Hanák András: A bőség zavara

Forrás: ÉS

Hanák András

A bőség zavara

Hová indul ez a vonat?

Amikor az Országgyűlés elfogadta a gyűlöletbeszéd tárgyában hozott rövid polgári törvénykönyv-módosítást, a Magyar Narancs a Sok a jóból cím alatt kommentálta a régóta vitatott ügyben hozott legújabb törvényhozói lépést. A hetilap álláspontja szerint a helyzet megérett arra, hogy tegyünk valamit, alkalmasint akár a kisebbségi közösségeket védő polgári jogi eszközök bevetése sem indokolatlan, de mintha túl sok jó lenne a törvényben. És ugyebár ebből is megárt a sok. A törvénymódosítás a faji, etnikai, nemzeti kisebbséghez tartozáson túlmenően védelmet kíván nyújtani a vallási és világnézeti meggyőződést, szexuális irányultságot, nemi identitást és a személyiség más lényegi vonását célzó súlyosan sértő megnyilvánulások ellen, ha az érintett csoport a társadalmon belül kisebbséget alkot. Többen felvetették, hogy a fenti "túlmenően" karakterisztikumok mintha kilógnának a sorból. Sólyom László rövid megfontolást követően az Alkotmánybírósághoz fordult, a törvény alkotmányossági vizsgálatára tett indítványt. A köztársasági elnök álláspontja szerint az új Ptk.-szakasz négy tekintetben is az alkotmányba ütközik: aránytalanul korlátozza a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot, határozatlansága miatt sérti a jogbiztonság elvét, a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik, sérti az önrendelkezési jogot. Első olvasatra úgy tűnik, hogy az elnök szerint a helyzet éppen abban áll, hogy alkotmányos nézőpontból mintha a rosszból lenne túl sok. Az nem semmi, ha egy rövid, három érdemi szakaszból álló törvénymódosítás az alkotmány négy elvébe, szabályába ütközik. A közvélemény jelentős része számára az a tény, hogy az Alkotmánybíróság volt elnöke, az alkotmány őre azonosít legalább négy alkotmánysértést, a bőség zavarát jelenti; magyarán azt, hogy a törvény menthetetlen az Alkotmánybíróság ítélőszéke előtt. Az indítvány alapos tanulmányozása alapján mindazonáltal érdemes árnyaltabban, körültekintőbben ítélkezni. Írásom ehhez a folyamathoz kíván hozzájárulni. Célom, hogy érzékeltessem a laikus közvélemény és az alkotmánybírák számára a döntés súlyát. Természetesen az alkotmánybírák választhatják a bevált módszert, hogy lényegében egy vékony közös nevező mentén egyhangú (per curiam) döntésre törekednek, abból semmiképpen sem lesz baj. A közvéleményben kialakult várakozások, a törvény körüli megnyilvánulások és a törvényt előkészítő igazságügyi tárca nem titkolt szemléletváltást sürgető nyilatkozatainak ismeretében célszerűbbnek tűnik alaposan megvizsgálni a kérdés minden releváns szegletét. 2004-ben, a közösség elleni izgatás tárgyában hozott legutóbbi alkotmánybírósági döntést követően (Tolatás és szívatás, ÉS, 2004/23.) azt fejtettem ki, hogy az Alkotmánybíróság a nélkül tolatott vissza az 1992-es alaphatározatában kijelölt vágányra, hogy jelezte volna, hogy a szemafor az 1992 után felmerült problémák felé vezető mellékvágányok vagy történetesen új szárnyvonalak létesítése irányába piros vagy zöld színt mutat. 2004-ben az Alkotmánybíróság nem élt azzal a lehetőséggel, hogy a gyűlöletbeszéd tárgyában koherens módon, a korábbiaknál valamivel jobban magyarázza meg, hol húzódik a határ a megengedett és az elmarasztalható között, és szükséges módon fejtse ki a véleménynyilvánítás korlátozhatóságára vonatkozó alkotmányos követelményeket.1 Most is hasonló helyzettel szembesül az Alkotmánybíróság. És most is hasonló a döntés súlya. Vállalva a nyelvi metafora hatásvadász megbélyegzését: nem mindegy, hogy hová indul ez a vonat.

