a zsidókat. Budapesten, mint a korábbi példák mutatják, az antiszemita bekiabálások a legtöbb esetben nem találtak követőkre; a jelenlévők józanabbjai leintették hőbörgő társukat, társaikat.

A zsidóellenesség megjelenéséről egyes pártfunkcionáriusok már a forradalom első napjaiban tartottak. A X. kerületi pártbizottságon október 24-én fogalmazott nyílt levélből, amelyet írói a kerület párttitkárjainak szántak, félelem- és tehetetlenségérzés árad: „A keddi nap [október 23-a] folyamán Budapest különböző helyein tömegtüntetések voltak. Az ellenségnek az a taktikája, hogy pártellenes, szovjetellenes, antiszemita jelszavakkal ellenállásra uszítja a népet.”45

Vidéken számos helyen másként jelentkezett az antiszemitizmus, mint a fővárosban. A különbségek alapvetően a hatalmat birtokló kommunisták helyi megítélésével, a helyi viszonyok értékelésével magyarázhatók. A vidéki településeken a hagyományos zsidóellenesség és a kommunistaellenes antiszemitizmus egyszerre, olykor egymásba fonódva volt jelen.

A 26-i hajdúnánási tömegfelvonulás egyik résztvevője így emlékezik: „Október 26-án délelőtt a Vízügyi Igazgatóság dolgozóival együtt négyes-ötös sorokban vonultunk fel a kövesúton. Velünk volt az anyagbeszerzőnk, a Farkas Sanyi, aki zsidó volt. Ezt látva egy Pongor József nevű lókupec nagyot kurjantott, hogy »Húzzák ki innen azt a zsidót, mert mindjárt agyonverem!«, és még a botját is felemelte. Úgy tettünk, mintha semmit sem hallottunk volna [a szerző kiemelése], csak még szorosabban fogtuk közre Sanyit.”46

A tömegtüntetéseken elhangzott antiszemita kijelentésekről a legtöbbet a periratokból tudunk, amelyek a forradalom leverése utáni megtorlások során keletkeztek. Dikán Nóra könyvsorozatban tette közzé Szabolcs-Szatmár megyei kutatási eredményeit. Völgyesi Zoltán a hajdúnánási antiszemita atrocitásokról írt monográfiát. Az ország északkeleti régiójában 1945 előtt nagy számban léteztek vallási szokásaikat hagyományos formában gyakorló zsidó közösségek. A holokauszt vidéki túlélői közül talán a legtöbben az ország e részébe tértek vissza. Ezekkel az eltérő okokkal magyarázható, hogy a legtöbb példánk a vidéki antiszemita megnyilvánulásokra Szabolcs-Szatmár és Hajdú megyéből, illetve Borsod megyéből való.

„Magyar testvérek, miénk az ország, a piszkos zsidókat és kommunistákat kizavarjuk az országból, mi vettük át a hatalmat.” (Elhangzott a nyírcsaholyi tanácsháza előtti tömeggyűlésen.)47 „Magyaroknak kenyeret, Rákosinak kötelet, zsidó kormányt nem tűrünk, ruszki, mars ki!” (Mátészalka)48 „Le a kommunistákkal, le a piroskönyvesekkel, le a zsidókkal!” (Szamossályi)49 Szinte szó szerint ugyanezeket kiabálták a tüntetők Cégénydányádon, Kölcsén, Nagyszekeresen, Tiszabecsen, Túrricsén, Fehérgyarmaton, Nábrádon, Tiszabercelen.50 „Ki kell nyírni a zsidókat és a kommunistákat!” (Balkány)51 „Nem kell zsidó kormány, mi magyarok vagyunk”; „büdös kommunisták, fel kell a zsidókat akasztani”. (Nagyecsedi tüntetők)52 „Le a zsidó kormánnyal!” (Tiszavasvári)53

Csengeren a 26-i gyűlésen amikor a szónok Gerő Ernő nevét említette „a tömeg zúgott, hogy zsidóbitang, le a zsidókkal”. A szónok reagálása: „A magyar népet magyar ember vezesse!”54 A tömeggyűlés hangadója a méltán gyűlölt kommunista Gerő ürügyén mintegy kizárta a zsidókat a magyarok közül.

Kisvárdán az egyik helyi lakos így buzdította társait ellenállásra: „Álljunk a tankok elé, ne engedjük be őket, leszámolunk a zsidókkal, ne engedjétek a szovjet tankokat, mert megfertőzik a magyar asszonyokat!” [Ágy!]55

Az egyik nyírkarászi lakos a következő szavakkal ösztönzött cselekvésre: „Mire várunk, amikor már Pesten és más városokban folyik a harc a zsidók megsemmisítéséért.”56

Tiszakanyárban csaknem harmincan támadtak rá a tanács vb-titkárára és a vb-elnökére. „Elmondták mindenféle piszkos terrorista, zsidó népnyúzónak”.57

Máriapócson a tömeg egy zsidó család háza előtt vonult el. Ketten kiváltak, állítólag azért, hogy a zászlórúddal megverjék lakóját. „Büdös zsidó” – ordították. Egyikük kövekkel betörte az ablakot. Éjjel ismeretlen tettesek felgyújtották a házat, amely porig égett.58

Nagyecseden a felkelők miután összetörték a kommunista párthelyiség berendezését az egyik kommunista házához mentek, aki zsidó származású volt. Házkutatást tartottak nála: 15-20 könyvet kihordtak az udvarra, és felgyújtották.59

Ófehértón a kultúrházban éppen a munkástanács megválasztása folyt, amikor az egyik jelenlévő a közelében álló zsidó asszonyra támadt: „Elég volt a zsidók uralmából, most már lejárt a zsidóság rendszere”.60 Kisaron az egyik felhevült tüntető e szavakkal támadt a vb-elnökre: „Mars ki, piszkos zsidó, [&] szívtad eleget a vérünk!”61

Füzesabonyban (Heves megye) október 27-én volt tömegfelvonulás. „Útközben a kiskereskedelmi vállalat zsidó származású vezetőjét ittas személyek az utcára akarták hurcolni, hogy ott agyonverjék. A tragédiát a kiegészítő parancsnokság egyik tagja akadályozta meg, az üzlet vezetőjét (védő)őrizetbe vették.”62 A Fehér könyv szerzője enyhébben ítéli meg ezt a helyzetet: az emberek „antiszemita jelszavakat kiáltozva vonultak a textil-üzlet elé, ahonnan elzavarták az üzletvezetőt.”63

Füzesgyarmaton (Békés megye) október 28-án sokan attól tartottak, hogy fegyveres kommunisták – „zsidók” – jönnek a községbe: azt feltételezték, hogy a helyi zsidók hívták be őket. A nemzetőrparancsnok sajátos módját választotta a tömegindulat lecsillapításának: „átkutattatta a község két kommunista, egyben zsidó származású lakosának – a földműves-szövetkezet pénztárosának és a cipőbolt vezetőjének – a házát”. A pogromhangulat ezzel nem szűnt meg: a másnapi piacnapon kikergették a „a magyarok boltjaiból” a zsidó származású Moskovitz-testvérpárt, s csak a nemzetőrök beavatkozásának volt köszönhető, hogy nem lincselték meg őket.64

Kiskunmajsán a tanács zsidó begyűjtési felügyelőjét agyonverte a feldühödött tömeg. A legbrutálisabb ütlegelők lumpenek voltak, akik vagyontalanságuk okán eleve nem lehettek kárvallottjai az embertelen beszolgáltatási, rekvirálási akcióknak. (A párttitkárt és a VB-elnököt, vagyis a meggyilkolt hivatalbeli feletteseit megkímélte a tömegharag.)

Sokhelyütt gyűlölték a begyűjtési felügyelőket, akik embertelen intézkedéseikkel mintegy a diktatúrát személyesítették meg. Ők ugyan a tanácsi vezetők utasítására rekviráltattak a helyi rendőrökkel, de veszélyesebb helyzetbe kerültek, mint a menekülési lehetőséggel bíró és fegyverrel is rendelkező irányítók, illetve rendőrök. Funkciójukból adódó kiszolgáltatottságukkal magyarázható elsősorban, hogy a tömegindulatok kitörése idején közülük többet ért testi sérelem. Ahhoz azonban, hogy életüket kioltsák, több is kellett: Kiskunmajsán ez a „több” a zsidó származás volt.

Aki csak a Bács-Kiskun megyére vonatkozó összefoglalókat, helytörténeti munkákat65 forgatja, nemigen gondolhat erre az összefüggésre, hiszen a zsidósággal kapcsolatos csaknem minden történés tabuvá vált 1948 után: a köz- és egyéni elfojtás a tudat alá nyomta szinte valamennyit. Az antiszemitizmus vizsgálatának tabujellege az 1998-as rendszerváltozás után megmaradt: a történészek általában kerülik a témát.66 Ezért nem csupán a hatalmi önkény, illetve a „túlélő múlt” okolható, hanem az egyéni és a kollektív bűntudat is, amely a zsidóüldözések és a holokauszt óta nyomja az emberek – köztük a háború után született generációk tagjainak – lelkiismeretét.

A Kiskunmajsán élők tudták – az idősek ma, 2003-ban is tudják -, hogy a kegyetlen módon meggyilkolt Neményi József zsidó származású volt, akit a helyiek az átlagnál sötétebb bőrszíne miatt csak Négusnak emlegettek. Sokan gyűlölték pökhendi magatartása, lenéző modora miatt. „A Négus ment a piacon, és a tejfölös fazekat, mint a labdát fölrúgta. Ha valaki árult terményt, megfogta és szétszórta. Melléje be köllött menni a tanácsra, és megbüntették. Úgy nézett ki, mint a cigány. Kis alacsony, csúnya vénember volt” – emlékezett 1993-ban az egyik helybeli.67 Származása, az átlagtól eltérő kinézete, de mindenekelőtt gyűlölt foglalkozása együttesen idézhették elő, hogy az irányíthatatlanná vált tömegindulat benne találta meg tárgyát.

