MAGYARICS TAMÁS: A liberális politika esélyei az Egyesült Államokban

Forrás: ÉS

MAGYARICS TAMÁS

A liberális politika esélyei az Egyesült Államokban

Az amerikai eszmetörténészek szívesen hangoztatják országuk "egyediségét": csakis az Egyesült Államokat alapították egy ideológiára, alapvetően a John Locke nevével fémjelzett liberalizmusra. A konzervatív Bush két elnöki ciklusa után sokan liberális fordulatra számítanak - de mit jelent az amerikai liberalizmus ma, és milyenek a távlatai?

A jelenleg esélyesnek tartott demokrata elnökjelöltek közül az amerikai normák szerint leginkább liberálisnak (azaz szociáldemokratának) John Edwards tekinthető. A Demokrata Párt baloldalának szinte összes kártyáját igyekszik megjátszani: így a populista nagytőke-ellenességet, a vagyonosok megadóztatását, a szakszervezetek ajnározását, a protekcionista gazdaságpolitikát, valamint a különböző faji és nemi kisebbségek csoportok kritikátlan támogatását megpróbálja kijátszani. A párt esélyesebb jelöltjei, Hillary Clinton és Barack Obama közül az utóbbi hajlik inkább a baloldal felé, míg Hillary Clinton rendkívül hangsúlyozottan centrista politikát hirdet, főként a kül- és biztonságpolitikában. Noha republikánus ellenfelei megpróbálják szélsőségesen liberálisnak lefesteni, ő továbbra is az elrettentésben, az előretolt katonai jelenlétben és a nukleáris fölény fenntartásában, valamint a terrorizmus ellen "határok nélkül" vívott kérlelhetetlen harcban látja az Egyesült Államok biztonságának alapját. Sőt, a biztonságpolitikát még - adott esetben - az emberi jogok érvényesítése elé is helyezi. A belpolitikában lényegében férje pragmatikus, középutas politikáját folytatná bizonyos változtatásokkal. Több területen kiterjesztené a jóléti államot: általános egészségbiztosítást vezetne be, adókedvezményt adna a gyermeküket felsőoktatási intézményben taníttató szülőknek, magasabb adóval sújtaná a jobban keresőket a jóléti programok finanszírozására, felülvizsgálná a szabadkereskedelmi egyezményeket, ám ugyanakkor nagyobb költségvetési fegyelmet ígér, ez pedig hagyományosan inkább republikánus (konzervatív) program. A tágabb értelemben vett kulturális kérdésekben azonban a jelek szerint felelevenítené a social gospel ("társadalmi evangélium"; egyfajta liberális protestantizmus) hagyományát: Hillary Clinton előszeretettel vall vallási gyökereiről és arról, hogy Jézus Krisztus beszélt a legtöbbet arról, hogyan bánjunk a szegényekkel. Sőt, feladta korábbi radikális álláspontját az abortusz ügyében - ez a demokratákat elszántan támogató feministák számára központi kérdés (egykor a szenátor asszony is közéjük tartozott). Az abortuszról már nem elsősorban mint emberi jogról, hanem erkölcsi kérdésről kezdett el beszélni. Hillary Clinton a megválaszthatósága érdekében akasztotta szegre számos liberális nézetét: az amerikai választópolgárok többsége mind kül-, mind belpolitikai kérdésekben jobbra áll az európaiaktól; baloldali programmal az Egyesült Államokban csakis magánemberként lehet bejutni a Fehér Házba.

