CS. GYÍMESI ÉVA
Meditáció egy enciklopédiáról
Hárítások, korlátok
A hárítás, elhárítás kifejezést nem csupán állambiztonsági összefüggésben szoktuk használni, például kémelhárításra vonatkoztatva, hanem pszichológiai értelemben is. Ha valamire gondolni vagy emlékezni félünk, már gyermekkorunktól úgy védekezünk, hogy többé-kevésbé sikeresen elhessegetjük a félelem tárgyát, a gondot, a felelősséget, a bűntudatot. Menet közben a mindennapok mókuskerekében, az emberek többsége képes látszólag véglegesen megszabadulni legterhesebb lelki poggyászaitól, és önkéntes korlátot állítani az emlékezés, a feldolgozás, a megvallás és a megbocsátás munkája elé. Különösen könnyen megy ez, ha úgy gondoljuk: nem én vagyok a felelős, mások csinálták a történelmet, a mindenkori hatalom, a szüleim, a nagyszüleim nemzedéke, rég volt, meghaltak, felejtsük el. A holnapok gondja, úgy tűnik, mindig fontosabb: lesz-e lakása a gyermekeimnek, mekkora lesz a nyugdíjam, hagyok-e rájuk annyit, hogy legalább tisztességgel eltemessenek.
Csak azok az úgymond örökké nyavalygó értelmiségiek engedhetik meg maguknak a fényűzést, hogy „visszahozzák a múltat”, „bolygassák” az emlékeket, és még „tudományos munkának” is nevezzék, amit művelnek.
Körülbelül ilyen a közhangulat ma elsősorban azon kutatók körül, akik a nemzeti lét nem éppen dicső korszakaival merészelnek szenvedélyesen foglalkozni, sőt rendszeresen közzé is tenni kutatásaik eredményét, mint ahogyan azt a Kolozsváron élő Tibori Szabó Zoltán teszi. Tényfeltárással foglalkozik hajnalban, késő este, a magyar holokauszttal, főként az erdélyivel (A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, 1-3. Szerkesztette Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán közreműködésével. Park, Budapest, 2007).
Néha olyan sápadt, mintha mély bányák tárnáiból kerülne elő. De minél mélyebb sötétségben jár évek óta, annál több részvét dereng az arcán, amikor meghallgatja jelenben élő embertársait, bennünket, akik legfőképpen panaszkodni szoktunk.
Dicső korszakok?
Egyáltalán van-e az emberi történelemnek olyan korszaka, amelyben a fény mellett ne lett volna árnyék? Szent István országában a több mint ezer év alatt például megtörtént-e a magyar társadalom tagjainak és ezen belül magának az egyházi intézménynek az igazi kereszténnyé válása? A kérdésem abszurd, hiszen emberi mértékkel csupán arra kellene szorítkoznia: merre tartottunk, merre tartunk a humanoid egyedek csetlés-botlásaira lebontható időben? Vajon a megigazulás felé?
Egyetlen mondatot látok itt megalapozottnak: minden fényesnek látszó, mert a hivatalos történetírás által kifényezett történelmi-társadalmi téridőben kezdettől fogva ott van az árnyék. Akárcsak bennem, őbenne és benned, kedves felebarátom: egyszerre adatott a Jó meg a Gonosz. Minden percben szabadságunkban áll mérlegelni, dönteni. Legmélyebb identitásunk talapzata lehet szilárdabb vagy csuszamlósabb napról napra attól, ahogyan döntünk.
Az 1940 és 1944 közötti időszak legendásan euforikus erdélyi magyar közhangulata, amit a szüleinktől ismerhetünk, vajon valóban elég volt egyfajta mámorfokozathoz, hogy naponta feledtetni tudja a gyergyószentmiklósi, nagybányai, szatmári, marosvásárhelyi, váradi, kolozsvári, bármely falubeli lakosok többségével, hogy tőszomszédjukat, a fűszeres kiskereskedőt, a gyártulajdonost, az ápolónőt, az ügyvédet, a foltozó vargát, az orvost, a tanárnőt milyen veszélyek fenyegetik? Nem hinném. De működött bennük, amit fennebb elhárításnak neveztünk. Ha volt is közvetlen részvét a zsidó szomszédokat fenyegető helyzetben, ha volt is suta segítség, kivételes bátorság – a tiszta beszédet, az emlékek megosztását a nagyobb nyilvánosságban mindmáig elnyomta a homályos bűntudat, a szégyen, a hatalomnak kiszolgáltatott kisemberekre zúduló újabb, közvetlenebb gyalázatok mindennapi súlya. Az egyes napokra eső személyesen nekik rendelt „sziszifuszi kő”.