Már a forradalom előtti napokban sablonnal felfestett szöveg támadta az agilis felügyelőt: „Éljen Tito, Négus kuss, agyonverünk, innen fuss!” Egy 1958-ból származó tanácsi beszámoló szerint október 27-én 30-50 ember a lakásán kereste Neményit. „Négy ember megragadta, gondolkodás nélkül hozták kifelé, anélkül, hogy bántalmazták volna. Nem is tanúsított ellenállást& Volt egy nyitott nagykapu a tanácsházán. Kettő rendőr ott állt. Az egyik az egyik kapufélfánál, a másik a másiknál. Szuronyos fegyver volt náluk. Látták, hogy hozzák a Négust. Ahogy a tömeg meglátta, kiment elé. A Négus, amikor meglátta, hogy a tömeg őfelé közeledik, kivágta magát az emberek tagjaiból, és odamenekült a két rendőrhöz, de nem volt már több mint öt méter a tömeg és a Négus között. A két rendőr hátat fordított neki, sőt az egyik ellökte magától.” Ütlegelni kezdték, felesége testével próbálta védeni, így már őt is ütötték. Egy honvéd szakaszvezető szabadította ki őket. A több sebből vérző Neményit a tanács légópincéjébe zárták, de onnan is előráncigálták. „Küldték le a cigányt, hogy menjen, és hozza föl. A cigány tiltakozott kézzel-lábbal. Öt-hat ember megfogta, s lelökte a cigányt. Ahogy a cigány oda le lett lökve, a Négus rátámadt abban a pillanatban kétségbeesésében. 40 kilós ember volt, ez a cigány meg jó deltás. A cigány megfogta azt a kis embert és fölhajította a pincéből. A tömeg már vitte is ki az utcai ajtón. A Pekó Pista [&] a [zászló]rudat kettőbe törte a térdén, s ahogy vitték neki szembe a Négust, hát az arcába szúrt neki ezzel többször, hogy hova, ezt pontosan ugye nem lehetett látni& Ütötték, verték, hol elesett, hol fölkelt, illetve fölemelték. [&] ekkor már eszméletét vesztette, már nem is ütötték, inkább taposták& még egy ember odavitt egy marhakötelet, hogy akasszák föl a fára. Azt mondták ekkor többen, hogy mire való lenne egy hullát fölakasztani” – olvasható egy 1962-es tanácsülési jegyzőkönyvben.

Az alábbi történetben a hagyományos paraszti antiszemitizmus viszonylag újkeletű kommunistaellenességgel társul, a tömegmámor hatását valódi alkohol pótolja.

A miskolci drótgyárban (is) október 26-án adták ki a munkabéreket. Az alsózsolcaiak, mint fizetésosztás után általában, hazatérés közben alaposan felöntöttek a garatra. A forradalom híreinek hatására falubelijeik megleckéztetésére éreztek késztetést. A zsidó származású párttag-testvérpár és a helyi pártfunkcionárius ötlött az eszükbe. Az előbbiek egyike öt évvel korábban állítólag lekezelő kijelentést tett róluk: „nem adna húst a parasztoknak, amíg saját húsuk le nem szárad róluk”, „levegőt sem adna nekik, nemhogy húst”. A kibeszéletlen kölcsönös sérelmek a részegek tettlegességévé fajultak. A legaktívabb a félnyomorék, parasztból munkássá lett egykori hadifogoly volt, akinek egészsége a Szovjetunióban ment tönkre. Ordítozva nyomultak be a házba: „Hol vagy Groszmann Berti [már Garadnainak hívták], Zsíros Erzsi, az anyátok zsidó istenit, megöllek. Hol vannak azok a büdös zsidók? […] Agyonütjük őket! Gyere ki, te kutya zsidó!” A megtámadottaknak némi dulakodás után sikerült elmenekülniük, mire a részeg társaság is odébb állt.68

A kommunistaellenességgel összefonódott zsidóellenességhez olykor zsidókra sem volt szükség. Az egyik Fejér megyei községben a felvonulók akkor kezdtek el antiszemita kijelentéseket tenni a kormányra és a községben lakó országgyűlési képviselőnőre, amikor az asszony háza elé értek, aki nem volt zsidó, „csupán” kommunista párttag és a kommunista rendszer híve.69

A zsidóellenességhez a primitív általánosítás szintjén kapcsolódott a szovjetgyűlölet és a kommunistaellenesség. „Zsidóra, kommunistára nincs szükség” – mondotta állítólag a forradalom oldalára átállt tanácstitkár Mátészalkán.70

Az antikommunista-antiszemita mentalitásra Vidovics Ferenc egykori kisgazda alispán kaposvári szónoklata a példa. A helyi Nemzeti Tanács egyik tagjának visszaemlékezése szerint a volt kisgazda politikus szónoklatát „azzal kezdte, hogy napsütötte hazánkat hogyan borította homályba Oroszország felől a keleti gettók árnyéka”.71

Zsidóellenességet feltételezhetünk a nagykanizsai határőrség egyes, a forradalom mellé állt vezetőinél. A Zala Megyei Forradalmi Bizottságba bekerült képviselőjük a forradalmi bizottság november 3-i tanácskozásán azt fejtegette, hogy „Csillag őrnagy” félt a forradalomtól, és megszökött: „ez egy zsidó őrnagy volt. Ez nem a magyar nép érdekeit képviselte”.72

A zsidók és a kommunisták azonosításával kapcsolatos történet: november 2-án jelentette a sajóvámosi forradalmi bizottság (ott munkástanácsnak hívták) elnöke, hogy a község lakóit a közeli erdőből jövő „fegyveres banditák” támadták meg. Lehetségesnek tartotta, hogy „a fegyvereseket zsidók szervezték”.73 Feltehetően az elmenekült kommunista funkcionáriusokra gondolt.

A kommunisták és a zsidók azonosításának jellemző tévképzete, amikor Lenint zsidónak vélték. Baktalórántházán a járási nemzetőrség vezetője felháborodottan konstatálta, hogy a járási rendőrkapitányságon még mindig ott függ Lenin képe: „a zsidó kommunista fényképe mit keres a falon, mikor már az a rendszer megváltozott”.74

Előfordult, hogy a zsidók közötti szolidaritás antiszemita kliséjét összekapcsolták a kommunista rémuralommal, és Rákosit a zsidók védelmezőjeként emlegették. Nem akartak tudni arról, hogy a pártvezér önmagát nem tekintette zsidónak, s a „szocializmus alapjainak lerakása”, vagyis a polgári rend gazdasági és ideológiai felszámolásakor a terror egyaránt sújtotta a zsidókat és a nem zsidókat. „A vásárosnaményi járás területén az a hír terjedt el, hogy a zsidók azért hagyják el az ország területét, mert a Rákosi-rendszer elbukott, és a Budapestre érkezett főrabbi hívta fel figyelmüket, hogy menjenek Egyiptomba.”75 A rémhír egy másik antiszemita közhely meglétére is rámutat: sokan azt hiszik, hogy a világ zsidóságát valamiféle központból irányítják. Ágy kerülhetett a világ zsidóságának nemlétező főrabbija Budapestre, a fantáziálók szerint szovjet engedéllyel. A kitelepülés végcélja, Egyiptom, archaikus, a Bibliából eredeztethető képzettársításokra utal.

A kommunisták iránti ellenszenv egyik megnyilvánulási formája a „zsidóbérenc” titulus volt, ami becsmérlő intenzitásban csak hajszálnyira maradt el a „zsidó kommunista” pejoratív minősítéstől. „Kommunista zsidóbérencre nincs tovább szükség” – adták ki a vb-elnök útját Kisaron.76 Csaholcon az iskolaigazgatót „piszkos zsidópártinak” nevezték.77 Balkányon az igazgató tanítót tartották zsidóbérencnek.78

A leegyszerűsítő előítéletességet néha a személyesség is képes oldani. Tiszakécskén izgatott tömeg – ezernél is többen lehettek – gyülekezett a tanácsháza előtt. A kiabált jelszavak között az is elhangzott: „ki a zsidókkal a kormányból!” – emlékezett vissza a pap. „De ezt nem kell antiszemita megnyilvánulásnak tekinteni, mert velük menetelt a szódavizes Oppenheim lánya is, és magam hallottam, amikor valaki odaszólt neki, hogy nehogy magára vegye, Mancika!”79

A kommunista = zsidó-tévképzet, amelynek a forradalom alatti megjelenéséről fentebb már volt szó, olyannyira rögzült, hogy még Kádár el nem fogadása során is felbukkant. „A keszthelyi járás területén az a hír terjedt el, hogy a sztrájkot tíz napra meghosszabbítják, mert a Kádár-kormányt nem ismerik el. Ezt azzal indokolják, hogy Kádár zsidó, nekik ilyen miniszter nem kell.”80

Egy vásárosnaményi lakos így reagált a november 4-i hatalomváltásra: „Zsidó kormány, bábkormány”.81 „Nem fog sokáig tartani, zsidó bábkormány” – vélekedtek más helyiek az új éráról.82

A tiszakóródi tanító amalgámozta gyűlölete tárgyait: „Nem bízok én Kádárban sem, köztudatban az van, hogy Kádár is zsidó, csak magyarosította a nevét.”83

1957 elején egyesek tudni vélték, hogy Marosán György, az új pártvezetés egyik legmilitánsabb tagja egy bányászgyűlésen a következő szavakkal próbálta diszkreditálni a forradalom előtti hetekben a tömegek előtt különösen népszerűvé vált kommunista írót: »mit hazafiaskodik Háy Gyula, aki kitért zsidó«.”84

A helyi forradalmi vezetők reagálása a zsidóellenességre

A tömegmegmozdulásokon elhangzott antiszemita kijelentésekkel ellentétben az írásba foglalt jelentésekben csak elvétve találunk zsidóellenes kitételeket: a fogalmazás aktusa egyben mentális kontrollt is jelent. Aki egy felvonuláson vagy népgyűlésen a tömeggel azonosul, átveszi az embermassza személytelen felelőtlenségét, s olyat is megenged magának, amit egyébként nem tenne meg, ha csak nem elvbarátai szűkebb társaságában van. A népkövetelések szövegezője nincs már a tömegszuggesztió bódulatában: (író)asztala fölé hajolva küszködik a mondatokkal; az esetek zömében értelmiségi, vagy szellemi foglalkozású állami alkalmazott (pedagógus, tanácsi tisztviselő), aki tisztában van a leírt szó hatásával. Ha félre is siklana a tolla, társak vannak mellette, akik beleszólhatnak a véglegesnek szánt szövegbe.

Testületi iratban rögzített kormányellenesség antiszemita megjelenési formájával Szajla Munkástanácsának (forradalmi bizottságának) október 29-i, eredeti aláírásokkal hitelesített követeléseiben találkozunk: „Új magyar, független, zsidómentes kormány alakuljon.”85 Józsa Forradalmi Bizottságának október 27-i 33 pontja egyikében a zsidóellenesség áttételes: „Józsa község dogozó népe kéri, hogy a megalakult új kormányban csak magyar nemzetiség legyen, ne legyen úgy, mint az elmúltban volt, hogy vezető pozíciót töltöttek be, de állampolgárságuk magyar nem volt [sic!].” S hogy kétség ne legyen, kikre gondolnak, ugyanebben a pontban leszögezik: Rákosit, Gerőt és társaikat „súlyos felelősségre kell vonni”, Rákosi „itt, a magyar dolgozók előtt számoljon be, hogy miért vitte az országot romba.”86

Az antikommunizmussal szorosan összefonódó zsidóellenesség nem egy esetben a forradalmi bizottságok összetételét is befolyásolta, vagy befolyásolhatta. Háy Gyula egyik rendőrségi kihallgatásán közvetett forrásra hivatkozva vallotta: „Amikor az I. kerületben forradalmi tanácsot választottak, a környéken lakóktól hallottam, hogy több jelölt ellen zúgolódás volt, mert kommunisták vagy zsidók.”87

A forradalmi bizottságok igyekeztek visszaszorítani a spontán feltörő antiszemitizmust. Olykor megoldhatatlan feladatnak tűnt, hogyan egyeztessék össze a nép bizalmából megválasztott vezetők az antiszemita tömegindulatok leszerelését a megtámadottak védelmével. A forradalmi szervek vezetői a tömegek lecsillapítását fontosabbnak tartották, mint az igazságosság szempontjainak érvényesítését. Feltételezhető az is, hogy a közösségi ethosz, a nép bizalma segítette őket esetleges antidemokratikus érzelmeik elfojtásában: akkor is védelmezték az üldözötteket, ha a lelkük mélyén maguk is zsidóellenes érzelműek voltak. A hajdúnánási események erre engednek következtetni.

