Megmaradt írónőnek

Forrás: HVG

SZABÓ MAGDA MEGVÉTÓZOTT BAUMGARTEN-DÍJA

Alighanem a politika brutális beavatkozásának döntő szerepe volt abban, hogy a múlt héten elhunyt Szabó Magda 1949 után a líra helyett a prózát választotta.

Igaz hálája megnyilvánulásaként 1949 januárjában Szabó Magda a Baumgarten Alapítvány döntnökeinek elküldte második, Vissza az emberig című, frissen megjelent verseskötetét. Mindezt azt követően tette a múlt héten, 90 éves korában elhunyt, költőként indult írónő, hogy az akkori illemkódex szerint postafordultával nyugtázta díjazásának hírét, majd elkérte a főkurátoroktól - a kritika megkérdőjelezhetetlen fejedelmének tartott Schöpflin Aladártól, valamint az alapítvány tótumfaktumától, Basch Lóránt ügyvédtől - az őt "megtisztelő elismerésben" részesítők nevét és lakcímét.

A két világháború közötti legrangosabb irodalmi díj 1949-es kitüntetettjeiről a grémium még az előző év decemberében hozott - a kihirdetéséig szigorúan titkos - döntést. A díjazottak többé-kevésbé pontos listája azonban szokás szerint kiszivárgott. Abban az évben az Esti Szabad Szó című, parasztpárti irányultságú napilap volt a legfürgébb, tíz nappal a díjkiosztás előtt megírta, hogy a 10 ezer forintos nagydíjat (értéke a mai Kossuth-díjéhoz hasonlítható) az Iszony című regényéért Németh László, életművéért pedig az évtizedes emigrációból hazatérő kiválóság, a Nyugat-alapító Ignotus kapja, s hogy "Szabó Magda 3000 forintot nyert".

A január 18-ai "bensőséges" díjkiosztó ünnepség reggelén azonban megcsörrent a költőreménységként emlegetett Szabó Magda telefonja. "Miközben én a nevemet tartalmazó kommünikét olvasom nagy gyönyörűséggel, Basch közli, a díjat sajnos Révai József miniszter visszavette, és utasítására más írónak adják ki" - idézte fel a Sorsfordító pillanatok című, Kabdebó Lóránt által készített 1984-es interjúban "a mindörökre sajgó" emléket némiképp pontatlanul az írónő. Egyébként nem csak őt - a korszak kommunista kritikusai szerint a tartalmatlanságot a szavak üres játékával elfedő formalista verselőt - cserélték le az akkor még kötettel nem is rendelkező szocialista realista poétaüdvöskére, Kuczka Péterre, hanem a fődíjra nominált Németh Lászlót is, Szabó Pálra. (Ez utóbbi csere sajátossága volt, hogy miközben Némethnek - kétségkívül okkal - rótták fel korábbi antiszemita megnyilvánulásait, a nála érdemesebbnek tartott Szabónál erénnyé lényegült át, hogy a Talpalatnyi föld című regénytrilógiáját és önmagát szélsőjobboldaliból népi kommunistává írta át.)

A kulisszák mögötti, sokáig hétpecsétes titokként kezelt események ma már meglehetős pontossággal felvázolhatóak a Baumgarten Alapítvány című dokumentumgyűjtemény idén megjelent ötödik, zárókötetéből. A megszállott Babits-kutató, Téglás János több évtizedes munkával tárta fel az idevonatkozó levéltári, könyvtári és magánarchívumi iratokat, leveleket, s kísérő tanulmányában megkülönböztetetten foglalkozott a szóban forgó üggyel. Ennek közvetlen előzményeként a függetlenségére kényes grémium irodalmi kurátora, a Babits Mihály helyébe lépő Schöpflin Aladár 1948-ban hathatós védelmet kért - mint írta: "hanyatló életem legfontosabb ügyében" - "régi kedves barátjától", Révai Józseftől, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) nem sokkal későbbi kultúrdiktátorától. Az MDP ugyanis egyik újabb államosítási akciójának keretében szemet vetett az alapítvány bérházaira, amelyek bevételeiből addig finanszírozták a díjakat. Az egykoron anarchista poétaként indult Révai (aki az adott időpontban még nem volt ugyan miniszter, csupán a látszatra kisgazda kultuszminiszter, Ortutay Gyula informális főnöke) akceptálta a 77 esztendős Schöpflin kérését, sőt szűkebb körben még 1949. január elején is úgy fogalmazott, "addig tartjuk fenn a Baumgarten Alapítványt, amíg Schöpflin él".