Tömeges közöny
A deportálások tanúit, kisemberek tömegeit kellett volna idejében meghallgatniuk a civil társadalommal foglalkozóknak.
Mondhatja ma bárki, hogy érthető is ez a tömeges közöny, hiszen háborús helyzet meg diktatúra volt… Igaz. De a magyar egyházi intézményrendszer és általában az értelmiségiek részvétlensége akkor sem mentegethető.
A magyarok nagy része például nem figyelt a Székelyföldön Schlachta Margitra, a főapáca tiltakozásaira, amikor a magyar hatóságok a helybeliek aktív közreműködésével már 1940-ben megkezdték a zsidó polgártársak kifosztását és deportálását. Azután a hívek, ha meghallgatták is Márton Áron 1944-es beszédét a Szent Mihály-templomban, nyilván igyekeztek azonnal el is felejteni a lelki kényelmetlenséget okozó prédikációt.
Különben is: a „hívő” az – mondják a „történelmi egyházak” tagjai -, aki sohasem iszik, bújja a Bibliát, akkor is imádkozik, amikor a „normális emberek” csak hajtják magukat a megélhetésért, egyszóval a szektások. Nekünk elég, hogy keresztvíz alá tartottak, a papnak a dolga, hogy imádkozzék.
De mi az a lelki „kényelmetlenség”?
Kognitív disszonancia
A felvilágosodás tanait követő értelmiségi nem is érti a kérdésfeltevést. Inkább tud követni, ha azt mondom neki, a papnak, tanárnak, orvosnak, keresztény „közép” úrinőnek: ez amolyan „kognitív disszonancia”. Így is lehet elemezni az „ellentmondásos”-nak tűnő tényt, hogy Jézus Krisztus zsidó volt, első követői is zsidók voltak, mégis keresztény szentegyházunk alapja ez az istenemberi személy. És ez a kettő Őbenne nem disszonáns, nem antagonisztikus, hanem összefér. Ami „kognitív disszonanciának” tűnik, az a megemésztetlen adottság, hogy Jézus sémi, ám tanítása egyetemesen emberi: katholikosz.
Erdélyben azonban nincs nyoma annak, hogy néhány kivételes, hitvalló keresztény ember áldozatát nem számítva, ne az általános részvétlenség győzött volna az előbb racionálisan kifejezni próbált igazság felett.
Pedig volt és mindig van alternatíva: a német evangélikus lelkipásztor, Dietrich Bonhoeffer a faji fanatizmus fészkében életét adta felebarátaiért. Örményi Antal, gyergyói rendőrkapitány – amint az enciklopédiából megtudjuk -, „csupán” lemondott tisztségéről, hogy be ne szennyezze magát erkölcsileg. Én ezt korántsem tartom lebecsülendő választásnak: lemondani – ha morális választás elé állunk – mindig is lehetett és lehet. Vagyonról, előnyökről, pozíciókról. Börtönt is lehetett választani, ha nem akaródzott az új hatalom mellett hitet is váltani. Ezt vállalták azok az erdélyi polgárok, akik a kommunistáktól nem futamodtak meg, mint például Jakabffy Elemér is. Vagy a bebörtönzött Márton Áron, Visky Ferenc, Fülöp G. Dénes és más lelkipásztoraink.
Természetes, hogy a krízishelyzet itt és most-jában élő ember morális zavarodottsága közelebbről mindig megérthető, átélhető, hiszen a félelem sok mindent megmagyaráz. Bizony félelmetes lehetett a fegyveresen garázdálkodó magyar katonatiszt vagy a székely csendőrőrmester a keresztény magyarok számára is. Az is egyfajta „kognitív disszonancia” lehetett, ha a magyar honvédtiszti uniformis agresszivitása az addig elnyomó román rendőr veszélyességével összemosódott.
Most az egyszerű ember szívével gondolkozom, akárcsak a Zokogó majom esetlen hősei, akik a halálmenetbe sorolt szomszédaikat kísérni próbálják a téglagyár felé.
Önsajnálat/önvizsgálat
A kisemberekénél kevésbé érthető azonban a történettudósok szakmailag körülbástyázott, módszeres hárítása, aminek következtében a saját történelmünket igencsak egyoldalúan ismerjük, és ezért folyton a másoktól elszenvedett roppant nagy sérelmeinkért „önsajnálkozunk”.