Ezen az észak-alföldi településen a forradalom helyi konszolidálóinak a számos egyéb feladat mellett a helyi pogrom utóhatásaival, következményeivel is meg kellett birkózniuk. Amikor a hajdúnánásiak hírét vették a fővárosi és debreceni eseményeknek, náluk is elkezdődtek a spontán utcai tüntetések. A mezővárosi településen tömegével éltek nehézsorsú, iskolázatlan lumpenek, akik a zavaros helyzetben elemükben érezték magukat. Agresszív késztetéseiket az idő múltával fokozta az elfogyasztott tekintélyes mennyiségű alkohol. Kezdetben a gyűlölt kommunista jelképeket zúzták össze, de a csőcselék étvágya kevésnek találta a rombolnivalót, s az izgága tömeg agressziója a helyi zsidó kisebbség ellen fordult.88 Motivációik közül csak egyik volt az 1944-es vélt sérelem, amit verbalizálni lehetett, és önigazolásul is ez szolgálhatott leginkább. Kelet-Magyarországon ugyanis 1944-ben a megszálló szovjetek ezrével hurcolták el a civil lakosságot a Szovjetunióba. Hajdúnánáson is több százan estek áldozatul a fogolyszedésnek. Elhurcolásuk egybeesett néhány, a munkaszolgálat szörnyűségeit túlélt, zsidóként üldözött férfi hazatérésével. A felfoghatatlan fogolyszedésre: szeretteik elhurcolására racionális magyarázatot kereső helyiek azokban a munkaszolgálatból visszatért zsidókban vélték megtalálni a felelősöket, akik szerintük kapcsolatban álltak a települést megszálló szovjetekkel. Nyomorúságukat fokozta, hogy az elvittek közül évtized múltán is csak néhányan tértek vissza.

A forradalom alatti nánási zsidóverések, pusztítások kiváltó okai között volt még a másság elviselhetetlenségéből eredő népi antiszemitizmus, és szerepet játszott a szociális, kulturális különbségekből adódó féltékenység, kisebbrendűségi érzés is.

A több ezer lakosú Nánáson a holokauszt után kevesen maradtak zsidók. A csaknem százfőnyi ortodox zsidó vallási közösség folytatta hagyományait: elkülönülten élt saját szokásai szerint. Voltak a mezővárosban asszimilált zsidók is, zömük a helyi társadalom gazdasági elitjéhez tartozott (bolt- és italmérés vezető, kereskedő stb.). Amikor a csőcselékből valaki október 26-án délután kiadta a jelszót a zsidóverésre, a felgerjedt tömeg nem csupán a vélt szovjetbérencek keresésére indult, hanem megrohanta a „zsidóutcát”, és súlyosan bántalmazta a vallási közösség vezetőit, majd a településen élő egyéb, zsidóklakta házakat kereste föl. A zsidóüldözések – elszigeteltebben – másnap és harmadnap is folytatódtak.

Hogyan reagált a pogromra a nép újonnan választott szerve, a helyi forradalmi bizottság?

A pogrom a helyi hatalmi átrendeződés kezdetén tört ki. A tanács és a kommunista párt reformérzelmű, a nép bizalmát élvező vezetői meggyőzték a tanácsházán iratokat pusztító csoportokat, hogy saját érdekükben ne semmisítsék meg a majdani sérelemorvosláshoz szükséges dokumentumokat. A téren tüntető, a szovjet emlékművet leromboló tömeg megfékezésére nem is tettek kísérletet. Nem akarták a rendőröket bevetni ellenük: úgy vélték, kevesen vannak ahhoz, hogy megfékezzék a rendbontókat, s – talán – a parancs szabotálásától is tartottak. Más megoldást kerestek: párttagokból, értelmiségiekből és önként jelentkezőkből rendfenntartó polgárőrséget toboroztak.

Az új hatalmi szerv nem spontán szerveződött, hanem a régi vezetés egy csoportja formálta, akik tisztában voltak azzal, kik azok a régi irányítók, akik ellenszenvesek a lakosságnak (a városi párttitkárt a „nép kívánságára” hivatkozva a nagygyűlésen szólították fel távozásra), s jó politikai érzékkel nyúltak vissza az 1945-öt közvetlenül követő időszak hagyományaihoz: az akkori koalíciós nemzeti bizottság tagjait kérték fel a régi-új hatalmi szerv tagjainak.89

A forradalmi bizottságot a mintegy hétszáz-nyolcszáz főből álló nagygyűlés szentesítette. A nánási forradalmi bizottság a tömegindulatok megfékezését vélte a legsürgősebbnek. Ennek érdekében átszervezte, „megrendszabályozta” a nemzetőrséggé átkeresztelt polgárőrséget. Erre azért volt szükség, mert közülük többen részt vettek a zsidóüldözésekben és a fosztogatásokban – ők kikerültek a testületből. A polgárőrség más tagjai pedig – például az egyik szovjetbérencnek tartott, hajdani zsidó munkaszolgálatos – a népharag célpontjai lettek, nemzetőrökként szóba sem jöttek. A forradalmi bizottság elrendelte a szesztilalmat (ez gyakori intézkedés volt országszerte), s a végzett egyetemistákból álló debreceni felkelőcsoport segítségével „leszerelte” a kétes elemeket.

A forradalmi bizottság vezetője – Szilágyi Gyula 1954-től volt a település tanácselnöke, korábban asztalosként dolgozott – a nép megnyugtatása érdekében engedményeket tett a tömeghangulatnak: azzal az érvvel szerelte le a lincselőket, hogy a megtámadott zsidók közül néhányat lefogatott, mondván, hogy „bűnükért” majd bíróság előtt felelnek, majd a zsidókat a település elhagyására szólította fel. A zsidók előtt azzal érvelt, hogy csak így tudja megóvni őket a népharagtól.

Pár nappal később ügyes taktikával csillapította le az asszonyokat, akik túszként kezelték a községből elmenekült egyik zsidó férfi feleségét: az asszonyok a férjet tették felelőssé szeretteik 1944-es elhurcolásáért. Az asszonyok vezetője azt mondta a megrettent nőnek: „Látja, látja, magukat is utolérte a végzet, pedig jóizűen nevettek, amikor férjeinket siratgattuk, akiket a maga ura elvitetett.” „Én még akkor deportálva voltam” – védekezett az asszony.90 A forradalmi bizottsági elnök megígérte az asszonyoknak, hogy túszukat Debrecenbe viteti, és átadja a bíróságnak. A gépkocsivezetőnek viszont azt az utasítást adta, hogy a foglyot Debrecenben engedje szabadon.

A tömeghangulat kiszolgálását példázza a következő eset is: amikor a forradalmi bizottság egyik tagja azt javasolta, hogy a pogromistákat vegyék őrizetbe, a többiek, köztük a nemzetőrparancsnok, leszavazták társukat, mondván, hogy erre nincs hatáskörük. A zsidók őrizetbe vételekor viszont nem voltak ilyen aggályaik. Voltaképpen az ő lefogásuk megmentésüket szolgálta ugyan, de a „népet” abban a tudatban hagyták, hogy az őrizetbe vett zsidók potenciális bűnelkövetők, míg a zsidóverőkre még a bűn gyanúja sem vetült, s ezt a megoldási módot a helyi néphatalom – a forradalmi bizottság – szentesítette.

A hajdunánási forradalmi bizottság 1956-os magatartása a kunmadarasi nemzeti bizottság 1946-os magatartására emlékeztet. A kunmadarasi, halálos áldozatokat is követelő pogrom túlélőinek a helyi pártokból alakult néphatalmi szerv képviselői azt tanácsolták, hogy a tömegindulatok leszerelése érdekében a zsidók hagyják el szülőhelyüket, s ezzel mintegy jóváhagyták azt az antiszemita vélekedést, hogy a pogromért közvetve – létükkel – ők is felelősek.91

Hodászon a járási forradalmi küldött a rendteremtést fontosabbnak tartotta a zsidók védelménél: „4-5 zsidót megesznek – mondotta állítólag -, de rendnek kell lenni.”92

Eredményezhet-e valamiféle erkölcsi tisztulást ez az óvatoskodó, kompromisszumkereső magatartás? A kommunisták befolyása alatt lévő államhatalom sem 1946-ban, sem 1957-ben nem bírálta felül a pogromot követő igen problematikus – bár lokális szempontból helyesnek tűnő és rövid távon békességet hozó – döntést. 1946-ban az államhatalomnak elsősorban azért nem volt érdeke az antiszemita tömegmegmozdulások reális értékelése, mert Rákosiék a kunmadarasi pogrom adta lehetőségek kihasználásával legfőbb politikai ellenfelükre, a kisgazdapártra kívántak csapást mérni, s nem a valódi bűnösöket (akik között szép számmal voltak kommunisták és parasztpártiak) akarták felelősségre vonni. 1957-ben pedig Kádárék azért ódzkodtak a hajdúnánási események reális értékelésétől, mert kínos lett volna bevallaniuk, hogy mégiscsak az „ellenforradalmi” helyi vezetőin, mindenekelőtt a „revizionista” kommunistákon múlott, hogy az antiszemita tömeghangulat – melynek gerjesztői között még a kádárista igazságszolgáltató szervek sem tudtak volna „osztályidegent” vagy „kulákot” kimutatni – Nánáson lecsillapodott.

Sárospatakon az antiszemitizmus a nánásinál jóval áttételesebben volt jelen. „A nehéz napokban – írja visszaemlékezésében Lázár István – összesen egyetlen konfliktus támadt, s ennek során elcsattant egy pofon. Aki adta, bodrogközi suttyó parasztlegény volt. Az anyja küldte be messzi tanyájukról gyalog Patakra, hogy venne tíz darab mosdószappant, »mert most biztosan háború lesz, fiam&«. A népboltban viszont – így rendelkezett az előrelátó felsőbbség – egy vevő csak egy szappant kaphatott. Az efölötti szóváltásban csattant el a pofon. És ráadásul az elárusító, aki kapta, az történetesen zsidó volt. Sárospatak valaha többezres, virágzó zsidó közösségéből azon kevesek egyike, aki nemcsak életben maradt a holokauszt poklában, hanem visszatért szülővárosába, és ott is maradt. Jegyezzük meg: a bolti affér után a nemzetőrök percek alatt a helyszínen voltak, a tettest őrizetbe vették, bevitték az őrszobába, majd szigorú »elbeszélgetés« után, amely azonban szavakkal történt, és nem ököllel vagy puskatussal, útjára engedték. Az eljárást, az adott helyzetben, okkal vehetjük helyénvalónak, az intézkedést szakszerűnek; a konfliktust nem engedte sem észrevétlen maradni, sem elfajulni.”93

Az ügy megoldási módja – a visszaemlékező vélekedésével ellentétben – antidemokratikus és antihumánus. Hogy jön ahhoz egy „suttyó parasztlegény”, hogy a vélt méltánytalanság miatt felpofozza a feltehetően nála idősebb boltost? Az új, népi rend őrei megelégedtek a négyszemközti dorgálással, miközben a boltosnak a nyilvánosság előtt elszenvedett sérelem szégyenével kellett tovább árulnia. Vajon ugyanígy záródott volna le az ügy, ha a boltos nem zsidó? Lett volna-e akkor „ügy” egyáltalán?