A liberalizmus eszmerendszerként mindkét, klasszikus és modern formájában továbbra is alakítja az amerikai pártpolitikai viszonyokat. A klasszikus liberalizmus letéteményesei, főképpen a gazdasági vonatkozásokat tekintve, a republikánusok, míg a modern "New Deal"-liberalizmus továbbvivői a demokraták. Ugyanakkor feltűnő az átjárás a két tábor között. A Bush-adminisztráció megvalósította a "nagy állam"-konzervativizmust, és lényegében liberális, keynesiánus gazdaságpolitikát folytat. A pillanatnyilag legesélyesebb republikánus elnökjelöltek közül Rudolph Giuliani és Mitt Romney az abortusz kérdésében vagy az egyneműek házasságában (legalábbis korábban) liberális álláspontot foglalt el. A demokraták eközben hagyományosnak minősíthető konzervatív (például vallási) értékeket hangoztatnak, és biztonságpolitikai felfogásuk csak a megoldási módokat tekintve tér el a konzervatív héjákétól. Az ideológiák kora nem járt le; inkább az ideológiák meliorizációjáról beszélhetünk az Egyesült Államokban.

Az amerikai liberalizmus látszólagos ellentmondásai történelmi okokból fakadnak - a fogalom többször is átértékelődött, módosult, ráadásul a "liberalizmus" külpolitikai jelentései elkülönülnek a belpolitikai változatoktól. Kezdjük a gyökereknél: John Locke filozófiájának középpontjában az élethez, az egyéni szabadsághoz és a magántulajdonhoz fűződő jogok álltak. A három elv közül talán a szabadságra, azaz az egyének tevékenységébe való külső beavatkozás hiányára esett a legnagyobb hangsúly. Ezt az elvet szolgálta a kormányzat hatalmának korlátozása, amely az egyes hatalmi ágak szétválasztásában, valamint kölcsönös ellenőrzésében és ellensúlyozásában ("checks and balances") öltött testet az 1787-es alkotmányban.

A XIX. század utolsó évtizedeiben azonban robbanásszerű gazdasági fejlődésnek indult az ország, s ennek egyik legjelentősebb tényezője a "big business" megjelenése volt. 1890-től -az első trösztellenes törvény elfogadásával - a szövetségi állam egy olyan útra lépett, amely az eredeti liberális elvekkel ellentétben a kormányzat hatalmának kiterjesztését jelentette. Ennek a folyamatnak döntő lökést adott az I. világháború, amikor is a háborús erőfeszítések érdekében több ezer szövetségi ügynökség és szervezet jött létre a termelés, a szállítás és fogyasztás koordinálására, illetve ellenőrzésére. A világháború alatt került sor első ízben 1798 óta a szólás- és gyülekezési szabadság korlátozására, majd 1919-ben a Legfelsőbb Bíróság az Abrams v. U. S.-ügyben hozott döntésével kinyilvánította a nemzetbiztonság elsőbbségét az egyik alapvető szabadságjoggal, a szólásszabadsággal szemben. Noha a gazdasági életet a háborút követő években a laissez faire-hez való visszatérés jellemezte, a nagy gazdasági világválság a jelek szerint tartósan véget vetett a klasszikus liberális gazdaság- és társadalompolitikának az Egyesült Államokban.

A Franklin Delano Roosevelt elnök (1933-1945) mögött álló "agytröszt" tagjai egyrészt arra a következtetésre jutottak, hogy a liberális államot fenyegető számos tényező a gazdasági-társadalmi viszonyokból következik, nem pedig az állam szerepvállalásából. Más szóval: a liberalizmus addigi mindenekelőtt negatív felfogását egy pozitív interpretáció váltotta fel. Ez a felfogás szakítást jelentett a klasszikus liberalizmusnak a "semleges államról" vallott felfogásával. Az amerikai jóléti állam pilléreinek tekintett négy törvényből hármat a New Deal éveiben fogadtak el: a társadalombiztosítási törvényt és az országos munkástörvényt 1935-ben, míg a minimálbért biztosító törvényt 1938-ban. (A negyediket, az esélyegyenlőségi törvényt 1964-ben.) A jóléti állam roosevelti alapjaira aztán Harry Truman (Fair Deal), John F. Kennedy (New Frontier) és különösen Lyndon B. Johnson Great Society nevű gazdasági és társadalmi reformjai épültek rá.

