Forrás: Emih

A zsidó közélet kérdéseihez

Heisler András cikke mindenképpen elérte elsődleges célját: vitára sarkall (Cenzúrázott gondolatok, ÉS, 2007/24.). Vitára sarkall, mert a maga sajátos módján problémákról beszél, mert a megszólaló személye önmagában érdekes, és mert a nyilván jó szándékú szerző kérdései és javaslatai az egész magyar zsidó közéletet átható ijesztő koncepciótlanságról tanúskodnak.

A zsidó közélet kérdéseihez

Heisler András cikke mindenképpen elérte elsődleges célját: vitára sarkall (Cenzúrázott gondolatok, ÉS, 2007/24.). Vitára sarkall, mert a maga sajátos módján problémákról beszél, mert a megszólaló személye önmagában érdekes, és mert a nyilván jó szándékú szerző kérdései és javaslatai az egész magyar zsidó közéletet átható ijesztő koncepciótlanságról tanúskodnak.

Megkíséreljük a szerző főbb állításait, a helyzet tragikomikus voltát érzékeltetendő, összefoglalni:

1) Egyik oldalról megállapítja, hogy a Mazsihisz egy monolitikus szervezet, mely talán utolsóként rögzít egy sajátos politikai és kulturális örökséget, melynek gyökerei a rossz emlékű 50-es 60-as évekre nyúlnak vissza. Ezt nem tudja/nem akarja, egyes vezetői miatt nem képes meghaladni.

2) Ez az anakronisztikus szerveződés megkísérli, és ezt igen sikeresen teszi, magát a magyarországi zsidóság egyetlen legitim képviselőjeként feltüntetni.

3) A szervezet gazdaságtalanul, alacsony hatékonysággal, intellektuális hátország nélkül, átláthatatlanul, pusztán a már meglévő operációk fenntartására szorítkozva működik.

4) Éles bírálat jut a szervezet demokratikus működésének is: a 2007-es hitközségi választások tanulságait összegzi, ahol a megválasztott tisztségviselők egy tulajdonképpeni előválasztási procedúra eredményeként már szelektálva kerültek a közgyűlés elé. (Itt Heisler elmulasztja megjegyezni, hogy korábban az új alapszabályt, mely a választás ilyen módon való lefolytatását még mindig lehetővé teszi, elnökségének legnagyobb sikereként értékelte.)

5) Másik oldalról felhívja a figyelmet arra, hogy az állam teljes redisztribúciós mechanizmusát a Mazsihisz, illetve elődje, a MIOK (mely helyesen Magyar Izraeliták Országos Képviselete és nem a „Magyarországi Izraeliták Országos Központja”) működésére optimalizálta, hiszen így lényegesen kényelmesebb, egyszerűbb, átláthatóbb (?) etc., mint egy lélekszámában és reprezentációjában egyaránt jelentős kulturális, vallási csoporttal való kommunikáció.

6) Heisler továbbá azt állítja, hogy a centralizáció a diktatúrák működésére adott válasznak tekinthető (holott nyilvánvaló, hogy sokkal inkább a diktatúrák által külsődlegesen a zsidóságra oktrojált struktúrákról kell beszélnünk).

Eddig a diagnózis.

Ezt a súlyos helyzetet, az újabban a pluralizmus és a többségi elv eszméi mellett elkötelezett, korábban még a demokratikus deficit problémájára nem ennyire érzékeny Heisler zsidó szervezetek létrehozásában látja feloldhatónak, melyek konferenciákat szerveznek, ahol a résztvevők „színvonalasan és őszintén (!)” beszélnek egymással a kulcskérdésekről.

Az elmúlt néhány évben a hazai sajtóban megjelent, a „zsidóság nagy kérdéseit” érintő állásfoglalások, cikkek, pamfletek egyértelművé tették, hogy számos olyan kérdés, fogalom, probléma áll előttünk melyek vonatkozásában érdemes végre világosan fogalmazni.