Előfordult az is, hogy a helyi forradalmi vezetés maga hozott zsidóellenes intézkedéseket. Csengeren állítólag az ő utasításukra bocsátották el állásukból a földművesszövetkezet zsidó alkalmazottait, akiket házi fogságra kényszerítettek, bár nem kizárt, hogy éppen testi épségük védelmében tanácsolták nekik, hogy ne menjenek ki az utcára.94

Nem volt ritka, hogy a támadott, félelmükben elbújt zsidó származású volt kommunista funkcionáriusok biztonságáról az új forradalmi vezetés gondoskodott. Vagy nemzetőröket rendeltek a házuk elé, vagy védőőrizetbe vették őket. Nyíregyházán sok zsidó lakos rettegésben élt a forradalom alatt. Bíztak viszont az új helyi vezetőkben: tőlük kértek védelmet, és nem is kellett csalódniuk. A vezetők elleni bírósági eljárás során a magát mentő két nemzetőr-parancsnok vallomása következik; a szóhasználaton a korabeli kihallgatói nyelvezetet bemutatása érdekében szándékosan nem változtattam: „Rendőri segítséget nyújtottam a hozzám forduló izraelita személyeknek is [&], akik azzal a kérelemmel fordultak hozzám, hogy őket személyvédelemben részesítsem, mivel az egyiknek az ismerősét lakásából dobálták ki, másiknál pedig személyi bántalmazásról volt szó. Ezen személyek részére is azonnal nyomozót bocsájtottam rendelkezésükre, akik az ügyben intézkedést foganatosítottak.” „Az ellenforradalom alatt egy öreg zsidó ember jött hozzám panaszkodni, hogy a házigazdája kilökte, és nem mert még fehérneműért sem hazamenni. Én felmentem vele a rendőrségre [&] a százados két karhatalmistát adott az öreg zsidó mellé, akik a lakására visszakísérték. Mondtam a [századosnak], hogy én is félek, mert zsidó vagyok. Erre ő azt mondta, hogy nyugodjak meg, mert ő biztosítja, hogy nem lesz bántódásunk.”95 A megvédett zsidók a forradalmi vezetők perbe vonásakor mentőtanúnak jelentkeztek.

A Veszprém Megyei Nemzeti Tanács október 31-i ülésén „már teli volt a terem, ajtajában nemzetőrök álltak, de a gyűlés még nem kezdődött meg, amikor az ajtóból egy hang bekiabálta: – Mit keresnek itt a zsidók? – S ez, mindenki tudta, az elnökre, Lóránd Imrére vonatkozott.”96 Lóránd Imre 1948 után félreállított szociáldemokrata újságíró volt. A „mindenki tudta” szavakra szeretném felhívni az olvasó figyelmét. Az egyik elnökhelyettes, Brusznyai Árpád felháborodottan utasította rendre a bekiabálót: „Kikérem magamnak ezt a hangot! Itt semmiféle faji, nacionalista előítéletnek szerepe nem lehet. Ez nem gyerekjáték, ez forradalom; itt az eszmék harcolnak és a becsület! Ha ez elbukik, én lógni fogok!” – emlékezett vissza évtizedekkel később a megtorlások során halálra ítélt és kivégzett Brusznyai szavaira az egyik jelenlévő.97 Az incidens után került sor a Tanács újjáválasztására: Lóránd Imrét nem szavazták meg.

Budapesten is előfordult politikai érdekből méltányolt zsidóellenesség. Az újjászerveződő szociáldemokrata párt vezetői a hagyományos antiszemitizmus meglétével számolva nem jelölték Nagy Imre koalíciós kormányába Büchler Józsefet: Büchler ugyanis zsidó származású volt, és nem akarták, hogy a megújuló párt a politikusa származásából adódó hátránnyal induljon. Titkos szavazással döntötték el, hogy nem őt, hanem a politikusként nála tapasztalatlanabb Fischer Józsefet delegálják Kéthly Anna és Kelemen Gyula mellett a kormányba.98 A napi politikai érdek – az alkalmazkodás az általuk elítélt, de sokak politikai hovatartozását befolyásoló zsidóellenességhez – felülkerekedett az erkölcsi megfontoláson.

Zsidó származású forradalmárok

A vidéki kommunista vezetők között (akiknek túlnyomó többsége nem volt zsidó származású) többen voltak olyanok, akik a forradalom kitörése után is talpon tudtak maradni, hiszen korábbi reformer igyekezetüket a helyiek ismerték és méltányolták. A zsidó eredetűek viszont a forradalom második felében egyre inkább kiszorultak a forradalmi bizottságokból.

Nincs semmiféle kimutatás a forradalomban résztvevők származás szerinti megoszlásáról. Amikor azonban maguk a szereplők vállalták származásukat, vagy a publikált megtorlási iratokból és a írásokból egyértelműen kiviláglik az eredet, nem tekinthetünk el attól, hogy 1956 megértése érdekében ne használjuk az ezeket a személyes adatokat.

A zsidó származású írók, újságírók erjesztő szerepe a reformidőkben közismert, és sokat tudunk már a forradalom alatti – a korábbinál jóval visszafogottabb – tevékenységükről is. Kevésbé köztudott, hogy a felkelők, a forradalmi szervek vezetői között is a lakosságon belüli feltételezett arányukat jóval meghaladó módon voltak zsidó származásúak. Angyal Istvánt, Szirmai Ottót, Nickelsburg Lászlót, Földes Gábort kivégeztették Kádárék, Gáli József, Eörsi István, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula, Tardos Tibor és mások súlyos börtönbüntetést kaptak. S az emigránsokra – Aczél Tamásra, Méray Tiborra, Magos Gáborra és másokra – is ugyanez a sors várt volna, ha nem sikerül időben elhagyniuk az országot.

Kevesebbet tudunk például az Újpesti Munkástanács első elnökéről, dr. Rajki Mártonról99 és a többiekről.

A fentebb már említett Lóránd Imre október 26-án lett a forradalmi bizottság elnöke Veszprémben. A város üzemeinek, hivatalainak, oktatási és egyéb intézményeinek küldötteiből alakult bizottság választotta elnökéül, miután a korábban felkértek – a helyi egyetem egyik tanára, valamint az egykori helyi kisgazda vezető – nem vállalták a jelölést: feltehetően a szakmai karrier féltése, illetve a politikai tapasztalat tartotta vissza őket attól, hogy zavaros időkben pozíciót vállaljanak. Lóránd megválasztását a 29-ig még befolyásos állampárt helyi vezetői is támogatták, miután megértették, hogy a Hazafias Népfront alkalmatlan a hatalomátmentésre. Az új vezető nem akarta a város és a megye irányításából kizárni a régieket. Céljuk is közös volt: elkerülni, hogy vérontásra kerüljön sor a városban, ami – az ÁVH és a többi erőszakszerv meggyőzésének, illetve lojalitásának köszönhetően – sikerült is. Lóránd Nagy Imrétől próbált tanácsot kérni, de csak a megye országgyűlési képviselőjével, a minden kommunista hatalmi fordulatot megúszó Kossa Istvánnal tudott beszélni, aki az alkalmazkodás híve volt, de konkrét tanácsot adni nem tudott. „A Forradalmi Tanács harcol a Rákosi-féle vezetési stílus visszaállítása ellen, de ellenzi a horthysta restaurációt is” – fogalmazta meg Lóránd a testület krédóját.100

A kiegyezésre törekvő, mérsékelt politizálás nem növelte népszerűségét. Különösen azok a fiatalok nehezteltek rá, akiknek nem adott fegyvert, hogy Budapestre mehessenek harcolni. (Az elutasító határozatot későbbi helyettese, majd utódja, Brusznyai Árpád közölte a fiatalokkal, de neki ez csak pillanatnyi presztízscsökkenést okozott.) Lóránd a forradalmi bizottság többi tagjával és a megújulásra magát késznek mutató helyi MDP-vezetőkkel egyeztetve statáriumot hirdetett a városban. Ezzel sikerült elkerülni, hogy a tüntetések Veszprémben rombolássá fajuljanak.

Lóránd Imre, „a Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács zsidó vallású [?!] elnöke”101 két testületbeli társa – egy egyetemista és egy vegyészmérnök kíséretében – felkereste a megye katolikus püspökét, és segítségét kérte a rend és a nyugalom megőrzésében. A püspök óvatos politizálásra intett, felhívta a figyelmet az Állami Egyházügyi Hivatal helyi vezetőjére, akit Lóránd a megbeszélést követően elküldött a városból.

Az egyensúlyállapotot a forradalomban résztvevő különböző csoportok között elsősorban nem a radikálisok helykövetelése, hanem a Lóránd származásával elégedetlenek egyre agresszívebb fellépése bontotta meg. Olyan embert kívántak az élre, akinek sem származása, sem párttagsága révén – a szociáldemokrata Lóránd az 1948-as pártegyesüléskor lett az MDP tagja – nincs köze a kommunista rezsimhez. Lóránd bizalmi szavazást kért maga ellen, amit a Forradalmi Tanács 29-én még leszavazott. Látva a vele szembeni növekvő ellenérzést, 31-én lemondott. Lemondásakor az egyik gyűlésen elhangzott, és nyilvánvalóan áttételesen rá vonatkozó kijelentésre hivatkozott: „Idáig is a kommunisták és a zsidók vezettek, ezután is azok akarnak vezetni.”102 Későbbi rendőrségi vallomásában Lóránd így fogalmazott: „A budapesti helyzet, Nagy Imre kormányának bizonytalansága és a veszprémi antiszemita agitáció hatására mondtam le.”103 (TH V-144 203, 207. o.) A lemondás körülményeire az egyik jelenlévő évtizedekkel később így emlékezett: Lóránd Imre azt mondta, hogy neki biztos információi vannak, hogy ő származása miatt szálka a köznép szemében, és ezért mond le. „Ezen elvitatkoztunk egy darabig. Azt mondtuk, hogy itt nem lehet faji előítéletekkel operálni, de a közhangulat miatt azt mondta az Imre, hogy »ne vicceljetek! Persze tudom, hogy nektek ez a véleményetek, de az utcának az érzése nem ez, és ha mi eredményt akarunk elérni, akkor tudomásul kell venni a pillanatnyi helyzetet«.”104 A Tanács végül elfogadta érveit, de elnökhelyettesként szerettek volna tovább is együttdolgozni vele. Lóránd a Tanácsot újjáválasztó október 31-i gyűlésen még a jelöltek közé sem került be. A helyi újság felelős szerkesztője lett. (A megtorlások során 4, illetve 6 év börtönbüntetést kapott.)

