Kántor Lajos
Kodolányi-olvasatok (1931-1977-2007)
Tüskés Tibor: Az újraolvasott Kodolányi*
A Kodolányi Jánosnak ítélt posztumusz Kossuth-díj alkalmából kérdezték meg (1990-ben) Tüskés Tibort, az 1969-ben elhunyt író hűséges értelmezőjét, monográfusát (1974), ő ezt mondta: „Ha utólagos elismerésre, önigazolásra volna szükségem, most azt mondhatnám, a kései Kossuth-díj igazolta az én vállalkozásomat is. De nem ezt mondom. A róla szóló könyv sorsa inkább azt példázza, hogy a kritikusnak, az irodalomtörténésznek egyetlen kötelessége van: a fölismert, arra érdemes értékek mellett mindvégig ki kell tartania.” És még egy idézet a mindvégig-kitartást példázó új Tüskés-könyvből, amely e kötet szerzőjét ugyanúgy jellemzi, mint tárgyát, Kodolányit: „Az életmű darabjait, amelyeket az idő egymás mellé helyezett, az önvallomás ragasztja össze, építi tartós fallá.”
Tüskés Tibor gazdag életműve persze nem írható le a Kodolányi János életével, műveivel foglalkozó, különböző műfajú szövegekkel, mégis a most összegyűjtött tanulmányok, esszék, dokumentumok – T. T. utóbbi négy évtizedére terjedve ki – valamelyest önvallomásként is olvashatók. Rá is érvényes, Balatonszántód szülöttjére, amit a „biológiai és szellemi szülőföld” közötti különbségről megjegyez, Kodolányi Baranyához kötöttségét, pécsiségét magyarázva. A Jelenkor egykori főszerkesztője, a pécsi tanár és könyvtáros nem tagadhatja le többszörös kötődését a város múltjához, kiemelkedő személyiségeihez, sajtójához. Így lesz Tüskés nem csupán a Kodolányi-művek (mindenekelőtt a szépírói életmű) tudója, hanem a Kodolányi-kultusz letéteményese is.
Engedtessék meg Tüskés Tibor mai Kodolányi-könyve távoli olvasójának, hogy mégse ebbe a pécsi-dunántúli nézőpontba próbáljon belehelyezkedni (hiszen ez eleve nem sikerülhet neki); próbáljon, próbáljunk kintebbről közeledni a Kodolányi-kérdéshez, előbb egy(két) budapesti, majd – a kritikus helyzetéből adódóan – kolozsvári szempontot, adalékokat hozzáadni a kötetben fölvetettekhez, fölvillantottakhoz. Természetesen nem a régi népi-urbánus vitákhoz kapcsolható szembenállások fölelevenítésének szándékával (noha ezek, sajnos, nem múltak el nyomtalanul), hanem a „kultusz” továbbgondolásának sugalmazásával.
Felütöm, szinte csak találomra, az Illés Endre patronálta Magyar Remekírók sorozatának XX. századi magyar elbeszélőkből válogató antológiáját (1977), és ebben – a III. kötetben – Kodolányit két írással találom: az irodalomtörténeti kezdetként számon tartott Sötétséggel és egy 1919-es történettel, a Küszöbbel. Ennél nagyobb terjedelmet csupán Tamási Áron kapott Illés Endrétől (1977-ben). Harminc évvel később, vagyis ma viszont a Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében elkészült terjedelmes kézikönyv, A magyar irodalom történetei, a harmadik kötet (1920-től napjainkig) igencsak mostohán bánik Kodolányival; nemhogy fejezet, de még alfejezetecske sem jut neki , mindössze – az egyébként pocsékul összeállított névmutató szerint – néhány utalás: Bartók és a Cantata profana apropóján