Forrás: Heti Válasz

Félő, hogy a Nyugat-év is hasonló sorsra jut, mint a mostanában meghirdetett jubileumok. Jókora késéssel kezdődik, történik egy s más az elkötelezett műhelyekben, és a megemlékezés hivatalosan kipipálva. Pedig a százéves Nyugat és a 125 éve született Babits érettségi tétel.

„A Nyugat történetét máig nem rajzolta meg senki. Néhány jó esszét írtak róla, de a művelődés történetének folyamatába, a szellemi élet közlönyeinek viszonyrendjébe állított beható vizsgálata még nem született meg” – panaszolta Németh G. Béla irodalomtörténész a kilencvenes évek közepén. S noha azóta jelentek meg izgalmas munkák, elsősorban a Sipos Lajos vezette Babits-műhely és a Petőfi Irodalmi Múzeum jóvoltából, a nagy Nyugat-monográfia nem született meg. És ez voltaképpen érthető. A Nyugat ugyanis jóval több, mint egy irodalmi folyóirat, harminchárom és fél éves történetében ott van a XX. század minden nagy drámája, ideológiai, politikai, filozófiai, társadalmi dilemmája. Nem véletlenül mondja Németh G. Béla, hogy ennek a hivatalosan 1908. január 1-jén elindult (valójában már 1907 karácsonyán megjelent) kétheti, majd havilapnak nem annyira az irodalmi anyaga, hanem a mindenkori kérdésfelvetése izgalmas. Csakhogy e kérdések megtárgyalásához egyezségre kellene jutnia a magyar szellemi életnek néhány alapvető dilemma áttekintésében, megvitatásában. Amíg erre reményünk sem lehet, maradnak a mindenki által kedvelt, olykor tévutakra vivő legendák.

Tehetségrajzás

Elsőként az, hogy a Nyugat nélkül nincsenek nyugatosok, azaz Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Csáth Géza, Füst Milán, Kaffka Margit meg a többiek, a második, majd a harmadik nemzedék. Marad a legenda, hogy az első tényleges irodalmi szerkesztő Osvát Ernő nélkül nincs modern magyar irodalom. Ma már tudjuk, hogy lett volna, hiszen valami isteni csoda folytán sorra bukkantak fel a tehetségek az ország minden pontjáról, jött Érmindszentről Ady, Tiszacsécséről Móricz, Szekszárdról Babits, Szabadkáról Kosztolányi és unokatestvére, Csáth Géza, Debrecenből Tóth Árpád, Szegedről Juhász Gyula, s csatlakoztak a századfordulón modern nagyvárossá formálódó fővárosiakhoz.

A nyugatoshoz hasonló tehetségrajzást azóta sem ért meg a magyar szellemi élet. Persze hogy kellett az egy akolba tereléshez az elveihez mindig ragaszkodó, megvesztegethetetlen Osvát – aki még a szerkesztésbe örökkön örökké beleszólni igyekvő mecénás, Hatvany Lajossal is párbajozott -, később pedig a minden oldalról össztűz alá vont Babits. De a tehetségek minden bizonnyal kiforrták volna magukat. Látni kell – s ebben sokat segíthet a Magyar Elektronikus Könyvtár jóvoltából mindenki számára olvasható Nyugat-folyam -, hogy e nagyszerű folyóiraton túl is volt remek irodalom. Nem minden fontos mű jelent meg itt, sőt voltak olyan időszakok, amikor a kor legjelentősebb alkotói nem is publikáltak a lapban. Csakhogy a Nyugat viszonyítási pont lett: Tersánszky Józsi Jenőtől Kassák Lajosig, József Attilától Németh Lászlóig. Aki, miután 1925-ben megnyeri a lap novellapályázatát, szűkösnek látja a kereteket, s nem hajlandó beállni a sorba, mert a szellemi élet egészének szervezője kíván lenni. Ahogy mások is több irányba tájékozódtak.

Örökös pénzhiány

A másik legenda, hogy a Nyugat azért erősödhetett meg, mert mögötte állt az úgymond „zsidó nagytőke”, amely jó pénzért meg tudott vásárolni írókat, akik aztán az ő szája íze szerint támadták a keresztény Magyarország politikai és erkölcsi fundamentumait. Nos, indulásakor a szerkesztőség korántsem dúskált a pénzben. Nem tolongtak az előfizetők, de a vásárlók sem. A Beck Ö. Fülöp Mikes-emlékérmével jelzett, kéthetente jelentkező lap, amelyet havi egy koronáért lehetett megvásárolni, s évi húsz koronáért előfizetni, az első évben már oly veszteséget halmozott fel, hogy a megszűnés réme fenyegette. Ha Hatvany Lajos nem száll be a finanszírozásba 1909-ben, előbb száz előfizetéssel, aztán a részvények hatvankét százalékának megvásárlásával, szertefoszlanak a remények. Mert hiába indít a lap egy mára antológiadarabbá vált zseniális Ady-verssel (A Sion-hegy alatt) és egy máig tanulságos publicisztikával (A magyar Pimodan), a közönség nem jön lázba. Hatszáznál több lapot ritkán sikerül eladni, s példányszám-növekedés csak Móricz-Babits közös szerkesztése idején következik be 1929-től. Háromezernél több lapot akkor sem nagyon tudnak értékesíteni.