Szolgálatáért azonban hamar benyújtotta a számlát. Kapóra jött ehhez, hogy az alapítvány alapszabálya szerint a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, ha a hozzá jóváhagyásra felterjesztett listán olyan író nevét fedezi fel, "aki nemzetellenes tendenciát követ (...), akinek működése a közrendre vagy a közerkölcsökre kétségtelen veszélyt jelent", élhet a vétójogával. Ez 1930-ban meg is történt, miután - Pap Károly író vöröskatonai múltja miatt - az akkori miniszter, Klebelsberg Kunó felülbírálta a döntést, és a további kínos ügyeket elkerülendő a Baumgarten-kurátorok a háború végéig háttéreszmecserének nevezett alkudozásokkal biztosították, hogy döntéseik véglegesek maradhassanak (HVG, 1996. június 8.). 1945 után viszont az egyeztetések elmaradtak, mivel az alapítvány és a kultusztárca viszonya az 1949-es afférig - Téglás megállapítása szerint - "harmonikusnak volt mondható", legalábbis nem maradt nyoma annak, hogy a tárca a jelöltek bármelyikét is kifogásolta volna.

Derült égből érkező villámcsapásként élték meg tehát az érintettek, hogy a főhatóság 1949-ben, az utolsó pillanatban nem pusztán élt a vétójogával, de jogosítványain messze túllépve, új neveket biggyesztett a díjazottak listájára - a már említett Szabó Pál és az MDP apparátusában tisztviselősködő Kuczka Péter mellett így lett díjazott Nagy Sándor, az 1952-ben Sztálin-díjjal is kitüntetett író. Az elismerésben részesültek durván átírt névsorát - az erre jogosult miniszter helyett - az MDP agitációs és propagandabizottsága hagyta jóvá január 11-ei ülésén, ezt követően a kultusztárca művészeti főosztályának kommunista vezetője, az előterjesztés egyik megfogalmazója, Antal Jánosné még aznap telefonon értesítette a két főkurátort a minisztériumiként tálalt igényekről.

A továbbiak abból a szemrehányó levélből rekonstruálhatóak, melyet Basch küldött főkurátor társának a díjkiosztást követő napokban. Ezek szerint az MDP korifeusai, elsősorban az akcióba belefolyó Révai a "gyengébb láncszemet", a körüludvarolt - s alig két hónappal később Kossuth-díjjal, majd még ugyanabban az évben Kossuth Érdemrenddel is megjutalmazott - idős és betegeskedő Schöpflint meggyőzték arról, hogy saját véleményének fogadja el a módosító javaslatokat, s alapszabály-ellenesen egyedül bólintson rá a főhatósági lajstromra.

Az 1949. január 18-ai, a huszadik s egyben utolsó Baumgarten-díj-kiosztás - ellentétben a korábbiakkal - szinte zártkörű összejövetel volt, ahol két pártfavorizált (Kuczka és Nagy) meg sem jelent, a felülbírált javaslattevők közül pedig négyen (a héttagú tanácsadó testületből) távollétükkel tüntettek. Köztük a szellemi élet polihisztora, az éppen testületi elnökké választott Fülep Lajos, aki néhány nappal később magánlevélben köszönte meg a költőnőnek a neki is elküldött új verseskönyvet, megjegyezve, mennyire kedves neki ez a méltatlanul hálás megajándékozás. Ugyanakkor egyikük sem gondolta volna, hogy Szabó Magda egy korábbi, a vészkorszak summázataként írt, Szilfán halat című költeményének sorai hirtelenjében mennyire aktuálissá válnak: "Vagy üldöző, vagy üldözött - nem ismer mást e korszak. / Légy üldözött, hogy véredért, - ne vétkedért sikoltsak!"

Szabó Magdáért nem sikoltott senki 1949-ben, annál is kevésbé, mivel az év őszén - még Schöpflin életében - a Baumgartent is államosították. A fennállásának két évtizede alatt számos műbalhét és botrányt megért Baumgarten-díjnak ez a - mint utóbb kiderült: záró - skandaluma Szabó Magda életművére vitathatatlanul sorsfordító hatást gyakorolt. "Megölte benne a lírikust" - írta 1979-es elemző esszéjében a költőtárs Lengyel Balázs. Az eset után kezdődő évtizednyi kényszerű - s költői önjellemzése szerint "önmaga parazsán sistergő" - némaság viszont a múlt század egyik legtermékenyebb és legolvasottabb prózaíróját érlelte ki. Ugyanakkor az inzultusért soha meg nem követett Szabó Magda - aki visszatérően élete "legbrutálisabb" élményének nevezte a történteket - "de jure és de facto" az utolsó Baumgarten-díjas költőnek vallotta magát haláláig.

MURÁNYI GÁBOR