egy felsorolásban (az aláírók közt) szerepel a neve; a Németh Lászlót középpontba állító, népi-urbánus vitát tárgyaló fejezetben egész mondathoz jut, pozitív megvilágításban („marxi, freudi és népi gondolatokat egyaránt ötvöző programvázlata” az Ifjú szívekben élek című röpirat kiemelkedő írásának minősíttetik); a Jancsó-filmek történelemábrázolásának újszerűségét méltató további szöveg visszautal „a fiktív irodalmi rekonstrukció hagyományos módját” addig gyakorló „utolsó mohikánokra”, Kodolányira, Féjára és Passuthra. Végül egy figyelemre méltó lista Veres Andrástól, Az írók és a hatalom a hatvanas évek Magyarországán cím alatt. Íme: „A „tűrés” eredményeként végre megjelenhettek az íróasztalfiókban várakozó művek és remekművek: még 1956-ban Weöres Sándor gyűjteményes kötete, A hallgatás tornya, Németh László Égető Eszter című regénye, 1957-ben Füst Milán – az életművét mintegy betetőző – önéletrajzi írásának első része, az Ez mind én voltam egykor. Feljegyzések az út mentén, Kodolányi János Égő csipkebokor című regénye és Mándy Iván novelláskötete, az Idegen szobák (benne az Egyérintő című alapművel). Az 1958-as év szenzációja Szabó Lőrinc műfordításainak kétkötetes gyűjteménye, az Örök barátaink…” Alighanem ez az a passzus, amellyel Kodolányi is meg lehetne elégedve – Kodolányi János minden valós tisztelőjével együtt. (Kodolányi „mitikus időket” elevenítő regényeit Tüskés is az életmű csúcsára helyezi.) Ezekre a mondatokra azonban nem könnyű rátalálni a közel 900 nagy könyvoldal sűrűjében…
(Zárójeles megjegyzés, még A magyar irodalom történeteihez kapcsoltan, összefüggésben Kodolányival is, illetve Tüskés könyvével. A százéves Kodolányira emlékezve idézi fel Tüskés a cserszegtomaji parasztfiú, a kiváló novellistává érett Szabó István és az akkoriban Akarattyán élő Kodolányi János, Tanítvány és Mester kapcsolatát. Ha Kodolányi nem is, Szabó István biztosan bekerült az új irodalomtörténetbe – gondolná e korszerű szikár fiatal próza ismerője. Hát nem. A már aposztrofált névmutató tud ugyan Szabó Istvánról, látszólag egyről – aki három kellene hogy legyen -, de az nem az 1976-ig élt prózaíró; a filmrendező és a történész került be a XX. századi magyar irodalom történetei közé – a névmutatóban egymástól megkülönböztetetlenül…)
És akkor egy korábbi, 1931-es olvasatról, pontosabban a húszas-harmincas évek fordulójának Kolozsvárról okadatolt dokumentumairól, emlékeztetően. Természetesen ez is összefügg Tüskés Tibor Kodolányi-tanulmányaival, minthogy ő maga utal az író kolozsvári és munkásmozgalmi kapcsolataira, utóbbiak kevésbé feldolgozott voltára. Az első kolozsvári motívum jóval megelőzi a Korunkból nyomon követhetőket, sőt szerepe volt Kodolányi pályaválasztásában. Tüskés Tibor bányászta elő mindazt, amit a tehetségesen írogató, litografált lapot szerkesztő kolozsvári diákról, a fiatalon elhunyt Tarsoly Sándorról tudunk, aki felébresztette az akkor Székesfehérvárt tanuló barátjában az írói ambíciókat; Kodolányi érte utazott (először) Kolozsvárra, 1920 márciusában.