Igaz, előtte még talpra állt a Nyugat könyvkiadó, és lassú, kitartó munkával sikerült a lap köré mítoszt építeni. A Zeneakadémián rendezett Nyugat-matinék, a zenészek és képzőművészek felsorakozása a lap mögé azt sugallta, itt többről van szó mint irodalomról, itt minden tehetség egyet akar. A Nyugat indulásával majdnem egy időben megszerveződött a kortárs újítókból a Nyolcak festőcsoportja, megszülettek az első nagy Bartók-művek, előállt Kodály Zoltán. És a Nyugat kritikusai, köztük Farkas Zoltán, Csáth Géza, Tóth Aladár és a többiek, felismerték az ő értéküket.

Hatvany Lajosnak, aki nemcsak a lap, hanem az egyes alkotók, mindenekelőtt Ady Endre személyes támogatója is volt, sokat köszönhet az új magyar művészet. Még akkor is, ha a pénzéért befolyást, irányítást, olykor személyének szóló hódolatot követelt.

Legenda az is, hogy a Nyugat éles Tisza István-ellenességével, kozmopolitizmusával Trianon egyik előidézője lett, hogy ez a lap ásta volna meg a történelmi Magyarország sírját. A Tisza-ellenesség kétségkívül fennállt, s ennek szószólója volt Ignotus és persze Ady is. Hazafiatlansággal vádolni a Nyugat szerzőit mégis több mint szűklátókörűség. Elég, ha elolvassunk az elszakított országrészeket sirató verseket és prózákat, Karinthytól Kosztolányiig. Volt-e kifulladás?

Újabb, immár nyilvánvalóan balról kelt legenda, hogy a babitsi Nyugat már elvesztette korformáló szerepét. Hogy az aranykor után az ezüstkor következett be, 1929-től 1941-ig. Hogy Babits a legendás Osváttal ellentétben félt az igazi tehetségektől. Lásd szegény József Attilát. Jóval ritkábban idézik Vas István emlékiratait, Illyést vagy Szabó Lőrincet, ha a szerkesztő Babits kerül szóba. A Tücsökzenében Szabó Lőrinc elmeséli, miként fogadta a Nyugat főszerkesztője első jelentkezését: „Kérem, jók a versei… Jók, közölheti bármely lap s Ön se vall szégyent vele” – mondja a mester, mire az ifjú költő a mennyországban érzi magát. Babits ekkor hozzáteszi: „Hát, a Nyugatot még nem gondolnám.”

Sok tekintetben épp a Nyugat utolsó évei a legizgalmasabbak, amikor Babits a klasszikus hazai liberalizmus, Széchenyiék, Eötvösék, Deákék továbbvitt szellemiségének jegyében vitatkozik fajvédelemről, asszimilációról, a magyarság küldetéséről.

A Babits halála után megszűnő Nyugat szellemében Illyés Gyula Magyar Csillag néven indít színvonalas lapot. A háború utáni Csillagnak már köze nincs a Nyugathoz. Babits szellemi örökségét az Új Hold éleszti fel, amelyet 1948 májusában betiltanak. A rendszerváltozás előestéjén engedélyezett irodalmi lapok mindegyike új Nyugattá szeretett volna válni, de az eddigi kísérleteket nem koronázta meggyőző, átütő siker. (Talán most, az évfordulón.)

A NYUGAT IRÁNYÍTÓI

1908. január 1-jétől a főszerkesztő (névleg) 1929-ig: Ignotus. Szerkesztő: Fenyő Miksa és Osvát Ernő.

1913-től Ady Endre és Babits Mihály (ténylegesen Osvát),

1919-ben szerkesztő Babits Mihály,

1920-től Babits és Osvát,

1922-től Babits, Gellért Oszkár és Osvát.

1929. december 10-étől 1933-ig szerkesztő: Babits Mihály és Móricz Zsigmond, felelős szerkesztő: Gellért Oszkár.

1933-tól szerkesztő Babits és Gellért.

1937-től társszerkesztővé lép elő Illyés Gyula és Schöpflin Aladár.

1939-től a szerkesztő Babits, a társszerkesztők Schöpflin és Illyés.

1941-ben Babits halálával megszűnik a lapengedély.

Meghirdetett programok

Nyugat-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, majd országjáró Nyugat-buszok * Pályázat kortárs irodalmároknak a Nyugat egy-egy alakjának megidézésére * Szavalóversenyek országszerte * Esszépályázat egyetemistáknak (Pázmány Péter Katolikus Egyetem)

Osztovits Ágnes, [email protected]

8. évfolyam 1. szám, 2008.01.10

Comments are closed.