Ami menthetetlen és ami védhető

A múltban mintha agilisabb lettem volna, volt eset, amikor - a lex Répássy kapcsán - majdhogynem formális beadványt küldtem az Alkotmánybíróság részére. Ezt most nem teszem meg, jórészt azért, mert a múltban beadványom alapjában csatlakozott Mádl Ferenc köztársasági elnök indítványához, inkább azon túlmutató problémákat célzott meg. A mostani helyzetben úgy látom, hogy minden érintett számára hasznosabb lenne az alapos, körültekintő vizsgálat. Hogy ne kerülgessem a forró kását, és rögvest az elnöki kifogások végével kezdjem, az iránt nincs kétségem, hogy a törvénynek a jogvédő szervezeteket keresetindításra felhatalmazó bekezdése a magyar alkotmányos felfogás jól kimunkált elvébe ütközik. Ha a törvény a közösségek védelmén keresztül egyéneket véd, valóban fontos, elengedhetetlen, hogy legalább egy személy saját elhatározásból a keresetindítás mellett döntsön. Elfogadom, lehetnek esetek, amikor nem akad ilyen személy. Ezekben az esetekben érdemes úgy értelmeznünk az alkotmányt, hogy jogvédő szervezetek kérés nélkül ne indíthassanak peres eljárást. Következésképpen a törvény harmadik bekezdése valóban menthetetlennek tűnik. A köztársasági elnök további kifogásait illetően már árnyaltabb a helyzet. A valóban nehéz kérdés a törvény első és második bekezdésének alkotmányjogi megítélése. Ezek azt mondják ki, hogy "(1) A személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti különösen az a sértő megnyilvánulás, amely faji hovatartozásra, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tarozásra, vallási vagy világnézeti meggyőződésre, szexuális irányultságra, nemi identitásra vagy a személyiség más lényegi vonására irányul, és személyek e vonással rendelkező, a társadalmon belül kisebbségben levő körére vonatkozik. (2) A jogsértő nem hivatkozhat arra, hogy sérelmezett magatartása nem közvetlenül és felismerhetően az (1) bekezdés szerinti sérelem alapján igényt érvényesítő fél vagy felek ellen irányult."

Az Alkotmánybíróság eddigi döntéseinek ismeretében a közvélemény jelentős részében él - nem is meglapozatlanul - az a vélekedés, hogy a büntetőjogi eszközök mintegy kimerültek, ám a polgári jogi védelem mentén nem pusztán az egyén, hanem a közösségek védelme is kiépíthető a gyűlöletbeszéddel szemben. Az Alkotmánybíróság több döntése, a kommentátorok számtalan értékelése abba az irányba kívánta terelni a dolgot, hogy majd a polgári jogi arzenál, az elégtétel adására történő kötelezéstől a komoly kártérítés megállapításáig, alkotmányosan igazolható szankciókkal korlátozhatja a gyűlöletbeszédet. A várakozások talán eltúlzottak voltak. Többen arra is rámutattak, hogy a sajtó, a véleménynyilvánítás szabadságát a polgári jog eszközei éppen úgy lehűthetik, mint a büntetőjogi fenyegetettség.2 Az elnök indítványa helyesen mutat rá arra, hogy nem a büntetőjogi és a polgári jogi védelem mentén húzódik a választóvonal. Ebből következhet az is, hogy természetesen létezhet olyan büntetőjogi-szabálysértési tényállás, amely túllép a jelenleg hatályos közösség elleni izgatás vagy a rágalmazás tényállásán, és az sem feltétlenül kizárt, hogy a polgári jogi eszközök annak ellenére közösségeket védjenek, hogy a jelenlegi bírói gyakorlat mereven elzárkózott attól, hogy ilyen védelmet a meglévő Ptk.-szabályok bölcs értelmezésével tegyen lehetővé. A helyzet igen bizarr lehet a jog berkeiben kevésbé járatos ember számára: miközben az új Ptk.-tervezeten munkálkodó szaktekintélyek szerint olyannyira nem lehetetlen, hogy egy közösség tagja legalábbis perindítási joggal bírjon a nem felismerhetően a személyére irányzott gyalázkodással szemben, hogy ennek kimondása a készülő törvényben nem is szükséges, addig a bírói gyakorlat mereven ragaszkodik ahhoz, hogy ezt a "kereshetőségi" jogot a törvényhozás feketén-fehéren mondja ki. És a bizarr azzal lépi át az abszurd határát, amikor a Legfelsőbb Bíróság elnöke hosszú és többek által igen egyenetlen színvonalúnak tartott indítvánnyal ostromolja az Alkotmánybíróságot,3 törvénytervezetet barkácsol a Mazsihisz jogtudoraival, miközben saját legfelsőbb törvényszékének egyik tanácsa azzal utasítja el (és rendre) az egyik jogvégzett felperest, hogy neki kellene a legjobban tudnia: a Hegedűs prédikátor kiáltványaiban foglaltak még arra sem adnak alapot, hogy a sárga csillag viselésére kötelezett és egyéb módon jogfosztott idős jogtudós mindössze a jogsértés megállapításáért indíthasson pert. Ehhez képest a köztársasági elnök azt teszi, amire a törvény és az alkotmánybírósági precedens korlátozza: absztrakt normakontrollt kér. Álláspontom szerint ugyan felettébb kétséges, hogy meddig és milyen alapossággal lehet eljutni az absztrakt normakontroll segítségével. Ezt a témát ugyan később még említem, de aligha taglalható ebben az írásban.