Az 1933-1969 közötti évek belpolitikai reformjainak döntő többsége (kivételt jelentenek Dwight D. Eisenhower elnöki évei 1953-1961 között) a liberalizmus hagyományos értékei mellett a társadalmi egyenlőséget és igazságosságot kívánta erősíteni. Az egyenlőség eszméje összekapcsolódott a szövetségi kormányzat aktív szerepével: Washington egy amerikai mértékkel drasztikusnak számító újraelosztó programmal (a progresszív adók emelésével, a keresleti oldal támogatásával) kívánta elérni, hogy az embereknek lehetőség szerint egyenlő esélyük legyen a különböző életfelfogások megvalósítására. Más szóval: paradox módon az állami beavatkozás mértékének növelésével, a "nagy állam" megteremtésével akarta fenntartani a "semleges állam" liberális eszményét.

A "nagy állam" által támogatott Nagy Társadalom, valamint a sokadik "ipari forradalom" az 1960-as években azonban olyan ördögi körbe vonta az új amerikai liberális hagyományt, amelyből azóta sem sikerült kilépnie. A jóléti állam velejáróiként megjelenő különféle jogokat és "felhatalmazásokat" (entitlements) csak a dinamikusan fejlődő gazdaság volt képes biztosítani. A gazdasági növekedés azonban olyan modernizációs folyamatokat indukált, amelyekben az amerikai gazdaság szerkezete gyökeresen átalakult, a hagyományos iparágak eltűntek, s a szolgáltató szektor lett a gazdaság motorja. A modernizáció és a szerkezeti átalakulás részint potenciálisan fokozta az egyenlőtlenségeket, részint nagymértékben megnövelte a védelemre szorulók számát. A jelenség kezelésére nagyobb és drágább államot hoztak létre a liberális demokrata kormányzatok. Belpolitikai programjukat egyre több támadás érte a bürokrácia burjánzása, a szinte elkerülhetetlen korrupció, a hatékonyság alacsony foka, valamint az ún. felhatalmazási programok (társadalombiztosítás, Medicaid, Medicare) egyre nagyobb költségvonzatai miatt.

A liberális állam strukturális válsága együtt járt azzal, hogy a liberalizmust mint eszmét az 1960-as években kisajátította egy közéleti aktivistákból, egyetemi oktatókból, újságírókból, a keleti és nyugati parti értelmiségiek egy részéből álló Új Osztály (nem a gyilaszi értelemben). Ez a csoport a liberalizmus társadalmi, gazdasági és politikai elveit baloldali, európai értelemben szociáldemokrata irányba vitte el. A klasszikus liberalizmus gazdasági programját pedig a társadalmi kérdésekben konzervatív nézeteket vallók vették át - őket emlegetik neoliberálisokként, a chicagói iskola vagy kínálati oldali gazdaság híveiként. A baloldaliság eredménye az lett, hogy a liberálisok pártja, a Demokrata Párt az 1968 után tartott tízből mindössze három elnökválasztást nyert; talán az egész XX. században akkor szenvedte el legsúlyosabb vereségét, amikor a magát később gyakran "az amerikai Gorbacsovnak" nevező, szélsőségesen baloldali programmal fellépő George McGovernt választotta 1972-ben elnökjelöltjének. Ugyanakkor az "újjászületett" keresztény Jimmy Carter talán a legkonzervatívabb demokrata elnök volt az utóbbi évtizedekben, míg Bill Clinton híres-hírhedt "háromszögelési" politikáját az ideológiamentesség és a pragmatizmus jellemezte.

A liberális külpolitika atyja Woodrow Wilson elnök (1913-1921), akinek "liberális internacionalista" külpolitikai felfogását, illetve annak különböző változatait Franklin D. Roosevelttől kezdve Ronald Reaganig mindegyik elnök magáénak vallotta. Wilson külpolitikai elképzelései egy olyan nemzetközi közösség köré épültek, amely az államok közötti vitákat békés módon oldja meg, biztosítja a tengerek szabadságát, a semlegesek jogait, és segíti a demokrácia terjedését - békés eszközökkel. Wilson elnök külpolitikai törekvéseinek, többek közt, az Egyesült Államokban a fokozott nemzetközi felelősségvállalást elutasító ellenzék szabott gátat. A wilsoni elveket Franklin D. Roosevelt, illetve elsősorban utódja, Harry S. Truman valósította meg. A II. világháború utáni liberális világrend alapelemei a következők voltak: a nemzetközi intézmények segítségével fenntartott béke; az emberi jogok és az önrendelkezés támogatása (Eleanor Roosevelt kulcsszerepet játszott az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának megszületésében); a keynes-i gazdaságpolitika elterjesztésével a középosztályok gazdasági megerősítése és a világkereskedelem fokozatos liberalizációja.

