CSERNA-SZABÓ ANDRÁS: Bukott ima

Forrás: ÉS

CSERNA-SZABÓ ANDRÁS

Bukott ima

Rádió

Mikor ezt írom, a magyar kultúra napja van. E dicső napot azzal indítom, hogy lefekvés előtt jó magyar emberként meghallgatom a műsorkezdő Himnuszt a Petőfin. Hiszen ezt ünnepeljük ma, a kézirat tanúsága szerint 1823. január 22-én fejezte be legszomorúbb költőnk imaformájú hazafias költeményét, mely később nemzeti himnuszunkká lett.

Elalvás előtt még párszor elolvasom a verset. Nem jön álom a szememre. Azon kattog az agyam, hogy ha a puding próbája az evés, akkor az ima próbája a hallás. Vagyis hogy a Jóisten, akihez imádkozunk, meghallja-e könyörgésünk. A jó imát az Isten meghallja, a roszszat nem - ez tiszta ügynek látszik. Mert az ima praktikus holmi: oka van, amiért mondjuk, célja van, amit el akarunk vele érni - nem csak úgy danolunk bele a vakvilágba, l"art pour l"art, mint a csalogány.

184 év után talán nem szentségtörés, ha kijelentjük, a Félszemű Óriás imája bukott ima. Aki csak egy picit is ismeri a magyar nép utolsó két zivataros századát, az ép ésszel nem állíthatja, hogy Kölcsey csekei könyörgését meghallgatta volna az Úr.

Persze mondhatjuk azt, a magyarok Istene (akire folyton csak esküszünk, esküszünk...) valószínűleg süket. De az is könnyen meglehet: nem Benne van a hiba.

Gyorsan ismételjük át a Himnusz óta eltelt időt a költői kérés és az isteni osztás összefüggésében.

Kértünk mi az Úrtól először is jó kedvet meg bőséget. Hát ez nem igazán jött össze. Nézzünk magunkba: pesszimista, depressziós, öngyilkos, sírva vigadó, irigy és felfuvalkodott nemzet voltunk, és ilyenek is maradtunk. A bőségről meg talán ne is beszéljünk, hiszen (leszámítva talán a kiegyezés utáni pár évtizedet) folyamatosan kilógott a seggünk a gatyából, most is kilóg.

Kértünk mi ugye védő kart is a Jóistentől, arra az esetre, ha küzdenénk ellenséggel. Meg is kaptuk bőven, mármint az ellenséget. Előbb az osztrák-muszka páholt el minket csúnyán, aztán jött az első világégés, ami után a magyar "szerte nézett "s nem lelé" majd" háromnegyedét honjának és kétharmadát honfitársainak. Jegyezzük meg, nem teljesen ok nélkül hagyott minket Istenünk a pácban: az a gusztustalan náció, aki ily mélyre nyal be a zsarnokságnak ily kevés júdáspénzért, megérdemli sorsát. Mert bizony mi keresztcsontig toltuk be büszke nyelvünk a ferencjóskai seggbe. Meg is volt rólunk a véleménye az összes népeknek. ©vejk is hiába kérlelte Vodièkát, hogy ne gyűlölje olyan nagyon a magyarokat, hiszen nem minden magyar tehet arról, hogy magyar - az öreg árkász lekeverte: marhaság, mindegyik tehet róla. És sajna igaza volt.

De hát mi ostoba jószágok vagyunk, még a saját kárunkból sem tanulunk. A magyar hübrisz fénykora következett. Nemsokára jött egy csávó fehér lovon, és addig nem nyugodott, amíg fel nem tüzelt minket arra, hogy az elcsatolt részekért cserébe hajítsuk oda maradék becsületünket is. Igen, újra tennfiad támadt, szép hazám, kebledre, rátámadtunk szomszédainkra, ordas eszmék nyíltak szívünkben, halálba segítettük hatszázezer zsidó honfitársunkat. Megint elbuktunk. Őszinte legyek? Ha Isten lennék, én se mozdítottam volna értünk a kisujjamat se. Méghogy védő kart? Nektek???

Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag újfent Isten keblében, s ránk szabadította a vörös ördögöket, s megint csak jött a halálhörgés meg a siralom. Bírtuk, amíg bírtuk, tíz évig se, s akkor végre kigyúlt a fény bennünk, világítani kezdett a lelkünkben valami, talán a remény, valami hit önmagunkban. Az összes nemzetek döbbenettel figyeltek bennünket: jé, ezeknek van lelkük! Rögtön meg is bocsátottak mindent - nem is sejtették, hogy a háttérben, szép hazám, már megint arra készül tennfiad, hogy kebledre támadjon.

Hiába a vérözön lábunknál, hiába a lángtenger felettünk, az áruló és az elnyomó újra győzött, és se Isten, se Nyugat, se ENSZ nem nyújtott felénk védő kart. Gyorsan kiderült, nem is érdemeltük volna az isteni szánalmat, mert az a bizonyos büszke nyelv rögvest már ott is volt az árulói végbélnyílásban. Ahogy annak idején szabadságunk miskárolóját Ferencjóskának becéztük, mintha csak bohém bácsikánk lett volna, most Igazságos János királynak hívtuk Claudiusunkat. A tiszapalkonyai raktáros hányingerrel küszködve átkozza népét: hitvány, korrupt, nyomorult, züllött, tisztátalan és aljas banda, egyszer ragyogott fel bennetek az igazság, azt is elárultátok, egy évvel a lángtenger után már úgy éltetek, mintha semmi nem történt volna. (Legyünk korrektek: az igazság nem egyszer ragyogott fel bennünk, volt az három is, ha nem több, igaz, mindannyiszor rohadtul elárultuk önmagunkat.)

Hogy János király után mi jött, tudjuk, hiszen benne élünk. Most éppen Nagy Imre temetésének napját köpjük le, a mágikus percet, mikor esküdtünk, esküdtünk: okos, felnőtt és szabad magyarok leszünk végre, s építünk jó kedvet, bőséget.

De Isten nem segít. Megint nem szán, megint nem áld meg minket. Ezúttal magunk ellen nem nyújt védő kart. Csak nem akar virulni az a kurva szabadság a holtnak véréből.

Valami baj van az imánkkal, annyi szent.

Lehet, hogy nincs olyan, hogy előre megbűnhődtük volna a jövendőt? Lehet, hogy a jövendő búját s kétségét csak egyenes derekú jelennel lehet elkerülni? Lehet, hogy az a nemzet, amelyik nem segít magán, azon az Isten se fog? Lehet, hogy az a nép, amelyik folyton csak maszatolja a bűneit, ahelyett, hogy előbb bevallaná, aztán megbánná, az nem számíthat az isteni feloldozásra? Lehet, hogy aki folyton mástól (Isten Úrtól, Sors Elvtárstól, Állam Bácsitól stb.) várja a megváltást, ahelyett, hogy maga állna neki a megváltozásnak, annak nincsen remény, nincsen remény?

(Himnusz. Minden éjfélkor a Petőfin)

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 04. szám