1940 végéig nem jött újra („…féltem, hátha szétszaggatja valami a régi emlékeket, a vigyázva őrzött illúziókat”) – de küldött írásokat. Mégpedig a Korunknak, és nem is keveset. Tulajdonképpen ez is feldolgozatlan történet. (Egy másik régi Korunk-munkatárs, a harmincegy évesen meghalt kolozsvári prózaíró, kritikus, Kováts József pécsi egyetemi éveiről hasonlóképpen érdemes volna többet tudni; ő a kolozsvári Református Kollégiumban Grandpierre Emil és Buday György osztálytársa volt.) Tüskés Tibor leírja: „Kevésbé tisztázott Kodolányinak a munkásmozgalomhoz való viszonya.” Az önéletrajzra utalva állapítja meg, hogy „elsősorban nem világnézeti meggondolás, eszmei meggyőződés és belátás, hanem a növekvő társadalmi, politikai és kulturális elégedetlenség, az írót filippikákra kényszerítő kor közelíti a proletariátushoz”. Nos, a Korunk 1929/1930/1931-es évfolyamaiban megtalálható Kodolányi-szövegek lehetőséget adnak a kérdés árnyalt bemutatására. Ebben az időben már Gaál Gábor szerkeszti a folyóiratot, nyilvánvalóan marxista szellemben, nem titkolt, folyamatosan deklarált antikapitalizmusban, a polgárinak mondott kultúra és irodalom éles bírálatában. Ebben vállalt szerepet a Gaál Gábor által láthatóan kedvelt, figyelemmel kísért Kodolányi – hogy időnként azért ő is, marxistaként, a marxista bírálat célkeresztjébe kerüljön. Az egykori – a Dienes László (1926-1928) utáni, a Gáll Ernő és Balogh Edgár szerkesztette, főként azonban a kilencvenes-kétezres előtti – Korunk történetének sajátos vonulatáról van szó, nem függetlenül a magyar és kelet-közép-európai munkásmozgalom alakulásától, Moszkva befolyásának érvényesülésétől. A teljes história, akár csupán Kodolányi vonatkozásában, külön tanulmányban volna feltárható, itt csak jelzésekre szorítkozhatunk. De talán ezzel is hozzájárulhatunk bizonyos hiátusok tudatosításához, újabb kutatások ösztönzéséhez.
1929 decemberében közli a Korunk, a Szemle-rovat élén, a Fiatal magyar költők seregszemléje című Kodolányi-tanulmányt (újraközlése 1977-ben, a Szív és pohár című Kodolányi-kötetben). A Mikes Lajos fiatalokat felpártoló szerkesztői munkáját elismerő, de a proletariátus új generációjának élre törését sürgető összefoglalás, kritika és programadás sajátosságairól bővebben is szólni kell. (Egyébként nem csak költőkről van itt szó, hiszen a prózaíró Illés Endre és Pap Károly ifjúkori műve is része az áttekintésnek.) Sárközi Györggyel kezdődik, Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel, Fodor Józseffel, Illyés Gyulával és Simon Andorral folytatódik a szemlézés, szerepel benne Pákozdy Ferenc is – csak éppen József Attila nem. Az a József Attila, akinek 1929-ben már a harmadik kötete jelent meg (Nincsen apám, se anyám) – és akiről Kodolányi azt írta (Tüskés idézi), hogy „17 éves korától haláláig szoros kapcsolatban álltam”. Azt gondolom, erre az ellentmondásra (?) az irodalomtörténet-írásnak választ kell adnia.