Az enciklopédia idei megjelenése remélhetőleg önvizsgálatra késztet. Nekem nem a számadatok a legfontosabbak, de eszembe vésem, amit már elég sokan tudhatunk, hogy a magyar zsidóság veszteségei a magyar és az elcsatolt területeket együttvéve 569 507 személyes sorsot foglalnak magukban. Ezzel a számmal Európában a magyar holokauszt az országok sorát tekintve, ahonnan zsidókat deportáltak, „vezető” helyet foglal el.
Viszont a tudatlanságunkra jellemző, hogy a felmérések szerint a holokausztot tagadó Wass Albert az egyik „legnépszerűbb” író.
Randolph L. Braham alapos bevezető tanulmánya (A holokauszt Magyarországon: történelmi áttekintés) után az ország 41 vármegyéjének településekre lebontott zsidósorsai foglaltatnak a falvak, községek, városok nevével jelölt szócikkelyekbe Abaúj-Torna vármegyétől Zemplénig. Minden megye idevágó adatainak és a forrásoknak a közlését a megye demográfiai földrajzi térképe és egy szélesebb áttekintés előzi meg.
Számomra például – még az enciklopédia megjelenése előtt – megrázóak voltak azok a napok, amikor a holokauszthoz vezető erdélyi út bizonyos magyar előzményeire bukkantam: annak a vérengzésnek a történetére például, amelyet Thököly Imre vezetésével 1683-ban a kurucok követtek el Felső-Magyarország területén. Magyar-Brod (Ungarisch-Brod) községben július 14-én egyetlen nap alatt 113 zsidót öltek meg. (Héber kútforrások Magyarország és a magyarországi zsidóság történetéhez. Szerkesztette Shlomo J. Spitzer-Komoróczy Géza. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Osiris, Budapest, 2003) A negyvennyolcas forradalom Nemzeti dalának elhangzása után nem sokkal pedig a fellelkesült pest-budai polgárok zsidópogromot rendeztek Budapesten (A zsidó Budapest. MTA Judaisztikai Kutatócsoport-Városháza, Budapest, 1995). Az I. világháború után Európában a legelső, zsidókat érintő diszkriminatív törvényt, a numerus clausust is a magyar hatóságok hozták meg nagyon korán: 1920-ban. Az enciklopédiában benne foglaltatik minden, ami e tárgykörben ez idáig megjelent.
Braham professzor eddig mintegy hetven könyvet írt, illetve szerkesztett a magyarországi és a romániai holokausztról. Életművének megkoronázása ez a teljességre és precizitásra törekvő, több mint nagyszabású összefoglalás, a további kutatásokat megalapozó történelmi kézikönyv, amelyben más diszciplínák kutatói is hasznos kútforrásokra, megbízható adatokra találhatnak.
A történelemtanítás persze, mint tudjuk, sohasem ismeretértékén kezeli az igazság fogalmát, hanem azok irányában szolgalelkű és elfogult, akik éppen hatalmon vannak, és akiktől a pénz származik. Ezért félő, hogy az embernek nevezett földi élőlények történelmének legnagyobb botránya, és ebben a magyar vezető rétegek szerepe, főként az egyháziaké, még sokáig homályban marad az új nemzedékek előtt.
Alapvető kézikönyv
A háromkötetes enciklopédia, amelynek itt, Kolozsváron különös jelentőséget kölcsönöz, hogy a New York-i főszerkesztő, Braham professzor mindvégig Tibori Szabó Zoltán közreműködésére támaszkodott, nem ismer más hatalmat, mint a feketén-fehéren megmutatkozó tények igazát. Az Előszóban olvassuk: „Jelen Enciklopédia referenciamunkaként kíván szolgálni tanároknak, diákoknak és mindazoknak, akik a magyarországi zsidóságot általában, de különösen az annak helyi közösségeit sújtó katasztrófát szeretnék megismerni. Egyszersmind emlékművet kíván állítani azon zsidó közösségeknek, amelyeket a náci korszak idején megsemmisítettek.”
Hogy referenciamunka lesz-e valóban, az mindnyájunkon múlik. Hogy kezébe adjuk-e unokáinknak, azt saját múlthoz való viszonyulásunk határozza meg. Hány esetről tudunk, amikor tudós férfiak ügyesen elfektették a meggyőződésüknek netán ellentmondó valós információkat! Ha ez a Bibliával is megtörténhetett, és folyton megtörténik, mindennel előfordulhat.