Földes Gábor az életével fizetett azért, mert a szabadság és a szocializmus összeegyeztethetőségében bízva a felkelők egyik vezetője lett. Idealista kommunista volt, mint kortársai közül számosan. Életéről keveset tudunk. Vidéki katolikus gimnáziumba járt: Keszthelyen érettségizett a premontreieknél 1941-ben. A zsidótörvények miatt nem tanulhatott tovább. 1945 színész és rendező lett. Lelkes, hithű kommunista, aki hálás volt a pártjának életéért és érvényesülési lehetőségéért. 1954-től Nagy Imre híve lett, és 1956 őszén létrehozta Győrben a Petőfi Kört, amelynek elnöke lett. Október 25-én a színház dolgozóinak élén vonult fel a NÉKOSZ-indulót énekelve, a kommunizmus megreformálhatóságában bízva. Másnap tagja lett a Győri Nemzeti Tanácsnak, annak értelmiségi tanácsát vezette.105 A forradalom alatt a győri forradalmi bizottság elnökhelyetteseként ment Mosonmagyaróvárra, hogy rendet teremtsen: az ávéhás sortűz miatt feldühödött tömeg megtámadta a laktanyát, hogy felelősségre vonja a tetteseket. Földes Gábort október 28-án egy radikális antikommunista-antiszemita tüntetés következtében a forradalmi bizottsági elnök, az egykori parasztpárti politikusból kommunista társutassá váló Szigethy Attila lemondatta pozíciójáról.106 Szigethy ugyanúgy a tömegek uszályába került, mint a hajdúnánási forradalmi vezető, vagy a veszprémi forradalmi bizottság.

Zsidó félelmek

„A vészkorszak felnőtté tett, de alaposan meg is változtatott. Csak azóta foglalkoztat, hogy a környezetemben ki zsidó és ki nem az. Éspedig azért és nem másért, mert azóta mindig van bennem egy kis félelem a nem zsidóktól, és tudni akarom, kik azok, akiktől félnem kell. Nagyon szeretnék megszabadulni minden ilyen gondolattól, de nem megy. [&] Tudom, hogy az effajta érzéseket nemcsak a zsidók, hanem a 20. század más kegyetlen sorsfordulóinak átélői is ismerik, akikben a rettenetes idők és rettenetes élmények nyomán megnyílt egy szakadék, amelyet azóta sem temetett be teljesen semmi. Sokan vagyunk tele lelki sebekkel.”107

A forradalom napjaiban a zsidók közül sokan rettegtek, a nem zsidók közül számosan tartottak az antiszemitizmus kiújulásától. Alappal? Alaptalanul? A szorongók félreértették volna a forradalom szellemét? Vagy a felfordulástól féltek, amit kihasználva a megrögzött antiszemiták tettlegességre vetemedhetnek? A nacionalizmus és a kommunistaellenesség volt a riasztó?

A félelem rémhíreket szült, a szorongó felnagyította, félreértelmezte a baljósnak ítélt jeleket.

Nyíregyházán „a zsidók megint félni kezdtek az újabb atrocitásoktól. Kozma Antal barátomnak volt egy kétlovas fogata, és az egyik nap azt mondta: Miska! Vidd haza, hadd legyen a tiéd, tőlem úgyis csak elvennék. A zsidó családok egy része elbujdosott, köztük Kozmáék is. Néha élelmet és ruhát vittem nekik” – írja egy visszaemlékező.108

„Scher néni szerint – írja a forradalmat a fővárosban átélő Vekerdy Tamás -: a Nemzetinél [Blaha Lujza tér] ki van írva, hogy »zsidók reszkessetek«, »Auschwitzot nekik« stb. Mondom, hogy jártam a Nemzetinél , semmi ilyesmi nincs kiírva sehol, máshol sem.”109

A forradalom után az országot elhagyók között a lakosságon belüli számarányukat jóval meghaladó arányban voltak zsidó származásúak.110

„A zsidók menekülése tart, s ma már 50, mások 80 családról tudnak, köztük Lányi Barna, a Nemzeti Bank volt igazgatója, mindkét zsidó sahter. A Pásti utca 2. számú házból már 10 család ment el” – olvassuk egy 1956. december eleji naplófeljegyzésben.111

A forradalom után a szabolcsi zsidók zöme kivándorolt. Mátészalkán 24 zsidó családból 16 keresett magának új hazát.112 Az ország elhagyását hivatalosan csak azoknak engedélyezték, akik katonai szolgálatra alkalmatlanok voltak. Volt, aki megvesztegette a hatóságokat, volt, aki együttérző pártfogóra lelt a hivatalokban, s az sem kizárt, hogy egyesek azért vehették könnyebben az akadályokat, mert volt, aki örült a távozásuknak. A nyíregyházi járási kiegészítő parancsnokságon 1957 elején két tisztet is lefokoztak korrupció miatt. Egyikük 500-1000 forintot kapott a hamis alkalmatlansági igazolványért, amit a megrendelő állítólag háromszoros áron adott tovább.113

A zsidók tömeges emigrálása önmagában nem bizonyíték a forradalom idején erősödő antiszemitizmus mellett, hiszen a korábbi években az állam nem engedélyezte kivándorlásukat: sokan régi terveiket válthatták valóra a határzár lazulásával és a kivándorlás megkönnyítésével. Nehéz azonban megállapítani, hogy a Magyarországot 1956 október végétől elhagyó zsidó származásúak közül hányan voltak azok, akik már korábban is a távozást fontolgatták, s hányan olyanok, akik megrémültek az antiszemita megnyilvánulásoktól, akik zsidóellenes felhangokat véltek felfedezni a kiszabadult hercegprímás nyilvános szózatában: akikben minden „felfordulás” zsigeri félelmeket keltett, hiszen ők átélték 1944-et, voltak emlékeik a „hivatalos” és a népi antiszemitizmusról, s sokukat az 1945 utáni változások sem győztek meg arról, hogy a zsidók társadalmi megítélése javukra változott volna. A zsidók vagyonát is államosították, sok zsidót is kitelepítettek.

Még igen keveset tudunk arról – az írók és az újságírók ez alól némileg kivételek -, hogy a zsidók többsége hogyan fogadta az 1953-as és az 1956-os Nagy Imre-kormány nemzeti érzelmekre ható kijelentéseit, hiszen tapasztalniuk kellett, hogy a magyarság sérelmeit joggal felemlegető politikai nyilatkozatok lovat adtak a zsidóellenes érzelmű kommunisták és nem kommunisták alá egyaránt. A holokauszt közelsége, a magyar hatóságok szolgálatkészsége és a lakosság többségének közömbössége kitörölhetetlen nyomot hagyott bennük, a vélt vagy valós veszélyek másoknál erősebben hatottak rájuk. Ezek mellett az az évszázados, évezredes tapasztalat is befolyásolta őket, hogy mindennemű társadalmi felfordulás ürügy lett arra, hogy a zsidók ellenük forduljanak, vagyonukat és életüket veszélyeztessék.

Győrben a disszidáltak zöme egy 1956. november közepi tanácsi beszámoló szerint zsidó származású volt (vagyis a helyiek pontosan tudták, hogy ki zsidó és ki nem) lakásukat feldúlták, vagyontárgyaikat széthordták.114

Az MSZMP és a zsidóellenes atrocitások

A kommunista párt mindenkori vezetőinek szembesülniük kellett az antiszemitizmussal. A kommunisták a háború utáni koalíciós években nem mertek szembenézni az antiszemitizmussal, sőt rövidtávú politikai érdekektől is vezettetve a pártban is megtűrték az alkalmazkodó, a hatalmi harcban őket segítő antiszemitákat, a „kisnyilasokat”. A kommunista hatalomátvétel után az antiszemitizmus betokozódott, hogy válságidőszakban felszínre törve tovább mérgezze a közéletet.

A kommunista párt elnéző volt a lojális nacionalizmussal. Vezetői azt remélték, hogy a nacionalizmusnak tett engedménnyel – ennek megnyilvánulási formája volt az antiszemitizmus hallgatólagos eltűrése, illetve a zsidóellenesség kibeszélhetetlensége – el tudja fogadtatni magát azokkal, akik idegenkednek tőle, vagy ellenségesek vele szemben.

Rákosi a szélsőségesen önkényes megoldásokat, a terrort részesítette előnyben: ő döntötte el, ki és mikor számít zsidónak – a „polgári reakció” elleni harcban, illetve a kapitalista viszonyok felszámolásakor nem tett különbséget a „kizsákmányolók” között, híveiről viszont maga döntötte el, hogy származásuk az adott pillanatban számára hátrány. Ha politikai érdekei úgy kívánták meg, még legközelebbi munkatársát is képes volt ellenségévé – cionista összeesküvővé – minősíteni. A Sztálin halála utáni szovjetunióbeli olvadás átmenetileg szalonképessé tette Magyarországon a nemzeti kommunizmust, aminek következménye a párton belül zsidóellenesség felerősödése lehetett volna, ha az újra megerősödő rákosisták elleni közös fellépés nem prolongálta volna a problémát.

A forradalom lerombolta a gátakat, elöntötte a közéletet a sokféle lefojtott indulat: a demokratikus és az antidemokratikus irányultságúak egyaránt, így a konzervatívok, a szélsőjobboldaliak és a kommunisták antiszemitizmusa is.

Hatalomra kerülése után Kádár is a bevált módszerekhez tért vissza: leplezte, eltussolta az antiszemitizmust, a nemzeti sérelmek orvoslásával pedig igyekezett maga mellé állítani a tömegeket. Jó érzékkel lovagolta meg a Rákosi-Gerő-ellenes érzelmeket, amiből kettős haszna származott: egyrészt diszkreditálta potenciális vetélytársait, másrészt azt a reményt keltette sokakban, hogy kényszerű visszalépésekkel ugyan, de folytatni képes a Nagy Imre-féle nemzeti kommunista vonalat.

Ebben – feltehetően szándéka ellenére – Révai József is a kezére játszott, aki 1957 nyarán sürgette a pártot, hogy lépjen fel az antiszemitizmus ellen: „Hiányolom, elvtársak, az ideológiai munkában az ellenforradalom ideológiai hatásának a leküzdésében, hogy a párt eddig még szükségtelennek vagy kényelmetlennek tartotta az antiszemitizmus elleni határozott, elvhű, marxista-leninista fellépést. Pedig szükség van erre. Van az országban antiszemitizmus, és nekünk nem szabad az árral úsznunk, nem hunyhatunk szemet az antiszemitizmus jelenségei előtt, hanem az a feladatunk, hogy valóban képviseljük a leninista álláspontot” – jelentette ki az MSZMP júniusi országos értekezletén.115 Nem Révai mondanivalója, hanem Révai ideológusi aspirációi, a párttagok közötti tekintélye miatti félelem késztethette Kádárt és politikustársait arra, hogy félreállítsák a hírhedt kommunista kultúrpolitikust, akit maga Kádár kért fel a hazatérésre (a forradalom alatt ő is Moszkvába menekült).