A II. jeruzsálemi Szentély lerombolása óta eltelt 1936 évben az elmúlt 100-150 évet leszámítva az európai zsidóság számára kevés lehetőség adódott a többségi társadalommal való érdemi kommunikációra. Óriási tévedés volna azonban azt hinni, hogy a zsidóság közmondásos zártsága, összetartása – lásd még az antiszemitizmus irodalmának közhelyeit – valaha is párosult a szétszórattatás története során a belső egyneműség gondolatával. A zsidóság évezredes történetének legkézenfekvőbb konszenzusa, belső integritásának gerince a Tóra, a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás tartalmára vonatkozik. Azonban a hagyományokat és a szokásokat a mindennapi életvezetés tekintetében értelmezések sokszínűsége hatja át. Az évezredes zsidó hagyomány alapjait adó Talmud maga is valójában viták gyűjteménye, hiszen a vita a lehetséges legjobb értelmezés alapja. Az egész zsidó jogrendszer az írott tan olyanfajta szóbeli értelmezésén alapszik, aminek a folyamatos újraértelmezés a lényege. A nézetek sokféleségéről bölcseink úgy vélekednek, hogy „amiképpen ábrázatuk nem egyforma, úgy gondolataik sem egyek”.

Habár a jogegyenlőség eszméinek megszületése után a belső viták már nem csak a vallási fogalmak tisztázására korlátozódtak – mint ahogy a jogfosztottság évszázadai során -, továbbra is jelentős szerepet játszott a diskurzusban a vallási tanítás, hagyomány és a világi tudás, életforma viszonya, problémája. Még a zsidóság legújabb kori történetének sincsen olyan érvényes értelmezése, mely a vallási kérdésekre adott válaszoktól tökéletesen független lenne. Sem a cionizmus, sem a szekularizáció, sem a vegyes házasságok körül kialakult XIX-XX. századi polémiák nem voltak függetlenek a vallási élethez való viszonytól. A definíciók, az alkalmazott fogalmak mind a vallási élet évezredes fogalomtárából merítettek, arra reflektáltak, ahhoz viszonyultak. Különösen igaz ez napjainkban: a zsidóságot foglalkoztató fontos problémák semmilyen mértékben nem függetleníthetők a beszélők vallási kérdésekhez való viszonyától.

A közkeletű álláspont szerint mégis van egy terület, amely fontos „identitásformáló elem” a hazai zsidóság számára. Ez pedig az antiszemitizmus és a holokauszthoz való viszony. Azonban könnyű belátni, hogy ez nem a zsidóság alapélményére épülő önálló hovatartozás-tudat, hanem a külvilággal való – nem éppen előremutató – interakció terméke. Az elmúlt évek vitáiban eleget találkozhattunk a hitéleti vagy vallási megközelítéssel szembehelyezett kulturális interpretációval, miszerint a magyar zsidóság önálló, éles kontúrokkal megrajzolható, a „többségitől” elkülönböződő kultúrával rendelkezik, így legitim, sőt kívánatos a zsidóság kulturális csoportként való öndefiníciója. Ha értelmezésünk pontos, ez a heisleri út lényege is. Számunkra ez a kísérlet fogalmilag tisztázatlan.

Valójában itt fontos a zsidóság mint fogalom definíciója. Mit jelent zsidónak lenni? Illetve ki számít zsidónak? A judaizmus tanítása szerint a zsidóság nem definiálható teljeséggel sem a vallás, sem a nemzetiség vagy kulturális csoport definíciójával. A vallás fogalmának hagyományos értelme nem definiálja teljes pontossággal a zsidóságot, ugyanis a háláchá, a zsidó jog szerint az is teljeséggel zsidónak számít, aki nem tartja magát vallásosnak, és még csak a zsidó kultúrához sem kötődik. Ez a meghatározás olyannyira mérvadó a zsidó jogban, hogy az, aki zsidó anyától született (vagy szabályosan betért), akkor is zsidónak számít, ha a Tóra minden szabályát megszegte, sőt még akkor is, ha kitért a zsidó vallásból. A kitért zsidó és leszármazottjai „a világ végéig” teljes mértékben megtartják a zsidóságukat, ezért például nem is kell betérniük a zsidó vallásba, ha visszatérnek őseik hitéhez, közösségükhöz. Ahogyan azt a Talmud mondja: „Annak ellenére, hogy vétkezett, még mindig zsidó marad”. Ugyanakkor a zsidóság nyilvánvalóan nem is csupán származás, hiszen a zsidósághoz a gijur (betérés), a zsidó vallás felvétele által csatlakozni lehet, és ezek után a betért személy, illetve annak leszármazottai ugyanolyan zsidónak számítanak, mint a született zsidók.

