2007.11.15., 2007. évfolyam, 46. szám
szerző: Mészáros Tamás forrás: 168 Óra
címkék: kristályéj, vélemény
Hivatalos becslések szerint a csehországi újnácik száma mintegy ötezerre tehető. Hogy ez sok vagy kevés, arról megoszlanak a vélemények. A belügyminiszter mindenesetre kezelhetőnek tartja ennek a csoportnak a randalírozásait, mondván, a rendőrség ura a helyzetnek, mert a fasizmus helyi reinkarnációját a cseh társadalom nem támogatja, az mintegy elszigetelten, periferikus jelenségként próbálkozik az utcai provokációkkal.
Ezt az értékelést szociológusok vitatják. Kimutatható ugyanis, hogy a fiatal, főként munkanélküli értelmiségiek körében táptalajra talál a radikalizmus, és bizonyos, hogy a néhány ezer aktív náci számíthat egy kiterjedtebb „szellemi” holdudvarra. Az ehhez tartozók egyelőre nem vonulnak együtt a bokszeres, gázpisztolyos rohamcsapatokkal, de jelenlétük – legalábbis szimpatizáns háttérként – érzékelhető. Ezért a csehországi újnácik szervezkedését korántsem lehet bagatellizálni – avagy azzal mentegetni, hogy a szociális problémák generálják, tehát amíg azokat az állam nem képes orvosolni, bizonyos toleranciát kell tanúsítania a szélsőséges megnyilvánulások iránt.
Nem; a szombaton Prágában történtek bizonyítják, hogy a cseh rendfenntartók semmiféle türelmet nem mutattak, amikor a neonáci masírozók megkíséreltek átvonulni az egykori zsidó városrészen. Holott a tervezett menetelést – amelyre persze véletlenül épp az 1938-as kristályéjszaka, vagyis a zsidók elleni pogrom évfordulóján került volna sor – úgy jelentették be, mint kormányellenes tüntetést. Ez a hivatkozás eleinte okozott is némi zavart, minthogy nem tiltható meg senkinek, hogy az utcán kifogásolja az iraki háborúban való részvételt.
Élnünk kell a feltételezéssel, hogy például minálunk ez a célmegjelölés beválna. Mert a hatóságok szokás szerint azt mondanák, márpedig nekik nincs joguk egy bejelentett gyülekezés tartalmi elbírálására – csak annak tudomásulvételére. Ha majd ott a helyszínen kiderül, hogy a rendezvény törvénysértő, akkor feloszlatják. A prágaiak azonban nem adtak engedélyt a felvonulásra. Mégpedig azért nem, mert nyilvánvaló volt, hogy kik és mit akarnak a zsidónegyedben.
És nemcsak a rendőrség meg a bíróság tudta ezt. Az államfő, Václav Klaus minden további nélkül felszólította az illetékes szerveket, hogy akadályozzák meg a nácik menetelését. A főpolgármester nemkülönben így foglalt állást, nem beszélve a pártok képviselőiről és a különféle társadalmi szervezetekről. Nem akadtak olyan jogvédők, akik a szabadságjogok nevében követelték volna a fasiszta provokáció elnézését. Viszont Miloslav Vlk, Prága érseke odament a zsidótemetőhöz, hogy személyesen demonstrálja, hajlandó akár útjába állni a csőcseléknek.
Mondani sem kell, hogy semelyik egyházból nem akadt pap, aki támogatásáról biztosította volna az újnácikat – a különféle felekezetek egyöntetűen elhatárolódtak tőlük. Jeles értelmiségiek és közéleti emberek – pártállástól függetlenül – arra bátorították a rendőrséget, hogy határozottan vegye elejét az antiszemita provokációnak. A parlamenti erők egységesen azt követelték, hogy ne lehessen visszaélni a gyülekezési és szólásszabadsággal.
Mindennek eredményeként szombaton estig négyszáz „békés, kormányellenes” hőzöngőt letartóztattak. Josefovba, az egykori zsidónegyedbe társaik sem tudtak bejutni, mert őket még a külső kerületekben úttorlaszokkal megállították és lefegyverezték. (Helyszíni riportunk itt olvasható. – A szerk.) A határon azonnal kizsuppoltak mintegy kilencven külföldi „vendégszereplőt”, szlovák nácikat és német anarchistákat. Prága főpolgármestere még aznap este sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a provokációt visszaverték – és ezt ugyancsak egységesen üdvözölték a cseh társadalom reprezentánsai.
Igen, mondják, a csehek azért érzékenyek a náci megmozdulásokra, mert a német megszállás, a Heydrich-féle protektorátus emléke máig él a köztudatban. A társadalmi szervezetek, a politikai szereplők és a bármely oldalon álló média munkásainak egységes fellépését ez a kollektív emlékezet garantálja; aki számot tart a társadalmi legitimitásra, az csak egyféleképp reagálhat a fasiszta eszmék „újrahasznosításának” bármiféle igyekezetére.
Ezért történt szombaton minden úgy, ahogyan történnie kellett. Prága nem felejtett.
És minálunk mi a helyzet? Hiszen nekünk nemkülönben van mire emlékeznünk. Ide is bevonultak a németek, gyilkoltak a nyilasok, elszenvedtünk minden borzalmat. Persze mindezt itt nem egy polgári köztársaság előzte meg, hanem egy sajátos „kormányzóság”, amely szövetséget kötött a náci Németországgal, és vesztesként élte túl a kataklizmát. De hát nem annál inkább erkölcsi kötelessége a mai demokratikus Magyarország, az unió egyik tagállama politikai közösségének, hogy történelmi örökségeként az antifasizmust vallja?
Vajon hallotta-e valaki az utóbbi években, hogy a történelmi egyházak vezetői nagy nyilvánosság előtt tiltakoztak bármely rasszista rendezvény ellen, avagy akár csak elutasították az ott elhangzottakat? Előfordult-e, hogy a politikai jobboldal egyértelműen és konkrétan elítélte saját radikálisai gyalázkodását, néven nevezve az uszítókat és orgánumaikat? Megesett-e, hogy a magát konzervatívnak minősítő értelmiség hangadó szervezetei kifejezték volna elhatárolódásukat a szélsőjobb akcióitól – úgy, ahogyan az Prágában most megtörtént?
Mindannyian tudjuk a választ.