Ezek az „emlékmű”-kötetek a külső egyszerűségükkel tüntetnek: nincsenek bőrbe kötve, a borítón a betűket nem arannyal szedték, egyáltalán nem ünnepélyesek, inkább a börtönvas, a folyók mosta kő színei uralják nyomdai megjelenésüket. Valóban kézikönyvnek rendeltetett, nem puszta „díszkiadás”-nak, amely polcunkat szimbolikusan gyarapítaná. A kemény doboz összefogja őket, hogy az idő, a sok kéz, amelyik remélhetőleg máris fellapozza, ne nyűje el idejekorán.
A holtaknak van idejük. Nem nekik, hanem nekünk van szükségünk görcsöket oldó emlékezésre, a szolidaritás megkésett átélésének érzéseire.
A főszerkesztő Randolph L. Braham huszonhárom, Magyarországon, Izraelben, Romániában és az Egyesült Államokban élő szerzőnek mond köszönetet, akik a több mint egy évtizede tartó kutatómunkában részt vettek. Majd így folytatja: „Különösképpen hálás vagyok jó barátomnak, Tibori Szabó Zoltánnak, aki vállalta a rengeteg munkát feltételező kihívást. Nemcsak egyes fejezeteket írt meg, hanem vállalta a teljes kézirat megszerkesztését. Mindkét feladatot nagyszerűen végezte.” Tibori személye, levelezése kötötte össze a földrajzilag egymástól távol élő többi szerzőt, mindnyájuk számára ő lett a lektor, a korrektor és a „tiszta fej”. A munkatársak eredményei között vannak a számunkra oly fontos Lőwy Dániel és Hegyi Ágnes fejezetei is, az erdélyieké. Tibori Szabó a saját észak-erdélyi szócikkelyeiben Lőwy kolozsvári kutatásain kívül nemigen támaszkodhatott feldolgozott anyagra, más erdélyi (történelmi) vármegyékben el kellett mennie a helyszínekre, a forrásokig, a levéltárakig, egyházi anyakönyvekig, a megszólalni még (vagy már?) képes túlélőkig. A magyarországi kutatások gazdagabbak a feldolgozott források közlése tekintetében. Frojimovics Kinga, Horváth Rita és Végső István azonban a maguk feltérképezetlen vármegyéivel a Tiboriéhoz hasonló helyzetben voltak.
Közelebb a tényekhez
1590 oldalon szólít meg bennünket ez a munka a tények és számok erejével. Ha az ember a harmadik kötettel (Függelék) kezdi, betekintést nyer az enciklopédia hatalmas adatanyagának kezelési módszertanába, ami felöleli a bibliográfiai rövidítéseket, a szószedetet, a részletes kronológiát, a névmutatót, a földrajzi nevek mutatóját és a szerzők szakmai „életrajzát”. Innen tanulja meg az olvasó igazán mozgatni, kezelni, megismerni „az anyagot”.
„Anyagot”? A kutató, az egyetemi ember anyagnak nevez egyszerűen mindent, amit feltárt. Van bölcsész, aki egész életében a nyersanyagot teszi közzé, amire „vak tyúk is talál szemet” alapon rábukkan. Nem megy utána, nem kérdez, nem végez oknyomozást, az életet egészen kizárja.
De itt nem „anyag” van: jórészt a szülőföldjükről száműzött, meg- és kivetett, meggyalázott emberi testek-lelkek alkotják az enciklopédia szótárba szedett világát, nem pedig „objektumok”. Más eszközökkel ugyan, de lényegében hasonlóan a brodi vérengzés szemtanújának minden egyes vértanú nevét tartalmazó siralmas énekéhez (vö. Héber kútforrások…). A történész olyan közel megy az egyes áldozatokhoz, ahogyan még a történészpozíció megengedi, a legvégső határig, és mindvégig tudományosan használja a narrativitás eszközeit. Ebben az enciklopédiában fel lehet ismerni, ahogyan azt a posztmodernként számon tartott amerikai filozófus, Richard Rorty elképzeli, minden ideológia, ún. „végső szótár” tudatos meghaladását.
Tiborinak nincsenek illúziói az emberi lelkiismeret megújulása tekintetében. Ő csupán kiteljesíti a Rorty-féle alternatívát: a tényeket tisztelő, de nem bigottul pozitivista történész eszközeivel „pontosan leírja a szenvedés és a megalázás konkrét változatait” (Richard Rorty: Esetlegesség, irónia, szolidaritás. Jelenkor, Pécs, 1994. 212. o.)