A nemzetiség vagy kulturális közösség sem a helyes definíció a zsidóságra, hiszen a világ zsidóságát nem közös nyelv vagy kultúra tartja össze. Nem kívánunk a kulturális identitásképződés bonyolult problematikájában elveszni, de annyit talán leszögezhetünk, hogy vannak bizonyos ismérvek, melyek egy önálló kulturális csoportot definiálnak. Ezen kritériumok közül legnagyobb sajnálatunkra a mai – és itt hangsúlyozottan a mai állapotokról kell beszélnünk – magyar zsidóság mint messzemenőkig heterogén leszármazási/hagyományközösség semmilyen módon nem felel meg. Nincsen önálló nyelve: a jiddis nyelv, mely a magyarországi zsidók jelentős részének anyanyelve volt 1944-ig, ma, tragikus megvallani, de hazánkban holt nyelv, a héber nyelv a vallási gyakorlat és a hitélet nyelve, míg az ivrit nyelv Izrael modern hivatalos nyelve, egyiket sem beszéli a magyar zsidók többsége. A mai magyar zsidóságnak nincs élő népművészete, irodalma, de sajátos közösségi kultúrája sincsen, mely akár a cionizmustól, akár a vallásos életformától megkülönböztethető lehetne. A zsidóság tehát a vallás, a nemzet és a származás speciális keveréke.

A zsidó nép – a héber törzsek egyiptomi kivonulása után – a Sínai-hegyi isteni kinyilatkoztatás által jött létre. Ez a kinyilatkoztatás a zsidó vallás alapköve. A zsidó nép és a zsidó vallás tehát egyszerre született meg. „És ti legyetek nekem papok birodalma és szent nép!” – írja a Biblia a sínai kinyilatkoztatás kapcsán. Ennélfogva a zsidóság nemzeti identitását lehetetlen elválasztani a zsidó vallástól. Szöádjá Gáon, a híres középkori zsidó gondolkodó szavaival élve: „…mivel a mi népünk, Izrael fiai [népe], kizárólag a Tórája [törvényei] által létező nép”.

Még jobban kitűnt ez a zsidóság diaszpórába kerülése után, mikor is a zsidóság a világ minden pontjára elkerült, és évezredeken keresztül a más-más kulturális közegben élő, különböző nyelvű zsidókat egyértelműen csak a vallás mentette meg az asszimilációtól, és csak a vallás tartotta össze. Más szóval a különböző országokban élő zsidóság kulturális kötődését a közös vallás adta meg, ez képezte identitásának alapját.

Évezredeken keresztül fel sem merült, hogy a zsidóság fogalmának e két oldalát különválasszák. Az emancipáció és az ez által megindult asszimiláció volt az első törekvés, ami a zsidóság nemzeti mivoltát megkérdőjelezni kívánta, majd később (az asszimiláció egy későbbi fázisában) a zsidóság vallási alapjait kívánták elvenni.