Az 1968-as elnökválasztás külpolitikai téren is sorsdöntőnek bizonyult a liberalizmus szempontjából. A Richard M. Nixon és Henry A. Kissinger nevével fémjelzett külpolitika közelebb állt az európai erőegyensúlyi politikához vagy - az amerikai hagyományokat tekintve - a hamiltoni realista-internacionalista irányzathoz, mint a wilsoni-roosevelti elképzelésekhez. (A Föderalista Párt vezérének és az Egyesült Államok első pénzügyminiszterének a nevével kapcsolta össze Walter Russell Mead a szigorúan érdekalapú, aktív külpolitika gyakorlatát.) A kiábrándult liberálisok egy része, megtartva a wilsoni liberális internacionalizmusból az "internacionalizmust", vagyis az aktív amerikai szerepvállalást a világban, fokozatosan a demokrácia erőszakos exportjának a hívévé szegődött. A neokonzervatívok ekkor még nem jutottak a hatalom közelébe, de a szellemi alapvetést a Project for a New American Centuryben vagy a Present Dangersben elvégezték az 1990-es években. George W. Bush elnöksége alatt, különösen a 2001. szeptember 11-i támadások után pedig a gyakorlatba is átültették az elképzeléseiket - a liberális héják (például Joseph Lieberman szenátor) segítségével. Tony Judt egyenesen a "terror elleni háború hasznos idiótáinak" nevezi ezeket a liberálisokat, akik a hidegháborúban megszokott manicheus világnézetüket most felmelegítették. A "Terror elleni háború" a "jó háború" számukra; kiálltak az Irak elleni fegyveres fellépés mellett (kizárólag annak módját kritizálják); és a Közel-Keleten Izrael állam feltétlen támogatói. Bár történelmileg a liberálisok következetesen a "választott háború" ellen foglaltak állást, most, száznyolcvan fokos fordulattal, olyan háborút támogatnak, amely nem számítható az Egyesült Államok részéről egzisztenciális érdekből indított erőszakos fellépésnek. Sőt, a háború nemzetközi jogi háttere és a nemzetközi szervezetek általi szankcionálása is nagyon gyenge lábakon áll, és mindössze komoly szofisztikával lehet ezekre hivatkozva igazolni az iraki beavatkozást.

A magukat valódi liberálisoknak tekintők, mint például Bruce Ackerman és Todd Gitlin egy 2006-os kiáltványukban a terrorizmus elleni liberális külpolitika pilléreinek az illegális nemzetközi fegyverkereskedelem elleni fellépést, ezen a téren fokozott nemzetközi együttműködést, a nemzetközi jog és az ENSZ-alapokmány messzemenő figyelembevételét, valamint multilateralizmust ajánlanak. A roosevelti liberális külpolitikához való visszatérés azonban több mint problematikus kérdés a liberális külpolitikát adott esetben megvalósító demokrata párti politikusok számára. A főáramhoz tartozó demokraták egyetértenek ugyan abban, hogy az Egyesült Államoknak vissza kellene térni a multilateralizmushoz, de fenntartják országuk morális vezető szerepét a nemzetközi életben, és a "demokratikus békét" gyakorlatilag úgy képzelik el, hogy a többi állam elfogadja az amerikai demokrácia-felfogást. Főként külföldről nézve a liberálisok hegemónia- és a neokonzervatívok "birodalom"-felfogása - következményeiben - nem is áll olyan távol egymástól.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 51. szám