A véleménynyilvánítási szabadság korlátai

A köztársasági elnök indítványa a véleményszabadság korlátozásának arányosságát vizsgálva számomra meglepő és - álláspontom szerint - nehezen tartható megállapításból indul ki. Az indítvány szerint a törvény a verbálisan vagy szimbolikus töltetű cselekedetek révén megtámadott csoport minden tagja tekintetében konstruált módon úgy hoz létre anyagi jogi sérelmet, hogy valójában a csoportba tarozók egyikének sem sérül a személyiségi joga. Az indítvány szerint ezt a helyzetet a törvény által alkalmazott megdönthetetlen vélelem idézi elő. A megdönthetetlen vélelem az lenne, hogy a csoportot gyalázó sértő megnyilvánulás mindenki személyiségi jogát sérti, holott voltaképpen senkinek sem sérül egyetlen személyiségi joga sem. Tisztelettel jelzem, hogy ez a gondolatmenet nem állja meg a helyét. Amit az elnök vélelemnek nevez, azt más fogalmi konstrukcióban használják a polgári jog dogmatikájában nálam edzettebbek. Ami ennél fontosabb, a törvény az én olvasatom szerint nem konstruál jogot, nem hoz létre megdönthetetlen vélelmet olyan módon, hogy mindenfajta "nyilvános és súlyosan sértő" magatartás automatikusan átsugárzik a csoport minden tagjára. Számomra úgy tűnik, hogy a törvény mérlegelést biztosít a bíróság számára. Olvasatom szerint néhány csoporttagnak ad lehetőséget arra, hogy bizonyíthassa: 1) a csoportot ért megnyilvánulás súlyosan sértő, 2) az a személyiség lényegi, azt is mondhatnám, megváltoztathatatlan vonását érinti, 3) amely valóban átsugárzik a saját személyiségi jogát érvényesítő csoporttagra, anélkül, hogy a megnyilvánulás közvetlenül és felismerhető módon érintené ezt a felperest. A törvény sehol sem tekint el attól, hogy a bíróság a csoporttag egyéni helyzetének megismerése alapján dönthessen az átsugárzó hatás megállapításáról. Az indítvány a jelek szerint nem ily módon értelmezi a törvényt. Ez (akár zárójelben) két kérdést is felvet: egyrészt nem törvényértelmezési problémáról van-e szó az alkotmányértelmezést megelőzően, másrészt nem lenne-e jobb megvárni azt, hogy a konkrét személyiségi jogi perekben milyen módon értelmezik és alkalmazzák a bíróságok az átsugárzást. Mivel jómagam az alapjogi bíráskodást legalább olyan fontosnak tartom, mint a meglévő absztrakt normakontrollt, válaszom nem kétséges: minden szempontból jobbnak - és még azt is mondhatnám, hogy jóval demokratikusabbnak - tartanám, ha az alkotmányellenesség kérdése a konkrét bírói jogalkalmazás ismeretében dőlne el.

A jelzett törvényértelmezés alapján nem meglepő, hogy a köztársasági elnök indítványa a véleménynyilvánítás aránytalan korlátozását fedezi fel lényegében két aspektus tekintetében.