Révai végleges menesztése a politikából azt is jelenthette, hogy az általa sürgetett fellépésre az antiszemitizmus ellen nem fog sor kerülni, s ez főként a lojalitást fontolgató nacionalista érzelmű rétegek számára lehetett jó hír.

Az MSZMP viszonya az 1956. október 23-a utáni antiszemita megnyilvánulásokhoz ambivalens volt. Akadtak a pártvezetők között olyanok, akik a probléma nyílt feltárását kívánták – zömmel nem zsidó származásúak -, míg a többség ráérzett arra, hogy a párt egyeduralmát veszélyeztetné a történtekkel való szembenézés: egyértelműen kiderülne, hogy egyedül a demokratikus társadalom képes felvetni és kibeszélni a „zsidókérdést”, vagyis véleményszabadság és a politikai pluralizmus nélkül az előítéletek csak rendőri úton, hatalmi eljárásokkal szoríthatók háttérbe. (A továbbiakban a véleménykülönbségek okaira is szeretnék kitérni.) A forradalom napjaiban számos példa volt ugyanis arra – ezeket fentebb igyekeztünk bemutatni -, hogy 1956. október 23-a után felszínre tört ugyan az 1945 után mesterségesen lefojtott antiszemitizmus, de egyben a tisztulási folyamat is megindult. A zsidóellenességet egyedül a nép spontán választott szervezetei, a forradalmi bizottságok tudták kezelni. Nem egyforma hatékonysággal, s nem mindig a legemberségesebben, de mindig a józan észre támaszkodva.

A szabad nyilvánosságnak teret adó plurális demokrácia volt az, amitől a restaurálódni vágyó diktatórikus hatalom leginkább rettegett. A véleményszabadság együtt járt volna az addig mesterségesen elfojtott antiszemitizmus feléledésével, s ez is elriasztotta a kommunistákat a demokráciától.

Az MSZMP 1956. november 11-i ideiglenes központi bizottsági ülésén Aczél György áttételesen utalt saját félelmeire: „A Nemzeti Színház egyik alkalmazottja elmondotta, hogy Magyarországon ellenforradalmi veszély nem volt, és ez a véleménye csak akkor változott meg, amikor Gábor [sic! Helyesen: Gádor] Béla zsidót, aki az egyik színésznő férje, tollban akarták megforgatni”.116

Az antiszemitizmus ellen az MSZMP vezetői az antiszemitáknak tett engedménnyel védekeztek: vezetői kinevezésekkor ügyeltek arra – a zsidó származásúak különösen -, hogy a zsidó eredetűek száma viszonylag alacsony legyen. A vélt zsidóellenes közhangulat akceptálása érdekében még kommunista szakemberekről is képesek voltak lemondani. T. M. pénzügyminiszter-helyettesi kinevezését azzal az érvvel támadta meg a KB egyik zsidó származású tagja, hogy ezzel romlana a minisztérium „felekezeti összetétele”. (Nem izraelita vallású, hanem zsidó származású szakember kinevezéséről volt szó!) A pénzügyminiszter ellenvetése: igaz, hogy a „felekezeti arány” a miniszterhelyettesek között 1:1 lesz, de a főosztályvezetők ezt a kedvezőtlen képet javíthatják: egyikük kiemelésével az „arány” 6:1-re javul.117

Logikailag tetszetős, de megtévesztő az a feltételezés, hogy a hatalomnak érdeke fűződött az „ellenforradalom” bestialitásának bemutatásához, vagyis ha több antiszemita atrocitás lett volna a forradalom alatt, mint amennyi a propaganda-kiadványokban szerepel, azokat is felhánytorgatták volna. A forradalom alatti antiszemitizmusról „a legmegbízhatóbb információkat valószínűleg a hivatalos magyar feldolgozások szolgáltatják: feltételezhető, hogy az események szélsőjobboldali jellegének bizonyítására minden fellelhető adatot felsorakoztatnak” – írja Kovács András.118

Valójában a hatalom ellenérdekelt volt az antiszemitizmus feltárásában alapvetően azért, mert nem akarta felhívni a figyelmet arra, hogy számos zsidóellenes atrocitás kommunistaellenesnek is minősíthető. A hatalmi szándék ezért az esetek többségében nem terjedt túl a hagyományos antiszemitizmus jelzésén. Kádárék jobban féltek attól, hogy kontinuusnak tartott hatalmuk zsidó származású szereplőire közfigyelem esik, mint attól, hogy a jobboldali, szélsőjobb megnyilvánulások eltussolásával a vetélytársuknak tekintett „reakció” cinkosaivá válnak.

A megtorlással kapcsolatos Szabolcs-Szatmár megyei iratok olykor a forradalom alatti antiszemita megnyilvánulásokra is kitérnek, de a büntetési tételek kiszabásánál a faji gyűlöletre való izgatás csak ritkán fordul elő. Előfordult olyan eset is, hogy az ítélkezésnél a mérleg egyik serpenyőjébe a vádlott zsidó- és kommunistaellenessége, a másikba zsidóvédő cselekedete került. (Az egyik nyíregyházi forradalmi bizottsági tag vádiratában olvasható: „meglehet, hogy a vádlott mint orvos segítségére volt az üldözötteknek, zsidóknak és kommunistáknak, ez a magatartás azonban mindig konkrét személyekkel szemben nyilvánult meg. Ez nem zárja ki azt, hogy amikor általánosságban és az elvekről beszélt, akkor mégis úgy hivatkozott az indokokra, hogy [X.Y-t] azért kellett leváltani, mert zsidó és kommunista.”)119

A Fehér könyvek manipulálnak kétesen tálalt adataikkal. Kínosan kerülik, hogy az antiszemitizmus, valamint az ávéhás- és a kommunistaellenesség esetleges összefüggésére fény derüljön. Kommunisták esetében elhallgatják a zsidó származást, vagy az arra utaló tényeket, valamint a megtámadott „beszédes” foglalkozását, és az is előfordul, hogy nyelvi eszközökkel – a megfogalmazás módjával – érik el a kívánt propagandahatást.

A kiskunmajsai meglincselt zsidó származású begyűjtési felügyelőről csak az derül ki, hogy kommunista veterán és tanácsi dolgozó.120

A kora Kádár-kori propagandakiadvány Balkányról szóló fejezetében „csak” arról esik szó arról, hogy a „két fegyveres bandita” támadta meg és rabolta ki „Heiszéket”. „Heisz [helyesen Weisz!] ortodox vallású kisiparos, soha párttag vagy funkcionárius nem volt” – olvassuk a Fehér könyvben.121 A könyv úgy állítja be a történteket, mint zsidógyűlölő „ellenforradalmárok” cselekedetét. A részigazság célja: elterelni a figyelmet arról, hogy a támadók „Kádár-huszárok” voltak. A periratokból megtudható, hogy a sértettet jól ismerő támadó nemzetőrből vedlett át karhatalmistává (ezért volt fegyvere), és társához hasonlóan MSZMP-tag volt.

Egy másik esetben csupán az utal a megtámadott származására, hogy üldözői „antiszemita jelszavakat” kiabáltak.122

A zsidóellenesség problémájával a pártvezetésnek egy hónappal később, az ENSZ elleni kampány szervezése során kellett szembenéznie. El kellett dönteniük ugyanis, mire hivatkozzanak, amikor azt követelik, hogy az ENSZ vegye le napirendjéről a „magyar ügy”, a forradalom és a megtorlás tárgyalását.

A Politikai Bizottság elé került előterjesztés többek között azzal indokolta az „ellenforradalom” elleni fellépés szükségességét, hogy 1956 októbere után veszélyes méreteket öltött a tettlegességben megnyilvánuló zsidóellenesség. Rá kell mutatni, olvasható a dokumentumban, „hogyan éledt fel ebben az időben az antiszemitizmus, milyen atrocitások voltak, pogromok készültek, melynek következtében több ezer zsidó hagyta el az országot. Hivatkozni lehet a zsidók nemzetközi szervezetének nemrég lezajlott konferenciáján elhangzott adatokra.”123 Marosán György egyértelműen támogatta, Nemes Dezső inkább ellenezte az antiszemitizmus felemlegetését: a többség ez utóbbi véleményét fogadta el.

Marosán tudni vélte, hogy a forradalom alatt „felülről” leintették az antiszemitizmust arra hivatkozva, hogy a Nyugat nem támogat olyan országot, ahol üldözik a zsidókat – Marosán pogromokról beszélt -, az ország elesne a segélyektől, amelyekre pedig égetően szüksége lenne. „Hogy Magyarországon volt-e ellenforradalom, volt-e fasiszta veszély kérdezzék meg azt a 25 ezer zsidót, aki kimenekült innen. Ezek pontosan tudták, mi következik. Miért hallgatunk erről?” – fakadt ki Marosán. A kommunistává lett egykori szociáldemokrata nem értesült, vagy nem akart tudomást venni arról, hogy 1956. október 23-a után nem a kormányzat „fújta le” a „pogromokat”, hanem a helyi forradalmi bizottságok számolták fel az antiszemita megnyilvánulásokat.

Nemes Dezső ráérzett arra, hogy a Nagy Imre-kormányra vonatkozó bármilyen pozitív utalás is a restaurálódó hatalmat gyengítené. „Az antiszemitizmussal kapcsolatban helyes utalni az októberi tényekre. Attól azonban tartózkodjunk, hogy kijelentjük: ezt felülről intették le, mert ezt ellenünk fordíthatják. Az igaz, hogy a zsidók tömegével menekültek ki, mert látták, hogy Magyarországon fasiszta ellenforradalom bontakozik ki – mondotta Nemes, majd hozzátette – inkább azt hangsúlyozzuk, hogy tízezrével csábították ki Nyugatra az embereket, paradicsomi állapotokat ígérve.” Ingatag érveit nem tudta bizonyítani.

A Külügyminisztérium megbízottja lehűtötte azokat, akik biztosak voltak abban, hogy adatokkal dokumentált zsidóellenes atrocitások tömege közül válogathatnak. A forradalom alatti antiszemitizmus felvetéséhez megfelelő számú „konkrét anyagra” lenne szükség, vélte a minisztérium munkatársa, majd hozzátette: a Fehér könyv adatai a terrorakcióknál és ellenforradalmi cselekményeknél csak a belügyi hatóságok ellen elkövetett vérengzéseket tartalmazzák.”124

A döntéshozatalkor újra működésbe lépett az 1945-ös kommunista reflex: ha elhallgatják a zsidóellenességet, a kommunisták iránt bizalmatlan nemzet inkább elfogadja uralmukat. A zsidó származású kommunistákat a zsidótörvények, a munkaszolgálat, a holokauszt, a nyilas éra önkéntelenül is túl óvatossá, nem egyszer megalkuvóvá tették, amikor a hatalom megszerzésekor, illetve megtartásakor szembekerültek az antiszemitizmussal.

