Aha, a legfőbb ideje volt mozgóképes emléket állítani annak a szemérmetlenül szegényszagú bolhacirkusznak, ami ebben az országban úgy nyolc-tíz éve már körültáncolja a borfogyasztást. A hős (az egyik) megveszekedett nőfaló, amúgy kocsmatulaj kinézi a soron következő szépséges áldozatát, vendég az istenadta (nem, majd a felszolgálónő). Hőstársával (az öccse) konzíliumot ülnek, s már kész is a diagnózis: „nem rossz, de macerás” – ezen valami olyasmi értendő, hogy megéri a megszerzésébe feccölt többletenergiákat. Mi jöhet? Csak a terápia: az asztalhoz lép, beleszagol (anyám, ne hagyj el, ezt ma úgy mondják – szerencsére nem a filmben-, hogy „illatol”), s odaveti: „Irsai olivér, rossz választás! Ide valami mélyebb (komolyabb? nemesebb? – elfelejtettem, a mű elején esett) kell! 2004-es egri chardonnay!” Vagy úgy! Még valami olyasmit is hozzáfűz, hogy ez a műintézet legjobb bora. Ah, so! A legjobb! Hát csoda, hogy a kiszemelt szépség ennek már nem tud ellenállni? Nem, egyáltalán nem csoda, ismerek jó néhány olyan helyet, melynek az abasári rizling a büszkesége (az évjáratot szintén elfelejtettem), s van számos ismerősöm, aki annak sem tud ellenállni…
De ennyi nem elég, a művésznőt e kétségkívül megrázó antré olyannyira elvarázsolja, hogy e varázs kihat az egész későbbi pályájára – nem arra gondolok, hogy megvakul (pedig, mint azt tudjuk, bizonyos szeszes italoktól az is megesik), hanem arra, hogy maga is a rögös borvonalon igyekszik boldogulni. Tévedhetetlen ízlésű borászati hosztesszé képzi magát, mindenféle bemutatókon csillogtatva kivételes szakértelmét – vak létére, persze ez csak pszichés alapon jön neki, mit gondolnak, elmúlik-e? Most az afféle ízetlenkedésektől (hogy is jönne az olyan a borhoz) eltekintenénk, hogy hangzana a művésznő szájából mondjuk egy rozé kapcsán a hagymahéjszín emlegetése. De ez az egész csak mellékszál, nem is az egyedüli.
A másik a tolerancia(tolerancia?)program, amit a mű meghirdet. Az már tényleg ránk fért nagyon. Vakok, zsidók, gojok (mi több, egy „goj nő” emléke), leszbikusok lépnek színre – kell-e mondani, mind a helyén (az öcshős popzenekarának énekesnője például szívesen mesél a csajáról – egy meleg főborász mégis hülyén venné ki magát – az nyilván „férfiszakma”).
Nos, ilyes (bőven ilyes) háttérből megküldeni egy szándéka szerint végső soron szerelmes filmet, minimum nagy kihívás, még akkor is, ha a ligetben és a fővárosi fekvésű temetőben szép az ősz, továbbá jaj, de szépen sír a szaxofon, ha szerelmes, aki megfújja (ismét öcshős).
Herendi Gábor rendező immár a harmadik nagyjátékfilmjénél tart, s még mindig kész talány a munkásságát illő odafigyeléssel követőknek. Vajon melyik lesz a nulla kilométerkő, amelyhez majd e vitathatatlanul ígéretes pálya fejlődési iránya kapcsolható? Idáig pusztán a siker volt a közös szál – ami, már csak a dolgok nehézkedési erőinek hála, most ismét csak feltételezhető. A Valami Amerika egy harsány, lendületes komédia volt, szerencsésen megrajzolt karikatúrák könnyű tánca. A Magyar vándor egy bátortalanságát harsánysággal kompenzáló tévedés – amolyan hosszúra nyújtott tévékabarétréfa. A Lora pedig egy kínos sallangokkal agyonterhelt, átélten érzelgős nosztalgiakoktél, áriák-ra bomló jelenetkazal, nettó képzavar: bő lére eresztett szirup. Lesz még jobb is, nyilván.
Forgalmazza a Hungarotop
– turcsányi –
