Az élesen elkülönülő világokat határok választják el egymástól, amelyeknek a legitimitását ősidőktől fogva az égi hatalmasságok, avagy hatalmukat az istenektől elnyerő földi szuverenitások határozzák meg Fotó: Népszava-archív Az embert körülvevő tér, ez a hatalmas lengeteg nem egynemű. Vannak kitüntetett helyei, amelyek a tér egyik pontját a másiktól minőségileg elkülönítik. Amikor az Úr látta közeledni Mózest a csipkebokorhoz, megszólította őt, s ezt mondta neki: „Ne jöjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról: mert a hely, amelyen állasz, szent föld.” Az adott térnek ez a „mássága” a megszokotthoz képest eltérő viselkedési, magatartásbéli és öltözködési szabályokat és elvárásokat kíván, hiszen „amott” mások az előírások, mások a normatívák, mint „emitt”.
Az élesen elkülönülő világokat határok választják el egymástól, amelyeknek a legitimitását ősidőktől fogva az égi hatalmasságok, avagy hatalmukat az istenektől elnyerő földi szuverenitások határozzák meg. A héber Bibliából megtudhatjuk, hogy a határok megszabása Isten hatalmi körébe tartozik, s az Örökkévaló maga őrködik azok sérthetetlensége felett. Miként ő volt az, aki a teremtéskor határt vont a világosság és a sötétség közé, ugyancsak ő jelölte ki a föld határait, s ő szorította határok közé a vizeket. De a történelem uraként ő szabta meg a népek lakóhelyének határait, s választott népének a többi nép között elfoglalt helyét. A zsidók neki köszönték, amikor az isteni ígéretnek megfelelően – Salamon és II. Jeroboám uralkodása alatt – országuk határai kitágultak, s a babiloni fogságot követően benne bíztak, hogy az elpusztult ország egykor volt határait dicsőségben helyreállítja majd.
A határok kijelölésének isteni aktusa teszi érthetővé, hogy a mózesi törvények miért sújtják átokkal azt, aki a birtokhatárokat jelző köveket elmozdítja. De ugyanígy, amikor Remus az ikertestvére által alapított város határát semmibe vette, s gúnyos megjegyzéseket téve azon átugrott, Romulusnak az isteni végzést kellett betöltenie rajta. Remus az életével fizetett ugyanis azért, amiért a mágikus védelmet nyújtó, megszentelt határt, azaz az istenek művét nem vette figyelembe, s tette rossz ómenként nehezedett az újonnan alapított városra.
A határok sokfélék lehetnek: beszélhetünk természetes határról, például egy folyóról (Rubicon: ókori határfolyócska Itália, Umbria és Gallia Cisalpina között), avagy egy hegységről (a Kárpátokon túl), de lehet mesterséges építmény is, mint a kínai nagy fal, avagy a berlini fal. Vannak mitikus-mesebeli határok, amilyen a görög mitológiában az Akherón folyója, amelyen Kharón, az alvilág révésze szállítja át a holtak szellemét, s a mesék sokat emlegetett határai, az Üveghegy, avagy az Óperenciás-tenger, melyeken túl az igazi csodákra és a földöntúli boldogságra lelhet rá a legkisebb királyfi. Van spirituális határ, amely egy területet annak szakrális jellege és jelentősége miatt különít el a profán tértől, kifejezvén, hogy a transzcendens megnyilatkozása, közelsége avagy szellemi jelenléte miatt más spirituális és fizikai szabályok vonatkoznak az adott területre: ez lehet egy templom, zsinagóga, mecset, vagy mondjuk a Lourdes-i barlang bejárata. S persze van határ, amely metaforikus: ilyen a vasfüggöny (Churchill emlékezetes fultoni beszédéből az „iron curtain” tükörfordításaként) a maga elborzasztó fizikai valóságával, drótkerítéssel, aknazárral és elektronikus jelzőrendszerrel, s azzal a politikai metaforával, amely a teljes katonai, ideológiai és szellemi elkülönítés tényét hivatott egyértelművé tenni.
A határok sokféleségét egyszerre jeleníti meg a Vatikánban látható, Raffaello által elkezdett s Giulio Romano által befejezett festmény, a Milvius hídi csata. A kompozíció azt a történelmi eseményt mutatja be, amikor 312-ben Nagy Konstantin legyőzte Maxentiust. A győztes ütközetnek köszönhetően szerezte meg Konstantin a nyugati provinciák feletti uralmat, és az addig üldözött kereszténységet előbb megtűrt, majd támogatott vallásként – spirituális és hatalmi szempontból egyaránt – elindította világhódító útjára. A festményen látható folyó a fizikai határt jeleníti meg, mint ami térbelileg választotta el a két sereget. Ugyanakkor Nagy Konstantin győzelme történelmi határként, azaz a kereszténység térnyerésének kezdeteként értendő. Végül az összecsapó seregek fölött, az égbolton megjelenő kereszt jele immár egy új szellemi és spirituális határt jelöl ki: a kereszténységnek a pogányság fölötti triumfálását, üdvtörténeti győzelmét.
De bármilyen határról is legyen szó – a rómaiak még elnevezésében is megkülönböztették a szárazföldi (limes) és a folyami határt (ripae) -, a határokon túl a mi világunkétól teljesen különböző másik világ található. A határokon innen valamennyien a rendezettség földjét lakjuk, amely az istenek által berendezett s a saját közösségünk által humanizált mikrokozmosz. Ám a határokon túl a kozmoszt a káosz rendezetlen és anyagtalan világa váltja fel, az ismeretlen és torz összevisszaság, ahol a fény helyett a sötétség uralkodik, s ahol talán nem is emberek, hanem férgek, démonok és halottak lakoznak. Az egyiptomiak az „odakintieket” a fáraó ellenségeinek nevezték, a romlás erőinek, s valóban nem is emberekként, hanem farkasokként és a kutyák fiaiként emlegették őket.