*

Ez az írás része kíván lenni annak a tudományos és közéleti vizsgálódásnak, amelynek célja a múlt századi magyarországi antiszemita megnyilvánulások kutatása és megértése. A forradalom alatti zsidóellenesség feltárását nehezítette, hogy sok esetben rossz tapasztalatokon alapuló kommunistagyűlölet társult hozzá. A zsidóellenes atrocitások viszonylag ritka előfordulása és az antiszemita megnyilvánulások antikommunista jellege sem ok arra, hogy lekicsinyeljük a forradalom alatti zsidóellenességet.

Az 1956-ban ismét nyíltan megjelenő zsidóellenesség – amely a társadalomban 1945 és 1956 között lefojtottan volt jelen – nem a forradalomról állít ki bizonyítványt: azt jelzi inkább, hogy az évtizedes kényszerű kitérő után az emberek ott folytathatták, ahol 1945-46-ben, de még inkább 1947-48-ban abbahagyatták velük. Amikor 1956-ban kiengedtek a hatalmi fékek, elszabadultak a csoportos és a személyes indulatok.

A faji gyűlölet megléte a társadalom erkölcsi állapotát, kezelési módja pedig a hatalmon lévőket minősíti. A forradalom egyik tekintetben sem vizsgázott rosszul.

Irodalom

Balogh, 1994.

Balogh István: Debrecen a forradalom után. K. n. Debrecen, 1994.

Bán, 1992

Bán Péter: Egy társadalomtörténeti megközelítés Baranya megye ’56-os forradalmi mozgalmaihoz. In Évkönyv 1992. I. 1956-os Intézet, Budapest, 1992. 77-91. o.

Bana – Borbély – Szakál – Szakolczai – Vörös, 1996.

Bana József, Borbély János, Szakál Gyula, Szakolczai Attila, Vörös Jenő (szerk.): Győr, 1956. Dokumentumgyűjtemény. 1-2. kötet. Győr Megyei Jogú Város Levéltára, Győr, 1996.

Csik – Kozma – Nyerges – Szabó, 1993

Csik Antal – Kozma Huba – Nyerges Benjámin – Szabó Lajos: Kiskunmajsa története. Majsa Alapítvány, Kiskunmajsa, 1993.

Csomor – Kapiller, 1996.

Csomor Erzsébet – Kapiller Imre (szerk.): ’56 Zalában: A forradalom eseményeinek Zala megyei dokumentumai, 1956-1958. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 1996.

Dikán, 1993a

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/1. köt. Mátészalkai járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1993.

Dikán, 1993b

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/2. köt. A Mátészalkai járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1993.

Dikán, 1993c

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/3. köt. A Fehérgyarmati járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1993.

Dikán, 1993d

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/4. köt. A Kisvárdai járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1993.

Dikán, 1993e

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/5. köt. Nyíregyháza. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1993.

Dikán, 1994a

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/6. köt. A Vásárosnaményi járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1994.

Dikán, 1994b

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/7. köt. A Csengeri járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1994.

Dikán, 1994c

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/8. köt. A Nyírbátori járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1994.

Dikán, 1996a

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/9. köt. A Nyíregyházi járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1996.

Dikán, 1996b

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/10. köt. A Tiszalöki járás. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1996.

Dikán, 1997.

Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. I/11. A Baktalórántházi járás. Nyíregyháza, 1997.

Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben. I. és IV. kötet. Magyar Népköztársaság Tájékoztatási Hivatala, év és hely nélkül.

Filep – Valuch, 1993.

Filep Tibor – Valuch Tibor (szerk.): 1956 dokumentumai Hajdú-Biharban. Az 1956-os forradalom Hajdú-Bihar megyei történetének válogatott dokumentumai. Az 1956-os Intézet Hajdú-Bihar Megyei Kutatócsoportja, Debrecen, 1993.

Győri, 2003

Győri László: Kádár megőrült, Maléter hatvanezer emberrel a Bükkben, a Szovjetunióban kitört a forradalom. Hírek, álhírek, rémhírek, legendák az 1956-os forradalom után. Összeállítás a Rendőrségi napi jelentések, 1956. október 23 – december 31 című kötet – Kajári Erzsébet (összeáll. és bev.), I. köt. Budapest, Belügyminisztérium – 1956-os Intézet, 1997 – alapján. Kézirat.

Gyurkó, 2001

Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001.

Hegedűs, 1996.

Hegedűs B. András (főszerk.): 1956 Kézikönyve. I. köt. Kronológia. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Hegedűs, 1996.

Hegedűs B. András (főszerk.): 1956 Kézikönyve. II. köt. Megtorlás. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Hubai, 2001

Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza, I-III., CD-Rom. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001.

Irving, 2003

Irving, David: Felkelés! Egy nemzet küzdelme: Magyarország 1956. Gede Testvérek Bt., Budapest, 2003.

Izsák, 1991.

Izsák Lajos és mások (összeáll. és szerk.): 1956 plakátjai és röplapjai. Október 22-november 5. Budapest, Zrínyi, 199l.

Karády, 1984

Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1944 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Magyar füzetek, Párizs, 1984.

Karády, 2001

Karády Viktor: Túlélők és újrakezdők. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest 2002.

Karády – Vári, 1989

Karády Viktor – Vári István: Félelem és részvétel: zsidók 1956-ban. Világosság 30. 1989. 6. 453-458. o.

Kende, 1989

Dr. Kende Péter: Röpirat a zsidókérdésről. Magvető Kiadó, Budapest, 1989.

Kende, 2003

Kende Éva: Az én 1944/45-ös krónikám. Mozgó Világ, 2003. 12. sz. 59-75. o.

Kis, 2003

Kis János: A bírói döntéstől a törvény feletti döntésig. Élet és Irodalom, 2003. november 21. 4. o.

Komoróczy, 2002

Komoróczy Géza: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris, Budapest, 2000.

Kovács, 1984

Kovács András: A zsidókérdés a mai Magyar társadalomban. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, Magyar Füzetek kiadása, 1984. 3-35. o.

Kovács, 2003

Kovács András: Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig. Múlt és Jövő, 2003. 3. sz. 5-34. o.

Kőrösi – Tóth, 1997.

Kőrösi Zsuzsanna – Tóth Pál Péter (szerk.): Pártok, 1956. Válogatás 1956-os pártvezetők visszaemlékezéseiből. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.

Lázár, 1994.

Lázár István: Tanúskodástól tamáskodásig. Visszaemlékezés. 1994 körül. Kézirat.

Mészáros, 2001.

Mészáros Gyula: Forradalom és szabadságharc Veszprémben 1956. Tények, dokumentumok, visszaemlékezések. Művészetek Háza, Veszprém, 2001.

MSZMP országos értekezlete, 1957

A Magyar Szocialista Munkáspárt országos értekezletének jegyzőkönyve. 1957. június 27-29. Kossuth Kiadó, Budapest, 1957.

Örkény, 1991

Örkény István: Noteszlapok 1956-ból. Holmi, 1991. október, 1354-1361. o.

Pelle, 1995

Pelle János: Az utolsó vérvádak: Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció

kelet-európai történetéből. Budapest, Pelikán, 1995.

Péterfi, 1992.

Péterfi Miklós: Egy felkelő emlékei. In Beszélő. Összkiadás, II. kötet. 1984-1987. AB-Beszélő Kiadó, Budapest, 1992. 565-576. o.

Ripp, 2002.

Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Korona Kiadó, Budapest, 2002.

Romsics, 2000

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Budapest, 2000.

Sebők, 2002.

Sebők József: Moira. Brusznyai Árpád élete és kora. Kairosz, Budapes, 2002.

Standeisky, 1992.

Standeisky Éva: Antiszemita megmozdulások Magyarországon a koalíciós időszakban. Századok, 1992. 2. sz. 284-308. o.

Standeisky, 1995.

Standeisky Éva: A kommunista polgárellenesség. Budapesti Negyed, 1995. Nyár, 8. sz. 209-223. o.

Standeisky, 2000

Standeisky Éva: Értelmiségi antiszemitizmus a korai Kádár-korszakban. In Évkönyv 2000. VIII. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János és Standeisky Éva, Budapest, 2000, 1956-os Intézet. 26-39. o.

Standeisky, 2001

Standeisky Éva: Mélyrétegi metszet. Jobboldali fiatalok a hatvanas években. In Évkönyv 2001, IX. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Kőrösi Zsuzsanna, Rainer M. János és Standeisky Éva, Budapest, 2001, 1956-os Intézet. 87-111. o.

Standeisky, 2003

Standeisky Éva: Libikóka. Egy 1956-os forradalmi bizottsági elnök ellentmondásos élete. In Évkönyv 2003, XI. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János és Standeisky Éva, Budapest, 2003, 1956-os Intézet. 181-196. o.

Szabó, 1999

Szabó Miklós: Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében. In Magyarország társadalomtörténete, 1945-1989. II. kötet. Szerk.: Fokasz Nikosz, Örkény Antal. Bp. Új Mandátum, 1999. 300-325. o.

Szabó, 1995

Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság Magyarországon, 1945-1956. Windsor Kiadó, Budapest, 1995.

Szakolczai, 2000.

Szakolczai Attila: Tömegmozgalmak Miskolcon, 1956. október 25-26. In Kőrösi Zsuzsanna és mások (szerk.): Évkönyv, 2000. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. 303-323. o.

Szakolczai – Á. Varga, 2003

Szakolczai Attila – Á. Varga László (szerk.): A vidék forradalma, 1956. I. 1956-os Intézet-Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2003.

Tóth, 2000

Tóth Ágnes (szerk.): 1956 Bács-Kiskun megyei kronológiája és személyi adattára. I-II. köt. Kecskemét, 2000.

Ungváry, 2000.

Ungváry Rudolf: Utána néma csönd. A miskolci egyetem 1956-os diákparlamentjének krónikája. Budapest, Logod Bt., 2000.

Varga, 1992

Varga László: Zsidókérdés 1945-1956. Világosság, 1992. 1. sz. 62-69. o.

Vári, 2003

Vári György: A Mindenütt Ünneplő Magyar kalandjai. Magyar Narancs, 2003. november 13. 4. o.

Vekerdy, 2003

Vekerdy Tamás: Zsidó könyv. Ursa Minor, Budapest, 2003.

Völgyesi, 2001.

Völgyesi Zoltán: Kisvárosi történet. Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

1 David Irving a Magyar Televízió 2003. október 23-i adásában azt mondta: „[A]z első két napon egy antiszemita pogrom volt ez a felkelés [&] a magyar kormányt [&] zsidó kormánynak tekintették.” (http://www.fenyhid.hu/dokumentumok/irving.html) 1981-ben angolul megjelent könyve – Uprising! One nation’s nightmare: Hungary 1956 – 2003-ban magyarul is megjelent (Irving, 2003).

2 Komoróczy Géza különbséget tesz a két fogalom között: az antiszemitizmus mellé automatikusan a politikai jelzőt társítja, míg zsidóellenességen elsősorban a zsidókkal szembeni hagyományos előítéletességet érti. Komoróczy, 2000, 104. o.