Egyrészt (az indítvány 4.1 pontjában) a törvénnyel megállapított átsugárzásról megállapítja, hogy annak elfogadása kivételes megoldás Európában, az lényegében a holokauszt tagadására és a náci rendszer által elkövetett bűntettek dicsőítésére korlátozódik. Az indítvány szerint a Ptk. módosításban aránytalan a korlátozás, mivel a bíróság nem a konkrét körülmények mérlegelése alapján állapítja meg az átsugárzást. Olvasatom szerint a törvényben nem erről van szó. Nem érdemes ennek mentén kimondani a könnyű verdiktet. Ám ha mégis úgy alakulna, hogy az Alkotmánybíróság tisztelt tagjai a köztársasági elnökkel azonos módon olvassák, értelmezik a törvény (1) és (2) bekezdését, ebből sem következik, hogy ez a megoldás aránytalan módon korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az indítvány elfogadja a törvény indoklásában foglalt megállapítást, miszerint a konkrét körülmények által megállapítható átsugárzás annál intenzívebb, minél kisebb, és - tegyük hozzá, történelmileg vagy a jelenben - minél inkább abuzált a csoport. Mi több, az indítvány azt is elfogadja, hogy a "levetkőzhetetlen" tulajdonságokat érintő megnyilvánulás intenzívebben átsugározhat. Ebben a tekintetben feltehetően az elnök indítványa lényegében egybeesik a Magyar Narancs és más megfigyelők megállapításával: a törvény (1) bekezdésében megjelölt kisebbségi csoportok körének megvonása nem "kellően szűk" ahhoz, hogy a sérelem és annak átsugárzása aggálytalanul korlátozhassa a véleménynyilvánítást. Az átsugárzással védelmet kapott kör túlságosan tág vagy bő a szólásszabadság korlátozása során megkívánt arányosság szempontjából.4

Ha jól értem, az indítvány ezen gondolatmenete azt mondja, hogy ebben a vonatkozásban ismét a bőség zavaráról beszélhetünk. A szabály tágabb, bővebb annál, mint ami az alkotmány értelmezése során kialakított elvekből következik. Ha kissé nagyképűen kívánnám kifejezni magam, az "overbreadth"-szabályozásról van szó5, a csoportképzés tágabb, minthogy az alkotmányosan igazolható lenne. Ha valóban erről lenne szó, és mondjuk ebben a tényállásban a vallási vagy világnézeti meggyőződés, esetleg a szexuális irányultság vagy a nemi identitás lenne túlzottan tág, a bőség halmazába tartozó csoportképző elem, az Alkotmánybíróság ezen tudna segíteni: sebészkésével konkrétan kioperálhatja a körön kívüli csoportképző elemeket. Egyszerűen kihúzná az általa nem igazolható csoportokat az (1) bekezdés szövegéből. Ilyesmit viszonylag rendszeresen végez az Alkotmánybíróság a törvények szövegével. A konkrét sebészeti műveletre most nem tennék javaslatot. A diskurzus szempontjából ugyanis fontosabb, hogy elsősorban azt döntsük el: a törvény úgy, ahogy van (on its face) alkotmányellenes, vagy az megmenthető a fenti operáció (face lift) műveletével. A magam részéről határozottan javasolnám, hogy az Alkotmánybíróság legalábbis vizsgálja meg ennek az operációnak az esélyeit. Nem azért javaslom ezt, hogy az Alkotmánybíróság megóvja a törvény presztízsét (bár ez sem lenne utolsó szempont), hanem sokkal inkább arról van szó, hogy az Alkotmánybíróság eldönthesse, vajon a faji, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez történő tartozás alkotmányosan igazolható módon elválasztható-e a konkrétan "bőnek" minősíthető egyéb kisebbségi lényegi vonásoktól. És még ha nem is vállalkozna az Alkotmánybíróság a sebészi feladatra, a jövő megengedhető szabályozásának megtalálása érdekében igen fontos lenne, hogy az Ab állapítsa meg a megengedhető szabályozás alkotmányos követelményeit. Megjegyzendő, hogy ezzel, vagy legalábbis ilyesmivel Sólyom László kísérletezett korábbi civil életében. Az alkotmánybírói talár szögre akasztását követően ügyvédként közreműködött az átsugárzást szűk körben elismerő bírói gyakorlat kialakítása érdekében.6 Nem rajta, hanem a bírói kar merevségén múlott, hogy rendes bíróságaink még azt sem kívánták megengedni, hogy egy felperes elébük álljon az átsugárzás révén okozott személyiségi jogi sérelem elbírálására irányuló kérelemmel.