Az 1930-as évfolyamban négy Kodolányi-írást találok – közülük kettőt reprodukált a Szív és pohár-kötet, két szemlecikket (A militarista Babitsot és A férfi ösztönéletét) nem. Mindenekelőtt a Parasztok Budapesten érdemli figyelmünket, már a lapban való helyezése miatt is, 1930 februárjában. A folyóiratszámot Gaál egy Moholy-Nagy László-tanulmánnyal indítja (a németül megjelent könyvből fordított részlet címe: A szelet-embertől az egész emberig), ezt követi Tamási Áron készülő regényének, a Czímereseknek három fejezete, Urak és parasztok címmel. Balázs Béla Az új tárgyilagosság és a szocializmus című, Berlinből jegyzett írásával szerepel. Új írót mutat be az olvasónak Gaál Gábor Szilágyi András (Prága) személyében, az Új pásztor szerzőjét, egy hosszabb regényrészlettel. A főlaptestet Kodolányi zárja. A csákvári földművesek Háry-előadása (Garay-Kodály) jelképpé nő a szerző lelkes beszámolójában, annak a jelképévé, hogy a népet uralkodóvá lehetne, kellene, kell tenni a művészetben (is). Azt hiszem, nem él eléggé a köztudatban – a Korunk történetével foglalkozók tudatában biztosan nem -, hogy Kodolányi milyen kiemelten szól itt Bartók és Kodály művészetéről (három évvel azelőtt, hogy az említett, G. G. fölfedezte Szilágyi András durván és primitíven legorombítja Bartókot a Korunkban – amire a következő hónapban értő cikk válaszol majd, érdemben). „Bartók és Kodály fellépése éppen olyan történelmi jelentőségű esemény, mint amilyen volt a reformáció a mohácsi vész után, a vitairatok erőteljes, paraszti nyelvének térhódítása s a tömegek bevonulása az egyházi életbe s a jobbágyok felszabadulási mozgalmainak megindítása…” Csokonait, Petőfit, Aranyt, Adyt, Móricz Zsigmondot említi, akik által „az ezer éven át elnyomott magyar néptömegek szólaltak meg harsogó erővel akkor”, és ez történik Bartók és Kodály zenéjében. Az osztályszempontok persze ezúttal is hangsúlyosak Kodolányi cikkében (az előadástól „távol voltak a miniszter urak, – élükön a kultuszminiszter és földmívelési miniszter urakkal, – a képviselő urak, élükön a kisgazda képviselőkkel s mind az ipar és kereskedelem nagyfejedelmei, akik kartellekbe tömörülve dolgoztatják a népet és politikai éretlenségét hirdetik”); de, legalábbis Móricz Zsigmond példájának kiemelésével, a Parasztok Budapesten némiképpen ellentmond Gaál Gábor ugyanezen Korunk-számban olvasható „kultúrkrónikájának” (Nemzeti koncentráció a Nyugatnál); Gaál arra figyelmeztet, hogy „most Móricz Zsigmond és Babits Mihály szerkesztői kezük ügyébe vették a Nyugatot”; továbbá „mégis komolytalan az, ahogy Móricz Zsigmond magyar elvek és szívek ügyét a kisbírók szimplifikálásának pipafüstjébe keveri”. A szerkesztő G. G. a valamikori Nyugattól eltávolodó, akademizálódó folyóiratra mond nemet. Amihez aztán – alig egy hónap múltán – Kodolányi is csatlakozik, megírva A militarista Babits című cikkét. A Nyugat ellen indított frontális támadás része ez a Kodolányi-megszólalás (Gaál a Nyugat 1930. januári számát, Kodolányi a februári lapszámot szemlézi, ugyanabban a szellemben), ilyen mondatokkal: „Tudjuk, hogy Babits oda került, ahová való. Mi azonban nem fogjuk követni őt, mert tudjuk, hogy nem a vár elfoglalása jelenti harcaink győzelmét, hanem a teljes lerombolása.” A Nagy Lajos címmel szintén 1930-ban a Korunkban közölt méltatás (a Lecke megjelenése alkalmából) sem nélkülözi a Nyugat bírálatát, hangsúlyozza Nagy Lajos polgárgyűlöletét – ám ez az írás alkalmas volt természetesen az 1977-es újrakiadásra. Akárcsak az 1931-es Bérház-kritika.