3 Vekerdy, 2003, 114-115. o.

4 Örkény, 1991, 1357. o.

5 Lásd erről bővebben: Standeisky, 2000, 2001.

6 Szabó, 1999.

7 Karády, 2002, 26. o.

8 Karády-Vári, 1989, 454. o.

9 Pelle, 1995.

10 Romsics, 1999, 390. o.

11 Kovács 2003-as írásában az 1957-es kádári propagandakiadványt, az ún. Fehér könyvek IV. kötetét említi, amely 15 zsidóellenes megnyilvánulásról tud, majd saját kutatásaira hivatkozva hozzáteszi: „Azóta néhány más esetről is napvilágot láttak dokumentumok. Összességében véve a dokumentált esetek száma kb. 20-22 lehet”. Kovács, 2003, 21. és 32. o.

12 „[A csoport tagjai] egy zsidó kiskereskedő – Krausz – házához vonultak [&] Antiszemita jelszavakat kiabálva megtámadták Fischöf, a földművesszövetkezet felvásárlójának házát, azt feldúlták, összerombolták a berendezést. Ellenforradalmi erők, I. 44. o.

13 Aczél Györgyék az „56-os” Bibó István részleges rehabilitálásával – Az antiszemitizmus Magyarországon 1944 után című esszéje újraközlésének engedélyezésével – próbálták kifogni a szelet 1984-ben az egyre markánsabban megnyilvánuló ellenzék vitorlájából. Engedékenységük már a pártállam bomlási tüneteként értékelhető.

14 Kis János 2003 őszén fogalmazta meg: „Szorgalmazzuk, hogy állítsanak fel egy tudományos intézetet a magyar zsidóság történetének kutatására, az antiszemitizmus múltjának és jelenének vizsgálatára.” Kis János, 2003.

15 Idézi Kovács, 1984, 15. o.

16 Körösi – Tóth, 1997, 107. o.

17 Uo.

18 Cseh Géza: Szolnok megye. In Szakolczai – Á. Varga, 2003, 362. o.

19 Dikán, 1993a, 44. o.

20 Cseh Géza: Szolnok megye. In Szakolczai – Á. Varga, 2003, 342. o.

21 Az 1946-os ózdi eseményekre lásd: Standeisky, 1992, 292-293. o.

22 Dikán, 1994c, 243. o.

23 Dikán, 1994c, 217. o.

24 Az ügy kivizsgálásáról nem tudunk. Az eset leírása a megtorlások során bíróság elé állított Reményi József ítéletében olvasható. Reményit és tanártársát a helyiek riasztották: a két pedagógus azért siettek a helyszínre, hogy segítsen a közbiztonság helyreállításában. Dikán, 1993b, 303. o.

25 Idézi Szakolczai, 2000, 316. o.

26 Szakolczai, 2000, 321. o.

27 Szakolczai Attila: Borsod-Abaúj-Zemplém megye. In Szakolczai – Á. Varga, 2003, 362. o.

28 Szakolczai Attila információja.

29 A szónok, a közmegbecsülésnek örvendő tanító történetét lásd Standeisky, 2003.

30 Politikatörténeti Intézet Levéltára 290. fond B 493. őrzési egység.

31 Dikán, 1996a, 332-333. o.

32 Vári, 2003.

33 Dikán, 1993b, 379. o.

34 Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, XXV. 6. 1995/1958. A dokumentum rendelkezésemre bocsátásáért Dikán Nórának tartozom köszönettel.

35 Szemán Mihály helyi lakós szavait idézi Pelle, 1995, 302. o.

36 PIL 290. f. A 123.

37 PIL 290. f. 119. ő. e.

38 Dikán, 1993a, 40-60. o.

39 Dikán, 1993a, 18-32. o.

40 Dikán, 1996a, 117., 124. o.

41 Balogh, 1994, 118. o.

42 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 8. őrzési egység.

43 Standeisky, 1995.

44 Bán, 1992, 87. o.

45 Izsák, 1991, 36. o.

46 Idézi: Pelle, 1995, 290. o. A forradalom első napjaiban Pongor József vezette a polgárőrséget, majd a tanácselnökből lett forradalmi bizottsági elnök, akinek Pongor kinevezését köszönhette, az antiszemita kilengések után leváltotta őt. A részleteket lásd később.

47 Dikán, 1993b, 374. o.

48 Dikán, 1993b, 289. o.

49 Dikán, 1994b, 178. o.

50 Dikán, 1993c, 37., 51., 56., 65., 72., 90., 174. és Dikán, 1996a, 333. o.

51 Dikán, 1993a, 45. o.

52 Dikán, 1993b, 54., 56. o.

53 Dikán, 1993a, 271. o.

54 Dikán, 1994b, 63. o.

55 Dikán, 1993d, 216. o.

56 Dikán, 1993d, 244. o.

57 Dikán, 1993d, 303. o.

58 Dikán, 1994c, 185. o.

59 Dikán, 1993b, 54. o.

60 SzSzBmL XXV. 4.-248/1957

61 Dikán, 1993c, 282. o.

62 Cseh Zita: Heves megye. In Szakolczai – Á. Varga, 2003, 277. o.

63 Ellenforradalmi erők I., 41. o.

64 Somlai Katalin: Békés megye, In Szakolczai – Á. Varga, 2003. 101. o.

65 Csik – Kozma – Nyerges – Szabó, 1993 és Tóth, 2000, 2. köt. 669-776. o.

66 A vidék forradalmáról szóló, 2003-ban megjelent tanulmánykötetben – Szakolczai – Á. Varga, 2003 – nem olvashatunk arról, hogy Magyarország északkeleti részén 1956-ban zsidóellenes atrocitások voltak. A hiány a Szabolcs-Szatmár megyéről író Dikán Nóra esetében a legszembeötlőbb, hiszen a legtöbb dokumentumot ő tette közzé a térségben előforduló antiszemita megnyilvánulásokról.

67 Csik – Kozma – Nyerges – Szabó, 1993, 105-109. o. A további idézetek is innen valók. Neményi fényképe az Ellenforradalmi erők& III. köt., 134. oldalán látható.

68 PIL 290. f. 210. ő. e.

69 Dinnyés Illés-interjú. Készítette Standeisky Éva 2000-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma. 729. sz.

70 Dikán, 1993b, 19. o.

71 Dr. Szalay István, 1956-os Intézet Oral History Archívum, 1068. sz. életrajz, 102-103. o.

72 Csomor – Kapiller, 1996, 232., 243. o.

73 Ungváry, 2000, 137. o.

74 Dikán, 1997, 24. o.

75 Nyíregyháza, 1956. december 22. Győri, 2003.

76 Dikán, 1993c, 274. o.

77 Dikán, 1993c, 237. o.

78 Dikán, 1993a, 57. o.

79 Sombor Judit cikke nyomán idézi Gyurkó, 2001, 271. o.

80 Veszprém, 1956. december 14. Győri, 2003.

81 Dikán, 1994a, 104. o.

82 Dikán, 1994a, 233. o.

83 Dikán, 1993c, 69. o.

84 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára V-14 1796.

85 Izsák, 1991, 429. o.

86 Filep – Valuch, 1993, 75. o.

87 1957. január 25-i kihallgatási jegyzőkönyv. Magyar Országos Levéltár, Déry Tibor és társai-per. 1. doboz, 2. köt.

88 Völgyesi, 2000. A hajdúnánási események elemzésekor a továbbiakban is alapvetően Völgyesi Zoltán munkájára támaszkodom.

89 A háború utáni koalíciós időszakban Hajdúnánáson kiegyenlítettek voltak a politikai erőviszonyok: a kisgazdapárt mellett erős volt a kommunista párt és a nemzeti parasztpárt, s a szociáldemokraták is jelentős támogatottságot élveztek. Hajdúnánáson az 1947-es országgyűlési választásokon a csaknem tízezer érvényes szavazat százalékos megoszlása: FKGP 29%, MKP 28%, NPP 18%, FMDP 14%, SZDP 9%. Hubai, 2000, III. köt. 199. o.

90 Idézi Pelle, 1995, 297. o.

91 Standeisky, 1992.

92 Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, XXV. 6. 1995/1958. A dokumentum rendelkezésemre bocsátásáért Dikán Nórának tartozom köszönettel.

93 Lázár, 1994.

94 Dikán, 1994b, 62-63. o.

95 Hadtörténeti Levéltár, Debreceni Katonai Bíróság B. I. 261/1957.

96 Sebők, 2002, 188. o.

97 Uo.

98 Kőrösi – Tóth, 1997, 211. o.

99 „Dr. Rajki Márton ügyvéd volt, kitért zsidó, aki katolikus lett, majd a katolikus egyházközségnek az egyik aktív tagja. Úgy tudom, elszenvedte a zsidóüldözést, azután katolizált&” Péterfi, 1992, 567. o.

100 Mészáros, 2001, 145. o.

101 Mészáros, 2001, 131. o.

102 Mészáros, 2001, 145. o.

103 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, V-144 203, 207. o.

104 Mészáros, 2001, 196. o.

105 Hegedűs, 1996. II. köt. 78-79. o.

106 Ripp, 2002, 328. o.

107 Kende, 2003, 75. o.

108 Nagy Mihály kéziratának rendelkezésemre bocsátásáért tanítványomnak, Maroda Mónikának tartozom köszönettel.

109 Vekerdy, 2003, 114. o.

110 A kérdéskörhöz lásd Karády Viktor, 2001, Kovács András, 2003 és mások.

111 Balogh, 1994, 82. o.

112 Pelle, 1995, 278. o.

113 Dikán, 1996a, 35. o.

114 A Győr-Sopron Megyei Tanács VB ülésének gyorsírói jegyzőkönyve. 1956. november 12. Bana – Borbély – Szakál – Szakolczai – Vörös, 1996, 2. köt. 286. o.

115 MSZMP országos értekezlete, 1957, 155. o.

116 Az antiszemita utalás eredete: tollkereskedéssel sok zsidó foglakozott. MOL 288. f. 4. cs. 1. ő. e.

117 1957. május 22. MOL 288. f. 5. cs. 27. ő. e.

118 Kovács, 1984, 16. o. Lásd még ugyanő 2003, 32. o.

119 Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, XXV. 6. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, XXV. 6.-1111/1957. A dokumentum rendelkezésemre bocsátásáért Dikán Nórának tartozom köszönettel.

120 Ellenforradalmi erők& I. 44. o.

121 Ellenforradalmi erők& IV. 74. o.

122 Ellenforradalmi erők& I. 44. o.

123 Az adatok feltehetően ugyanazon az Emlékiraton alapulnak, amelyet a MIOK vezetői állítottak össze, és ezeket épültek be a Fehér könyv IV. kötetének az antiszemitizmussal foglalkozó fejezetébe is. MOL 288. f. 5. cs. 37. ő. e. A további idézetek is innen valók.

124 Feltehetően ekkor még csak a Fehér könyv I. jelent meg. A zsidóellenes atrocitásokkal a IV. kötet foglalkozott. Tartalmáról lásd fentebb.

Comments are closed.