A fentiek alapján álláspontunk az, hogy a zsidóság alapjait és gerincét mindenképp a vallás adja meg. Tartósan nem létezhet zsidóság a vallás megtartó törzse nélkül. Ezzel együtt természetesen támogatni való minden olyan kezdeményezés, amely az asszimilálódott magyar zsidóságot valamilyen szinten visszavezeti gyökereihez, legyen az akár nem feltétlenül vallási, hanem kulturális szerveződés. A zsidóság pluralitása azonban minden aspektusát tekintve a vallási tanításhoz és a hozzá kapcsolódó életformákhoz való viszonyában nyer jelentést. Az, aki ma „szekuláris zsidóként” – és nem közönségesen az antiszemitizmus áldozataként/célpontjaként – definiálja önmagát, egy (vallási) hagyományközösség részének és nem egy sajátos „táncházmozgalom”, nyelvművelő klub vagy népművészeti technika követőjének tételezi magát.

Gyakran hallani a témában megszólalóktól a magyarországi zsidóság „egységes képviseletének” óhaját. Mielőtt – a fenti gondolatokból merítve – rátérnénk álláspontunk kifejtésére, először is érdemes lenne tisztázni egy újabb fogalmat. Mit értünk a zsidóság képviselete alatt: a zsidó vallás elveinek képviseletét, vagy a zsidó emberek (és véleményük) képviseletét? Ha a „zsidóság képviselete” a zsidó vallás eszméinek képviseletét jelenti – azaz azt, hogy egyes etikai, morális, társadalmi kérdésekben ki kell fejteni a zsidó vallás álláspontját, akkor ez nyilván a zsidó vallás ismerőinek, a rabbiknak a feladata. (Mellesleg ez az oka annak, hogy az EMIH rabbinátusa évek óta folyamatosan figyelemmel kíséri a közvéleményt foglalkoztató aktuális társadalmi kérdéseket és azokról különböző médiumokon keresztül a laikus közönség számára is hozzáférhető, bibliai, talmudi rabbinikus forrásokra hagyatkozó állásfoglalásokat ad ki.)

Ha viszont a képviselet a zsidó emberek képviseletét jelenti, akkor be kell látnunk, hogy a százezres létszámú zsidóságot senki sem képviselheti legitim módon, hiszen ez a százezer ember nem kért meg senkit arra, hogy képviseljék. Meggyőződésünk, hogy egy (civil) szervezet vagy egyház kizárólag azokat képviselheti, akik tagságukkal vagy nyílt támogatásukkal erre felhatalmazást adtak. Esetünkben még csak lehetőség sem nyílt arra, hogy zsidó szervezetek objektívan mérhető valós társadalmi súlyt nyerjenek támogatóiktól.

Egy szervezet, vagy több szervezet föderációja csak saját tagságát képviselheti. Ha a ma Magyarországon bejegyzett összes zsidó egyház (4) és civil szervezet (kb. 25-30) valóban egy szervezet alá tömörülne akkor is csak négy-öt ezerre tehetnék a teljes tagság létszámát (azt nem is számítva, hogy sok esetben egy ember egyszerre több szervezetnek is a tagja). Ez a szám a magukat zsidónak vallók számához képest elenyésző. Éppen ezért óvakodnunk kell még annak csak a látszatától is, hogy egy ilyen föderáció a teljes zsidóságot képviselhetné. A Mazsihisz és a Mazsihisz volt elnöke által kezdeményezett Zskf erről nem hajlandó tudomást venni, így koncepciójuk egy hibás premisszára épül, és ezért eleve kudarcra van ítélve. Ezzel szemben meggyőződésünk, hogy az a zsidó reneszánsz útja, ha minden hitközség és civil szervezet végzi a saját munkáját: közösséget szervez, ismeretterjesztő kiadványokat jelentet meg, iskolákat létesít és konferenciákon tanácskozik. A zsidóság sokszínűsége ezáltal fog kiteljesedni, és nem valami „újféle” ernyőszervezet által. A konferenciák és sportnapok szervezését, vagy akár a szervezetek és irányzatok közötti párbeszédet pedig nyilván nem befolyásolja egy egységes ernyőszervezet hiánya.

De valójában miért is lenne szükség egy minden zsidót képviselő ernyőszervezetre? Kinek és milyen ügyben szükséges az egységes képviselet?