1931 januárjában a Fogaskerék című novellával van jelen Kodolányi a Korunkban (1919-es drámai emlék). Ideológiailag-politikailag nem kevésbé elkötelezett, nyilvánvalóan, A kapitalista világrend válsága címmel megjelent recenzió, gróf Károlyi Imre könyvéről (1931. november), és ugyanide sorolhatnánk a Baloldaliság – a marxista kritika gyermekbetegsége cím alatt még májusban közölt „hozzászólást”. Csakhogy. A szöveggel a Szív és pohár-kötetben találkozóknak feltűnhet a második bekezdésben a három pont, szögletes zárójelben. Ha feloldjuk a kihagyás jelét (a Korunk szövege alapján), azt látjuk, hogy a marxista szemlélet terjedéséről beszélve, Kodolányi belekeveri ide a fasizmust. Így: „A nyíltan fasiszta orgánumok kritikusai is elárulják a dialektikus materializmus hatásának gyakran pregnáns jeleit, ha helyes kiindulási pontjukból nem bicsaklanának minduntalan erőszakolt következtetésekbe, első pillantásra forradalmi kritikusoknak tarthatná őket az ember.” És tovább: „S ha még fasiszta kritikusok is gyakran meglepő megértést tanúsítanak forradalmi írók iránt s nem egy cikkükben a legnagyobb elismeréssel és bámulattal adóznak a Szovjetunió kultúrmunkájának, sőt népszerűsítik azt, csak természetes, hogy…” stb. A vitacikk az empíriát, az értékek kiemelését kéri, várja el a marxista kritikától, azt igényli, hogy legyen tekintettel a magyarországi (áldatlan) helyzetre, az „abszolút teljesség” követelése helyett „relatív teljességgel” mérje a műveket és íróikat. Amit nem tudhat a Szív és pohár olvasója: Kodolányi cikke elé kopfot illesztett (A szerk.), mindjárt első mondatában utalva a szerző viselkedését ért bírálatokra, vagyis a cikk szubjektív indítékára; majd rátér „az igazán marxista írók” erőfeszítéseire, „egyrészt azért, hogy a maguk fegyvertelen tollharcával a másik oldal állig fegyveres marxistaellenes kötöttségeit nyugalmi helyzetükből kiemeljék, másrészt pedig, hogy azokat az írókat, akik akár tudatosan, akár a körülmények anyagi kényszere folytán mindkét ponton szerepelnek, a frontok valamelyikére kényszerítsék – mert jól tudják, hogy a fegyverek egyenlőtlen harcában s az arcvonalak egyre élesebb kialakulásában ma mindenkinek csak egy helye van, még ha ez az egy hely-vállalás áldozatokkal is jár. Áll ez különösen a magyar irodalomban, melyben épp a két fronton szereplők miatt áldatlan a zavar s veszedelmesek a kitérések.”
1931 után nem tűnik fel Kodolányi János neve a Korunkban, pontosabban csak róla szóló írásban. (1937-ben Kemény Gábor méltatja, egyértelmű elismeréssel, Suomi, a csend országa című kötetét.) Gaál Gábor Levelek könyve (Bukarest, 1975) tanulságos Gaálnak Kodolányi iránti magatartását illetően – jóllehet csak közvetett dokumentumok jelzik G. G. elismerését, várakozását. (Például: Remenyik Zsigmondnak írja a Korunk-szerkesztő, 1937 februárjában: „Őszintén megvallva azonban reprezentábilisabb anyagot vártam, reprezentábilisabb könyvekről, melyek közelebb állanak hozzánk, s a megbeszélésük kötelesség. […] Egy csomó új magyar könyv jelent meg, Zilahy, Illyés, Kodolányi stb., s akkor mi beszéljünk Travenről?”) A „baloldaliság” témához visszatérve, a legérdekesebb egy Nádass József-levél, amelyet a Korunk egykori budapesti szerkesztője (1929-1930) a G. G.-levelezéskötet szerkesztőjének írt, 1973-ban, múltbeli dolgokról. Ebben a levélben áll: „A lapnak éveken át én szereztem Budapesten kéziratokat. Gaál felszólított, hogy kérjek Kodolányitól is írást, ezt megtagadtam, mert a konjunktúra emberének, erre-arra játszó szélkakasnak tartottam, ha átmenetileg mint legradikálisabb baloldali is ágált. A derék Gaál nem volt velem egy véleményen, válaszolta, hogy Haraszti Sándortól kapott Kodolányi-írást, és azt közölni fogja. Én felingerültem: bízzák meg Harasztit a Korunk magyarországi képviseletével, én tovább nem vállalom a megbízást.”
A Kodolányi-olvasatoknak ez a publicisztikai, sajtótörténeti (és politikatörténeti?) fejezetéhez tartozik. De alighanem 2007-ben sem érdektelen, pusztán a históriára tartozó. Hiszen az „ide vagy oda?” kérdése nem tűnt le Nádass Józseffel, a két világháború közötti szerkesztőkkel. Persze, a legkárosabb az volna, ha a Kodolányi-prózát is így akarná valaki megítélni.
Tüskés Tibor nem ezt teszi.
Jól teszi.
* Pannónia Könyvek, Pécs, 2006
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 40. szám