Az indítvány másodsorban (a 4.2 pontban) azért vél aránytalan korlátozást felfedezni, mert ha mindenki kérhetné a jogsértés megállapítását, az elégtételre kötelezést, akkor a fenyegető perek sokasága önmagában is aránytan terhet jelentene a véleménynyilvánító (alkalmasint gyalázkodó) személy számára. Ha ehhez hozzáadjuk a lehetséges kártérítést, az indítvány szerint még nyilvánvalóbb az aránytalanság. Nem tűnik úgy, hogy az érvelés ezen ága meggyőző lenne. Miként kifejtettem, nem arról van szó, hogy mindenki kérhetné a jogsértés megállapítását. Ha a jogvédő szervezetek perindítási jogát elvetjük, akkor a több felperes által indított eljárások által okozott terhek és hátrányok részben perjogi eszközökkel, részben az átsugárzást jól megindokoló bírói gyakorlattal arányos mértékre korlátozhatók. A bíróságokra bízható a jogkövetkezmények megfontolt kialakítása is. Miért nem várjuk meg, hogy mit kezdenek a bíróságok a konkrét felperesi igényekkel? Hogy csak példaképpen jelezzem, ha erős az átsugárzó hatás, akkor miért lenne baj, ha a kissé mitikussá váló tízezer perben a bíróság egyetlen jogsértést megállapító határozatot hozna, és minden egyes felperes részére egy forint kártérítést ítélne meg. A tízezer forint az adott esetben egyáltalán nem lenne aránytalan. Hiszen ha ugyanaz a gyalázkodó kifejezés egy konkrét személyre irányulna, a kártérítés akár az egymillió forintot is meghaladhatja.

Jogállamiság, a hátrányos megkülönböztetés tilalma

Az indítvány röviden és talán nem kellően megfontoltan fejti ki ezeket az érveket. Az elnök szerint oly sokféle módon értelmezhető a törvény által használt "társadalmon belüli kisebbség" köre, hogy az ebből fakadó bizonytalanság összeegyeztethetetlen a jogállamisággal. Csábító teória, de érdemes lenne csínján bánni vele. Bővebb kifejtés nélkül jegyzem meg, hogy a törvény által megkívánt kisebbségi helyzet körének kialakítását is a bíróságokra lehetne bízni. Nem kívánok cinikus lenni, ha akarják, a magyar bíróságok jól tudják, kik a kisebbségek. A törvény által használt kisebbség-fogalom nem szenved a jogállamisággal összeegyeztethetetlen bizonytalanságban. Ebben a témakörben olykor méltatlannak tűnő megállapítások is előfordulnak az indítványban. Így a 12. lábjegyzet a 49 százalékot kitevő férfiak esetében is felveti a nemi identitás által képzett kisebbségi közösséget. Nem hiszem, hogy a férfiakra nézve sértő megnyilvánulásokat egy megfontolt bíró a törvény alapján szankcionálná. És az sem állja meg a helyét, hogy a nemi identitás alatt a törvény önmagában a férfi-nő-vonást értené. Szerencsére az érvelés záró gondolata megengedi, hogy a csoportképző ismérvek pontosításával az alkotmányellenes helyzetet teremtő bizonytalanság megszüntethető legyen. Marad a hátrányos megkülönböztetés tilalma. Az érvelés ismét az átsugárzás megdönthetetlen vélelmére épít, amely - miként kifejtettem - nem állja meg a helyét. A nehezebb kérdés ismét abban a tekintetben merül fel, hogy mennyiben indokolható meg egy egyértelműen szűk és releváns csoportképzés. Az indítvány ebben a körben mintha két dolgot is mondana: a csoportképzés egyrészt legyen "kellően szűk", másrészt a védelemből kizárt csoportok meghatározása ne ütközzön a hátrányos megkülönböztetés tilalmába. Nem mondanék igazat, ha erről azt állítanám, hogy könnyen megoldható feladatról van szó. Máshol sem volt könnyű hasonló megoldást alkotmányos módon a "helyére tenni". Talán nem is lehet ezt mindörökre a helyére tenni. Abból érdemes kiindulni, hogy a rassz, az etnikum, a kisebbségi nemzeti közösséghez való tartozás mentén történő megkülönböztetés és ezen helyzetek lényegi vonását sértő megnyilvánulások feltehetően jobban rombolják a társadalom kohézióját, mindennapi életének békés folyását, és jobban alázzák meg a csoporthoz tartozó személyeket, mint az egyéb személyiségi vonások alapján kifejtett állami diszkrimináció vagy polgártársi sértő megnyilvánulás.7 Ha ez így van, akkor ennek mentén kialakítható az egyenlő elbánás követelményének indokoltan differenciált elve és koherens gyakorlata. Ezt más országban is megoldották, és nincs ok azt feltételezni, hogy a magyar alkotmányjogi gyakorlat ne tudna megbirkózni ezzel a feladattal.