A közös képviselet ügye hasznosnak tűnhet az antiszemitizmus elleni fellépésben, de érdemes a kérdéssel őszintén szembenéznünk: mindnyájan tudjuk, hogy a valós elégedetlenség és frusztráció, mely áthatja Heisler és számos más, a kérdésben megszólaló írását, nem a párbeszéd hiányából fakad, hanem abból, hogy az elvett zsidó vagyonok után járó, az egész zsidó közösséget megillető anyagi támogatás (évi hárommilliárd forint) egyetlen szervezethez, a Mazsihiszhez áramlik. A kézenfekvő felismerésből, miszerint a zsidóság sokszínű és plurális, egy magától értetődő kérdés kell hogy következzen: a párizsi Békeszerződés által meghatározott – a zsidó élet újjáéledését szolgáló – anyagi támogatást milyen módon osszák el a zsidó irányzatok, szervezetek között, ahelyett, hogy ez a közel hárommilliárd forint egy – egyetlen szegmenst képviselő – egy-két ezer fős taglétszámú egyházhoz kerüljön.

Az elsődleges teendő, hogy a mindenkori magyar állam, amely felismerte felelősségét a dicsőséges múltú zsidóság életének felvirágoztatásában, ne csak egy már megoldott problémaként tekintsen a zsidóságot érintő alapkérdésekre. Adja fel távolságtartását, amellyel „zsidó belügynek” minősít minden, a jelenlegi status quót érintő kritikát, és közelítsen szemléletében a realitásokhoz. Az állam nem teheti meg, hogy az egyházakat érintő újraelosztási mechanizmusait a pártállamtól örökölt változatlan struktúrákon keresztül működteti. Közönséges „kényelmi” szempontoktól vezérelve a kommunista rezsim vallás- és egyházellenes törekvéseinek szolgálatába állított tudatosan leegyszerűsítő, oktrojált szervezeti és intézményi struktúra fenntartásához asszisztálva egy anakronisztikus szervezetnek évi hárommilliárd forint támogatást juttat, míg más zsidó egyházakat diszkriminatív módon kizár, és mikor azok a helyzet jogi és morális szempontból aggályos voltára felhívják a figyelmet, „zsidó belügyre” hivatkozva kibújik a felelősség alól.

Ha a mindenkori magyar állam (újra) felismeri a zsidó vallási sokszínűséget, akkor a következő kérdés az, hogy miként disztribuálja az eddig egyetlen szervezethez juttatott zsidó vallási újjáéledést célzó támogatást. Ez az a kérdés, amiről lehet és érdemes párbeszédet folytatni akár még konferenciák keretében is, de egy biztos: a problémát csak egy objektív, ellenőrizhető, társadalmi súly szerinti mérlegelőrendszer mentén lehet megoldani. Egy ilyen megoldás lehet az egyházaknak adott egyszázalékos felajánlások alapján súlyozó rendszer, mely, ha a maga torzító módján is, de valamelyest képet ad az egyes szervezetek, egyházak valódi társadalmi súlyáról. A feladat tehát nem csupán az őszinte és nívós beszéd, bár különösen az utóbbiból valóban juthatna már végre, hanem a fogalmaink tisztázásán keresztül a jelenleg fennálló monolitikus struktúra lebontása, megértve, hogy a zsidóság olyan történelmi terhet cipel a hátán, mely folytonosan arra emlékezteti, hogy történetében 1945-től áthidalhatatlan cezúra képződött, és hagyományos struktúrái, intézményei, irányzatai már soha nem pompázhatnak régi fényükben. Ezzel a belenyugvással, tehetetlenséggel, inkompetenciával kellene radikálisan szakítani és nem az egyeztető fórumok, konferenciák színvonalas és őszinte semmittevésébe tespedni.

Ennek a folyamatnak a legfontosabb lépése azonban a „hivatalos” zsidóság és az állam viszonyának végleges tisztázása.

Köves Slomó

vezető rabbi, EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség)

Bodnár Krausz Dániel

vezetőségi tag, EMIH

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 27. szám

Comments are closed.