Zsidó-magyar világok
Ezek az emberek, akikről az 1590 oldal szól, az én anyanyelvemen beszéltek. És akik közülük megszabadultak, a „túlélők”, ezt a nyelvet korántsem találták „túlélt”-nek, hanem saját tapasztalataim szerint csiszoltan, szépen, hibátlanul beszélték halálukig, szebben, mint egyes mai álhazafiak és megélhetési mélymagyarok. Petőfi, Ady, Babits, Kosztolányi, Tamási Áron és Karácsony Benő nyelvén beszéltek, és jobban értették Bartók számkivetettségét Amerikában, mint a korabeli „keresztény” értelmiség.
Magam legtöbbet a székelyföldi települések zsidósorsainál, pontosabban Csíkszereda és Gyergyószentmiklós fejezeteinél időzöm, amelyekhez személyes gyermekkori vakációs emlékek is kötnek. Mint minden fejezet előtt, itt is térkép (Nagy Béla kartográfus precíz munkája) mutatja a deportálások földrajzi és számszerű adatait. Csík vármegye zsidóságának deportálási története már egy korábbi kiadványban megjelent, de itt, az összes vármegye kontextusában, számomra különösen fontos egy mulasztás, amit személyesen én követtem el. Gyermekkoromban évekig gyakran választottam a csíkszeredai Zsidó utcát rövidítésként a Majláth Gimnáziumtól a vasútállomás felé vezető úton. Később már volt annyi szakmai felkészültségem, hogy tudjam: a helybeli magyarok nevezték el így, amint azt – fordított helyzetben – a városalapító kolozsvári németek tették nálunk a Magyar utcával: etnikai alapon. De – miközben a hetvenes években le is bontották azokat az épületeket – sohasem kérdeztem meg a szeredai ismerősöktől: mit tudnak az utca egykori lakóiról. Most már hiába kérdeztem, nem találtam olyan embert, aki tudatában lenne a döbbenetes ténynek: a csíkszeredai zsidók megsemmisítése már 1940-ben elkezdődött.
A megsemmisítők és a mai legyintők számokban mérik az európai genocídiumokat.
Az enciklopédia szerzői számára azonban nem a transzportok nagysága a mérték. Az ő szemükben minden egyes személy erőszakos halálával „egy egész világ” semmisült meg.
Feldolgozatlan emlékeink gyarapodnak, és ha akarjuk, ha nem, személyes meglepetésként érnek olyan – még a köztudatban nem létező – történelmi dolgok is, amelyekhez, azt gondolhatnánk, nincs semmi közünk. Mi közöm a pesti zsidókkal szemben 1848-ban elkövetett atrocitásokhoz, amikor Trianon árnyéka is rajtunk, meg a kitelepítéseké és az államosításoké? És ezek csupán ráadásnak tűnnek a személyesebb lelki terhek, saját életem kísértetei, árnyoldalai mellett.
Kísértések, kísértetek
A hárítás kísértésének nehéz ellenállni. Most éppen A Szeku listája (Nicolae Videnie román történész munkája) vagy „a kommunizmus bűnei” lehetne az a fejezet, aminél a régebbi múlt helyett elidőzhetnék, hiszen saját életem kontextusa. Miért éljem „a mások életét”?
A Himnusz, amit vasárnaponként a templomban eléneklünk, maga is lelki hárítással kezdődik: „megbűnhődte már e nép a múltat s…”, és ami egyes híveknek oly kellemesen megnyugtató lehet: a „jövendőt” is. Ez a hárítás viszont egyben korlátot is képez abban, hogy saját lelkiismeretünk mélyére nézhessünk. Ha e sorokat költői túlzásnak tekintjük, átlebeghetünk fölötte, de ha nemzeti „imánk”-nak, akkor bizony baj van. Nem az „ellenségünk”-kel van baj, hanem mibennünk. Vajon nem magunk vagyunk a legfőbb ellenségünk?
Különös aktualitást ad ennek a tudományos szempontból még csak ezután alkalmazható és értékelhető nagyszabású kiadványnak, amit augusztus 23-án este láttam a Zeneakadémián tartott, igazán békebeli fuvola-oboa-hangverseny után. Jó hangulatban léptem ki az intézmény kapuján, Aurel Marc, Bálint János szólista, Márkos Albert koncertmester és a Classica zenekar ajándékával gazdagon… De az Egyetem utca felé indulván nem kis mértékben elszomorított az épület falára frissen festett szimbólum: a horogkereszt.
Több is van a belvárosban, szülőhelyem utcáin. Nem érdekel, milyen nemzetiségű az elkövetője. Még mindig csupán a saját bűneim/bűneink foglalkoztatnak.
Ez az a kézikönyv, amelyik a megbocsátás előtti korlátot lebontotta.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 40. szám