Alapjogi bíráskodás, további választások

Írásomban több ízben is jeleztem, a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos alkotmányjogi problémák nem oldhatók meg kielégítő módon a jelenlegi absztrakt normakontroll keretében. A bírói gyakorlatról és annak az alkotmánybírósági precedensekkel való konformitásáról (illetve ennek hiányáról) e helyütt nem is tettem említést. Remélem, az alkotmánybírák jól látják a problémát. Feltételezem, hogy részben Sólyom László is osztja álláspontomat: jól működő alapjogi bíráskodás nélkül az absztrakt normakontrollra korlátozódó alkotmánybíráskodás félkezű óriás. A német alkotmánybíráskodás ügyét elrendező szakértők és politikai erők egyetértettek abban, hogy a német alkotmánybíróság két szenátusból álljon, és a másik szenátus bírálja el jogerősen a rendes bíróságok alapjogi döntéseit. A helyzet Magyarországon is megérett egy hasonló megoldás kidolgozásra és elfogadására. És ha már így összejött - legalábbis az írásomban említett indítványok keretei között - a köztársasági elnök és a Legfelsőbb Bíróság elnöke, és az indítványok által kijelölt szellemi körben hamarosan találkoznak az Alkotmánybíróság bíráival, kissé elcsüggedve, de nem reményt vesztve vetem fel, hogy talán, esetleg, alkalmasint egyszer valaki közülük konkrét módon javasolhatná az alapjogi sérelmeket végső soron elbíráló "másik szenátus" létrehozását.

Sólyom László indítványa kevés fogódzót ad abban a tekintetben, hogy az elnök a gyűlöletbeszéd szankcionálására milyen új jogi megoldásokat tartana alkotmányosnak. Természetesen az indítvány nem az a műfaj, amelyben ez könnyen kifejthető lenne. És az elnök továbbra sem titkolja: a jövőben is a vitában, a meggyőzés erejében bízik, abban, hogy a rasszista kommunikációt az egészséges társadalom kirekeszti magából. Bár e feltevés repedései jól láthatók, ne becsüljük le a jogon túli eszközök lehetőségeit. Többen úgy látják, hogy ebben a folyamatban a köztársasági elnök is többet tehetne. Nem kívánnék tanácsokat adni neki, de vajon megfontolta-e, hogy egyszer (vagy többször) ellátogasson egy futballmeccsre? Belátom, ez több szempontból is embert próbáló dolog lehet egy olyan ember számára, aki nem rajong ezért a sportért, de az elnöki megbízatás olykor ilyen embert próbáló feladatokat ró a tisztség betöltőire. Mindazonáltal érdemes visszatérően megvizsgálni a rasszista, az etnikai felsőbbrendűséget, a jól azonosítható kisebbségek megalázását célzó kommunikációval szembeni fellépésre rendelkezésre álló jogi eszközök körét. Javasatokból és ellenjavaslatokból, ötletekből és ellenötletekből, kritikából és szólamokból van elég. Ebben is a bőség zavarában szenvedünk. Ha saját véleményemet megoszthatom az olvasóval, én is szkeptikus vagyok a jogi eszközök használata tekintetében, és én sem a Ptk. személységi jogi részét pártolnám az elsősorban a közösséget ért sérelmek elleni jogi fellépésre. Érdekes módon eddig senki sem kívánta komolyan a törvényhozás elé vinni Sajó András javaslatait.8 A strasbourgi emberi jogi bíróság bírájává választott jogtudós elsősorban a kisebb hátrányt okozó szabálysértési szankciók felé terelné az erőszakra nem buzdító rasszista, etnicista megnyilvánulásokkal szembeni jogi fellépés eszközeit. Hiszen az esetek egy részében elég lenne a határozott és egyértelmű bírói szó, a jogsértés megállapítása, annak kifejezése, hogy az egész közösség nevében fellépő állam ki mellett áll. Egyszer talán megérné komolyan megfontolni, és ha kell, átdolgozni ezeket a javaslatokat. Benyomásom szerint azok alkalmasak egy közös platform megtalálására. Azt gondolom, hogy ehhez mind a törvényalkotónak, mind az Alkotmánybíróságnak egy jottányit módosítania kellene az álláspontján. Nem állítom, hogy a síneket kell felszedni, inkább arra volna szükség, hogy a meglévőket érdemes kiegyenesíteni, kijavítani, és mindenképpen érdemes új szellemi szárnyvonalakat létesíteni. Az alkalom mindkét hatalmi ág számára adott. Talán ez a mostani helyzet jobban megvilágítja a megoldás lehetséges útjait. Közös szellemi erőfeszítéseiken és józan belátásukon múlik, hogy merre megy majd a vonat.