A legkülönfélébb antik források a határon túliakról mint ellenségről számolnak be. A görögök és a rómaiak a hellén világon és az Imperium Romanumon túli vidékeket barbároknak tekintették, akik nem csupán a fizikumukban tűntek elállatiasodottaknak (a leírások szerint szőrösek voltak, áradt belőlük a bűz s hagymaszagú volt a leheletük), hanem kizárólag negatív tulajdonságokkal ruházták fel őket (gyávák, tanulatlanok, falánkok, kegyetlenek), s érthetetlen beszédük a legismertebb római költők által is sokat gúnyolt, artikulálatlan óbégatásnak minősült, semmiképpen sem tagolt, érzelmeket és gondolatokat megszólaltató emberi beszédnek. Vadak és civilizálatlanok, akik természetüknél fogva rabszolgaságra termettek, s akik nem emberek – Arisztotelész expressis verbis állatiassá redukálja őket -, csak afféle „beszélő szerszámok”.
A világunkon kívüli, azaz a határainkon túli lény tehát nem ember, de ha mégis, mindenképpen ellenség, aki a romlást hozza ránk, s aki káosszal fenyegeti a fennálló rendet. A mindenkori embernek az örök ellenségre kivetített, destruktív képei jelennek meg a területileg is elkülönülő ellenségben, aki a civilizációnkat kívülről fenyegeti, aki mikrokozmoszunk megsemmisítésére törekszik, s aki anarchiát hoz az istenek által megtervezett és létrehozott világunkra. A görög-római civilizáción, azaz az ismert világon, az oikumenén túlit barbárnak, a kereszténységen kívülit pogánynak, a hódítások korának tengeren túli felfedezettjét vadembernek, s a modern kor faji-etnikai határain kívülit nem-embernek (Unmensch) vagy alsóbbrendű embernek (Untermensch) nevezve különítették el a saját világ lakóitól.
Az idegenség ugyanakkor nemcsak a másutt levés fizikai térélményéből fakadhat, hanem olykor a határon innen állapotában is megadatik. A diaszpóra – valamelyest az emigrációhoz hasonlíthatóan – rendelkezik ugyan egy távoli térélménnyel, az „egykor volt” helyszínével, s az ahhoz való kapcsolódását a kollektív emlékezet őrzi és ápolja, ám a visszatérést különféle okok (gazdasági, politikai, vallási, spirituális stb.) lehetetlenítik el. Mindenesetre a belső idegenséget – így például a zsidóságnak a keresztény Európában való jelenlétét – újabb határok, mesterségesen épített falak, a gettó egyszerre kizáró és egyszerre bezárkózó térélménye tette mindenki számára egyértelművé.
Persze az embernek át kellett lépnie a határokat: közlekednie kellett, utaznia, kereskednie, de hajtotta őt a kíváncsiság, a felfedezés vágya, valamint a vallási-spirituális élményből fakadó szükségletei. A kezdeti időszakoktól különféle Janus-arcú kijáratok, kapuk, átjárók, ajtók és küszöbök emelésével és megalkotásával az odakint és az idebent kettősségét, a veszélyektől sem mentes átjárhatóságát igyekezett kifejezésre juttatni. Mert a középkori városok és erődítmények határát jelentő árkok, labirintusok, bástyák és városfalak a mágikus védekezést szolgálták, nem is elsősorban az ellenség, mint inkább az ártó szellemek ellenében (a városfalakat rituálisan megszentelték, hogy védjenek a démonoktól, a betegségtől és a haláltól), ám eközben nagy jelentőséget tulajdonítottak a spirituális határok, az égi és a földi, avagy a földi és a pokolbéli világok átjárhatóságának. Az eget és földet összekötő lajtorják, az égig érő fák, a magaslatokra épített oltárok, avagy a pokolra jutás lehetőségét biztosító lépcsők és kapuzatok a határok megszűnésének vágyott, s leginkább csak a beavatottak vagy a kiválasztottak számára megadatott határátlépési lehetőségek és eszközök voltak. Babilon még nevében is ezt a transzcendens határátlépést hordozta: Bâb-ilâni, az Istenek kapuja.
Az utazások, az utaztató regények és filozófiai művek korszakának élménye, valamint az emberi tudás potenciális egyenlőségének tanítása fedezi fel az Európa határain túl élő vadembert, a „bon sauvage”-t, akiről kiderül, hogy civilizáción kívülisége ellenére a barbárrá és kegyetlenné vált európai országokkal szemben valójában ő testesíti meg az egyetemes emberi civilizáció megannyi valóságos értékét. A határok immár minden irányba kitolódtak, s az Európán kívüli világ romantikus és avantgárd felfedezése teljessé tette a határoktól még nem mentes, de szellemi-spirituális értelemben egységesülő közös világunk élményét.
Mára Európa határainak nagy része megszűnt, de a teljes és szabad átjárhatóságot a szegregáció belső határai akadályozzák vagy lehetetlenítik el: a vallási-civilizatorikus, az etnikai és a szociális elkülönülés és elkülönítés.
Az mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy eme határok megszüntetéséhez aligha lesz elegendő egy égig érő lajtorja vagy egy Janus-arcú kapuzat. De még a vashuzal átvágásához szükséges szerszám is kevés, tartsa azt egyszerre akár két külügyminiszter is.
Gábor György
