Életem első igazi blog bejegyzése 2006. január elsején egy buta pillangóról szólt, aki (szerintem megérdemli) fogalmam sincs, hogy került a szobámba a legvadabb télben.

Előtte csak sejtettem, hogy mi fán terem az a blog, vagy internetes napló. Aztán ezzel a pillangós pár sorral fejest ugrottam a Sófáron a virtuális létbe. (Hú.) Némiképp kicsavarva a híressé vált mondást, kis lépés volt ez az emberiségnek, de hatalmas nekem.

Néhány nappal később a Blogtéren is belevágtam egy naplóba
Ez a munkámról, a lakhelyemről, a mindennapjaimról szólt. Kicsit dafke született. Azért, mert nincs a Bakonyaljának egy igazán tisztességes weboldala és kommunikációja az interneten.

Nos, evés közben megjött az étvágy. Még van két saját naplóm a Blogtéren. Az egyik hümmögős, mormogós, sajtcetlis, állatos – szóval olyan vegyes felvágott. A másikat úgy is nevezhetném, ponyvára szórt emlékmorzsák, hogy bárki olvashassa. Ez szándékaim szerint családom történetét mondja el, az én nagyon is sajátságos szemüvegemen keresztül.

(A Blogtéren még társszerző lettem két közösségi, egy zenés, egy fotós, és értelmetlenségek elnevezésű blogcsapatban.)

Ezek után nem csoda, hogy szegény első kis sófáros naplóm eléggé elhanyagoltam. Ha jobban megkapirgálom blogerré válásom történetét, és őszinte vagyok – kicsit elmenekültem a való világból a virtuálisba. Meglehet, épp erre volt szükségem. Sőt, egészen biztos. Kihozott belőlem olyan dolgokat, amiket az ott meglelt közösség nélkül sosem tettem volna meg.

Az egy év előtti bejegyzésben azon elmélkedtem, vajon szerencsét hoz-e a pillangó különös látogatása 2006-ra. A válasz: igen. Visszahozta az írás örömét, a közlési vágyat, a vitakedvet.

Jó lenne veletek is beszélgetni itt a Sófáron. Azt olvasom a fejlécben, hogy 1290 regisztrált tagja van a portálnak. Ami azt illeti, nem halmoztatok el a kommentekkel. 🙂

Megmondom őszintén, az a blogger, aki fennen hangoztatja, nem érdekli olvassák-e vagy sem, az bizony enyhén szólva füllent.

Persze az is lehet, én hozakodtam elő unalmas témákkal, s akkor keressem csak azt a szálkát a saját szememben.

A tavalyinál „kicsit” hosszabbra sikeredett mondókám veleje lényegében az, ha olvasol, és van véleményed róla, tedd meg, hogy megosztod velem.
Annak talán még jobban örülnék, ha mások is kedvet kapnának a naplóíráshoz, s a nagy világ millió híre mellett néhány egészen kicsiny emberi világ is megjelenne a Sófáron.
Várlak benneteket!

Mari