1 A nagy mumus a clear and present danger (a nyilvánvaló és közvetlen veszély) -küszöb. Egyszer érdemes lenne alaposabban utánajárni, hogy ez mit jelentett a 30/1992-es Ab-határozatban és annak további interpretációjában. Ha komolyan vesszük, akkor a clear and present danger-mérce mögött jóval több és más bújik meg, mint amelyet a magyar diskurzus azonosított. Az elvi megközelítés mellett elsősorban arra hívnám fel e figyelmet, hogy ez a mérce csak haloványan absztrakt, igazi fénye a konkrét esetek eldöntésében mutatkozik meg.

2 Ezekre a szempontokra Sajó András, Halmai Gábor és jelen írás szerzője is rámutatott. Nem a jogágakat elválasztó vonal mentén állapítható meg, hogy a véleménynyilvánítással szemben mi tekinthető szükségtelen, aránytalan állami korlátozásnak.

3 A Legfelsőbb Bíróság elnöke 2006 júniusában fordult az Alkotmánybírósághoz hat olyan kérdéssel, amelyek akár rövid megválaszolása több száz oldalt tesz ki igényes alkotmányjogi tankönyvekben. De talán mégis elérkezett az idő, az Alkotmánybíróság a soron következő döntésében "megválaszolhatja" az indítvány egy-két pontjában feltett, értelmezésre váró kérdést.

4 Az is érzékelhető, hogy nincs teljes egyetértés annak megítélése terén, hogy mely csoport maradhat a szűkebb, védett körön belül, és melyek tartoznak a túlzottan tág vagy bő halmazba, amely ebben a tényállásban nem kapna védelmet. Néhányan a vallási meggyőződést, a szexuális identitást kizárnák ebből a körből és védelemből. A köztársasági elnök indítványa - helyesen - rámutat arra, hogy a vallási meggyőződést az Alkotmánybíróság korábban egy más kontextusban tartotta védelemre szorulónak.

5 Máris jelzem, hogy nem vagy nem egészen az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága által kialakított overbreadth-elvről van szó.

6 Az Sz. G. felperes ügyéről, az abban hozott elsőfokú ítéletről a Fundamentum 2004/3-4. száma számolt be.

7 Természetesen hallom a várható megjegyzéseket: nemzetközi egyezmények, törvények sokasága írja elő a megkülönböztetés tilalmát egy sor csoportképző tulajdonság alapján, miként lehet ezek közül néhányat kiválasztani a közösségek személyiségi jogának védelme során? Látszólag tetszetős válasz az, hogy a számtalan egyezmény és törvény az állami diszkriminációt tiltja, míg esetünkben a polgártársi gyűlölködés megnyilvánulásaival szembeni állami válasz alapján történő megkülönböztetést alkalmazzuk. De belátom, ez nem teljes magyarázat. A teljes magyarázat oda vezetne el, hogy alkotmányosan igazolható-e eltérő mérce alkalmazása a diszkrimináció eltérő tulajdonságok alapján történő szankcionálása vagy tolerálása terén. Félve hivatkozom az Amerikai Egyesült Államokra, mert semmiképpen sem az ott alkalmazott fokozatosan szigorú mérce alkalmazását javallanám; ez valóban "amerikum". Pusztán arra hívom fel a figyelmet, hogy a hungarikumnak számító múltbeli és jelenkori diszkriminációra az reflexív alkotmánybíráskodás felelős módon képes eltérő válaszokat és mércéket kialakítani.

8 Sajó András: A faji gyűlölet igazolása büntetendő, Fundamentum, 2004/4.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 49. szám